Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

csak a háttérben, a bevándoroltak előtt titkolva folyik a suttogás, hogy a vállalatok lehetőleg a bevándoroltat bocsássák el. És ez bizony gyakran így is történik.

A háborút követő gazdasági fellendülés tetézve a bevándorlásra alapított iparfejlesztési tervekkel olyan iramban haladt ideérkezésem idején, 1944. december végén, hogy ekkor mintegy 350 ezer üres munkahely várt itt betöltésre. Mindenek előtt a közönséges napszámos-munka jutott nekünk, a kétéves munkakötelezettséggel ideérkezett bevándorlóknak: vasúti pályakarbantartás, különösen messze a városoktól, ahova ausztrál egyáltalán nem ment el, mert a városban is válogathatott a jó helyekben; fakitermelés erdőben az építőipar számára, bányamunka, új postai távbeszélő, távíró-vonalak építése, stb.

A teljes foglalkoztatottság, (full employment) akkor valóság volt. Azóta, 1952. folyamán sokat romlott a helyzet. A jelenlegi liberális kormány tudatos intézkedései az infláció megállítására, a pénzhitelt megszorították, s az infláció meg is állt, de ugyanakkor a vállalatok kezdték elbocsátani munkásaikat, mire a kisemberek szorították meg költekezésüket, ami az árúcikkeket az üzletekben hevertette és tovább fokozta a munkás-elbocsátásokat. Textilgyárak, állami vállalkozások, mint pl. Victoriában új vízierőművek építkezése, százával bocsátották el egyszerre a munkásokat. Más gyárak hetenként egy-egy kisebb csoportot küldtek el, lehetőleg csendben, hogy a többiek között pánikot ne keltsenek. A helyzet nem súlyos, országos méretekben, de a minden támasz nélkül álló bevándorlónak, különösen családos ember esetén óriási probléma, ha munkahelyét elveszti. Nagyon könnyen arra kényszerülhet, hogy 100 kilométerekkel távolabb valami napszámos munkaikaimat kell megragadnia. Az egyéni szabadságjogokat tiszteletben tartó demokrácia minden szépsége mellett is szívesebben dolgozik a szegény ember biztos helyen, minthogy családjával az országutakat rój ja.

Ebben a világban élünk mi, pénztelenül, minden támasz nélkül ideérkezett menekültek. A magyarság tömege az 1949-51. években érkezett ide s néhányhetes táborban való tartózkodás után az állami munkahivatalok kisebb-nagyobb csoportokban beosztották őket munkára. Amint említettem, főleg egyszerű napszámos munkára, tekintet nélkül szaktudásra. Tanárok, orvosok, jogászok, földművesek, szabók, géplakatosok kerültek vasúti pályamunkásnak, gyári munkásnak, erdei favágásra, stb. Családok nem egyszer szétszakadtak, szülők és gyermekek, férj és feleség egymástól távoleső helyeken kaptak beosztást. Ezeket a bajokat ki-ki egyénileg igyekezett orvosolni, nagyon sokszor önkényesen, elhagyva a munkahelyet, bár a munka-kötelezettség megtartására ügyelő állami munkahivatalok a legtöbb esetben igyekeztek ezt megakadályozni, különböző fenyegetésekkel az embereket eredeti helyükön megtartani. A végső kényszereszköz, a visszatoloncolás is megtörtént nehány esetben, de a nagy többség egyéni utakon megoldotta a nehézségeket, s a hatóságok eltűrték az önkényes helyváltoztatások legnagyobb részét.

A másik óriási gond mindenfajta bevándorolt előtt a lakás-kérdés. Lakáshiány volt már a bevándorlók nélkül is; a háború alatt szinte semmi magán-építkezés sem volt lehetséges. Bérházak itt egész Ausztráliában alig vannak, nehány jobb kerületben olyan magas bérért, amit a magunkfajta bevándorló megfizetni nem tudott, de a lakást meg sem tudta volna szerezni, mert az ezres tömegben bevándorló angolok pénzzel, meglévő összeköttetéseikkel mindezeket könnyen megszerezték mások előtt, s még közülök is csak kevés szerencsésnek, jómódúnak jutott ez a lehetőség.

