Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

másutt van. Nem hegyen, nem is szentkirályok temetkezése megszentelte ősi városokban, hanem — egy szigeten. S megint csak IV. Béla az — a “gondok férfiénak” neveztem ezt a királyt az “Istenkeresőkben” — aki — úgy, ahogy 1252-ben kelt híres levelében először fejtette ki, hogy a Duna, országának nem határfolyója, hanem országának közepén folyó folyója, a “Nyugat” határa, — először látta meg egészen világosan, hogy az Ország közepe ott van, ahol ma Pest és Buda, ahol a Duna átfolyik s kettőbe szabja a magyar hazát. S ennek a Középnek a közepét egy kereszttel jelölte meg. Ez a kereszt pedig annak az apácaklastromnak a tetején ragyogott, amelyben Istennek szentelt kisleányát: Szent Margitot neveltette. Ahogy pedig múltak az évek, maga is egyre többet húzódott vissza e csalitos szép sziget enyhet és békét adó sűrűjébe. A két kolostortól nem messze királyi ház is épült itt: II. Ottokár — kinek ambíciója ugyancsak a Közép bírása volt, mint valamivel később I. Rudolfnak, de nem tette őket Isten magyarok urává — Ottokár itt látogatta meg IV. Bélát. Béla itt halt meg; felesége, Mária, itt követte a halálba; itt végezte be szelíd életét Árpádházi Margit; s indulatos testvére, István király, hogy végét közeledni érzé, ide jött meghalni. Nagy veres márvány koporsója ott állott az Árpád-lányok kolostora templomában, midőn a halálos beteg Kún Lászlót idehozták, hátha szent nagynénje vélomától meggyógyulna. Meg is gyógyult László

— s ahogy felnőtt, egyszerre túlsággá lett a szemében a sziget nagy mélabús, halálos hagyománya. S fellázadt a sziget ellen, kiraboltatta kolostorait, férjhezadta benne apácáskodó testvérnénjét. Megszentségtelenítette a szent szigetet, az Árpád-királyok utolsó s csakoly igazi székhelyét, mint aminő az elsők számára Esztergom volt. S valahogy — eltört a sziget hagyománya. Az Anjouk megint hegyen fészkelnek: Visegrádon, de az csak vár, nem akropolisz: a fejedelem egyedül lakik benne, úgy ahogy a magyar Sión ormán is magára maradt a templom s annak papja.

Buda helyzete ebben az időben emlékeztet Nürnbergére.

Nürnberg még tizenhat évvel ezelőtti ott-jártamkor is világosan, “szabad szemmel láthatóan” rögzítette a középkori helyzetet: lent piros cseréptetőivel a polgári város, fallal megkerítve, kapukkal eltorlaszolva, tornyokkal, féltékeny tornyokkal megspékelve ... Fent, szemben, kívül a voltaképeni városon, a vár: a Kaiserburg. Magas hegyen, maga tornyaival, maga falaival, maga kapuival. Két egészen ellentétes, egymásnak ellenmondó, egymással szembeszegülő világ.

Budán akkor még — s még igen sokáig azután is

— a Szent György-tér beljebb, a Palotához közelebb esett, mint esik máma s a mai Szent György-téren egy mélységes-mély árok vonult keresztül, ami olyan mély volt, hogy a ma egységes Várdombot voltaképen két külön dombra szakította. A hosszabb rész volt a polgári város: Ofen, a német város s közepén a magyar Boldogasszony egyháza; a déli, rövidebb részen állott a Vár: ott lakott a király. Helyesebben: itt székeltek a királyi kormányzószervek s maga a fejedelem is gyakran tartózkodott itt. Ám a fejedelem voltaképeni háza Róbert Károly idejében egészen Visegrád volt, Lajos alatt félig; csak Zsigmond élt már Budán — a magarakta “friss palotában” — ha ugyan itthon volt. A koronázó város pedig az ősi Fehérvár volt még; Károly még ott is temetkezett; csak Nagy Lajos temettette magát Nagy-Váradra s utána Mária meg Zsigmond.

Ami azonban már az Árpád-kor végén végérvényesen ide kerül, a pesti rév elé, az az Ország szerbe gyűlése. Kún László Tétényben gyűlésezik, III. András már majdnem mindig a Rákoson; Károly kezdő éveinek legfontosabb gyűlései Pesten zajlanak le — s aztán

már Rákos lesz, Rákos legendás mezeje, a nagy országgyűlések színhelye, egészen Mohácsig.