A kiútalt munkahellyel együtt járt ugyan lakás is, de tömegszállás. Külvárosokban épített barakk-táborok, közös étkezéssel, közös szoba magánosoknak, egyetlen szoba családosoknak, amiből mindenkinek elege volt már a háború utáni Európa menekült tömegeinél.

Az albérleti szobák maradtak a legtöbbnek megoldásként, nagyon drágán, ahol kettesben, hármasban lakva egy szobában heti 5—6 fontot kellett fizetni, amikor egy önálló 4—6 szobás lakás, családi ház törvény által megszabott heti bére 30 shilling körül volt, ill. van ma is. Nagyon sok családos embert be sem fogadtak vagy gyermektelen házaspárnál a családi öröm és gond megérkeztekor felmondták az albérleti lakást, mert a lakás főbérlője nem szerette a gyermeklármát. Aki konyhafülkét is kapott a szobához, az a legszerencsésebbek közé tartozott. Házat venni vagy építeni lehet, de ehhez oly nagyösszegű készpénz-letét kell, hogy az első két év eltelte előtt igen kevesen tudták ezt megtenni. Különösen azok, akiknek erre a legnagyobb szükségük lenne, a családosok kis gyermekkel ahol az anya nem dolgozhat, mert az apró gyermekekre kell vigyáznia, s a férj keresetéből él az egész család.

A munka-kötelezettség két évének letelte után mindenki szabadon választhat munkát, ahogy neki tetszik. Az állampolgárság elnyeréséhez 5 év kell, de ez semmi más változást nem fog hozni az újdonsült állampolgárnak, mint hogy szavazhat a választásokon. A bennszülött ausztrálnak továbbra is magyar, olasz, holland, angol marad, ahogy magam nem egyszer tapasztaltam, hogy angol, 26 évi itt lakás után is még “angol” volt: he is an englishman. Ez a szabadság azonban erősen korlátolt, mihelyt “az üzlet rosszul megy” a pénzes embereknek, s munkanélküliség jelentkezik. Szellemi foglalkozásúak esetén pedig majdnem teljesen lehetetlen, hogy ezen szabadság alapján eredeti hivatásukban helyezkedjenek el.

Az orvosok esetében, akiknek képzettsége olyan, hogy a világon bárhol tudnak működni, a helyzet szinte reménytelen. Az orvosi okleveleket el nem ismerik, s az államonként változó szabályozás nagy vonalaiban megegyezően az, hogy a bevándorolt orvos az egyetemen felvételi vizsgára van kötelezve, s ez után még további 3 évet kell az egyetemen elvégezni, a vizsgákat letenni, s csak utána szabad orvosként dolgoznia. Ugyanezen orvosok közvetlenül ideérkezésük előtt Európa menekült táboraiban ezreket gyógyítottak, mentettek meg, s itt is elmehetnek New Guinea-ba feketéket istápolni, s ott orvosok lehetnek. Ha visszatérnek a fehér emberek közé, elmehetnek napszámosnak.

Jogászok és mérnökök annyiban vannak jobb helyzetben, hogy ha valódi, felelősségteljes és kommerciális tekintetben nagy keresetet jelentő helyeket el nem foglalhatnak, amihez itteni képesítés és jó összeköttetések kellenének, de ügyvédi, vállalati, mérnöki és hasonló természetű irodákban clerk-ként, műszaki rajzolóként el tudnak helyezkedni, kitartó keresés után.

Röviden összefoglalva a magyarság helyzetét, ahogy Zeke Zoltán “Az urak iskolája” c. nagyon jó cikkében olvastam, jobbfajta proletárság, ahol az anyagi helyzet általában jobb, mint az otthoni proletáré volt, de a környezet, amelyben élünk, nekünk idegen, velünk szemben közömbös, sőt ellenséges is lehet, s azoknak, akik a proletár-sorsba itt kerültek bele, oly szerény jövőt ígérő, mely a szellem alkotó vágyait semmiben ki nem elégíti.

Önálló kis, később közepessé fejlődhető vállalkozások azok, melyek a bevándorolt magyarságnak lehetőséget adnak, hogy ebből a helyzetből jobb sorsot teremthessen. Ehhez sokat kell dolgozni, pénzt gyűj-17