Amint látjuk, Buda és Pest, az Ország természetes közepe, lassan szívja fel magába az összes hagyományt, Zsigmond óta már valóban Buda a magyarság szent városa, királyi hegye a magyar hatalom legnagyobb szimbóluma, mely Mátyás idején már egészen biztosan messze elhalványította az összes régebbi központot. S maga Mátyás, akinek neve képzeletünkben örökre öszszefonódott Budavár nevével, jóllehet személyében már elég távol esett a régi szakrális gondolkodástól, nagy lépéssel viszi előre a Hegy szent voltának teljesülését: a Boldogasszony-templom nagy tornyát Mátyás építi ki s erről a toronyról származik át a téves és mégsem téves elnevezés az egész templomra: Mátyás templom. (T. i. Mátyás temploma, ami a lényeget tekintve azt jelenti, hogy az “ofner” polgárság plébániája az országos templommá válás útjára került — sajnos kissé későn. Későn, jóllehet országos szerepe már régen: Vencel király királyi bemutatásának jelenetével megkezdődött. Az sem egészen figyelmen kívül hagyandó adat, hogy ennek az egyszerű plébániának a hívei már 1301-ben olyan helyzetben érezték magukat, hogy országos, sőt világpolitikát csináltak és az Anjou-jelöltet támogató római pápát — kiátkozták. Hogy ez a pápa éppen a pápai szék egyik óriása, VIII. Bonifác volt, az csak annál érdekesebbé teszi ezt az epizódot.)

Budavár bukása 1541-ben a magyar birodalom bukásának szimbólikus megpecsételése volt. A törők tudta, hogy magyarországi uralma Buda birtoklásához van kötve: ezért a szinte utolsó emberig való igazán hősi küzdelem, amivel a Félhold védte 1686-ban a budai Várat, aminek aztán az lett az eredménye, hogy Lotharingai Károly hadai egy füstölgő romhalmazt foglaltak vissza uruknak, Leopold császárnak, — egy könyvszerető olasz gróf égő törmelékek közt lépegetve kaparta elő az izzó hamuból a Korvina utolsó, megmaradt köteteit. Hanem az ellenség vezére — aki egészen tisztában volt azzal, mit jelent Buda, — kardot vön hetven esztendős kezébe s azzal a karddal a kezében, mint a Félhold utolsó nagy hőse magyar földön, a Bécsi Kaputéren harcolva esett el. Ez volt Abdi Abdurrahám, az utolsó budai basa. Talán hallott valamit arról, hogy mi keleti népek — akár a Kereszt, akár a Félhold legyen a jelvényünk — bizonyos nagy pillanatokban e módon tudunk meghalni a Jelért, amelyben éltünk.

Széchenyi György, az esztergomi érsek, aki olyan öreg volt már, hogy édesanyja még a török előtti Budában születhetett, az ostrom után azonnal Budára jött s ott tett alapítványai arra vallanak, hogy abból megint Ország szívét és kultúránk székét akarta restaurálni. A Kolonics-féle “Einrichtungswerk”-nek azonban korántsem feleltek meg eféle tervek. Bécs — mely csak azért lehetett központtá, mert Buda elesett: I. Ferdinánd még megpróbált Budán magyarul, magyar módra kormányozni — Bécs ellenállt Buda új felemelésének. Buda — a két ellen: német és török együttes jóvoltából — romhalmaz volt, semmi más. Nyomorult utcáin hulladék és rom között patkányok laktak, meg renegátok meg zsidók. A renegátok meg a zsidók elfutottak a keresztények elől. Helyükbe németek jöttek. A patkányok helybenmaradtak.

Buda felemelésére s ezzel a magyar birodalom megújítása felé az első lépést Mária Terézi tette meg. ő építette a mai Palota magvát a régi helyén, annak romjai felett. Ez a Palota még 49-et is átélte, jóllehet akkor Görgey gyújtó bombákkal lövette, nehogy Kossuthnak — ki Nagy-Váradon fejébe próbálta a szent koronát — eszébe juthasson, hogy beleszálljon lakni. — Az utolsó Habsburg hát felépítette a Palotát, az első Habsburg-Lotharingiai benne helyezte el Pázmány egye-13