Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
PAER LAGERKVIST Afuun mea én Alig tízéves voltam, midőn apám egy derűs vasárnapon kézenfogott, hogy madárdal hallgatni vigyen az erdőbe. Búcsút intettünk anyámnak, kit honnmarasztott a vacsorakészítés gondja. A nap pazarul szórta a melengető sugárkévét és vidám léptekkel fogyasztottuk az utat. A madárdalt nem vettük túlontúl komolyan; tudtuk, lényegileg sem nem szép, sem nem különleges. Józanfejű, makkegészséges emberek voltunk, apám meg én. A természet ölén nevelkedtünk. Ismertük minden titkát és nem ragadtattuk el egykönnyen magunkat. Apám vasárnapi szabadnapja volt. A vaspálya mentén bandukoltunk, tilos ösvényen, mely apámnak, mint pályaőrnek, nyitva állott. Kerülő nélkül, nyílegyenesen az erdőnek tartottunk. Csakhamar felzendült a madárdal és a rengeteg ezernyi más nesze. A csalitban csíz és rozsdafark csivékelt, meggyvágó és fenyőrigó fújta az ezertételű erdei szinfónia kíséretében, melynek hangszerelése a bólogató faóriások titka. A fák tövén kikirics tarkállott és a nyirfarügyek éppen fakadoztak. A fenyőágak végén vadonatúj tűlevelek meregették magukat a napnak. Mindenütt részegítő tavaszi illatok zsondultak. Még a moha is erjedőn párolgott a napfényben. Minden élt, mozgott, sürgölődött. Rügy pattant az ágak sima végén, szúnyogfelhő táncolt a szittyós felett. Sűrűjébe nyílként belécsapott egy-egy éhestorkú madár és zsákmányával rögvest tovaillant. Dohogó tehervonat érkezett. Le kellett térjünk a pályatestről. Apám két újját vasárnapi kalapja széléhez emelte. A mozdonyvezető vidám szalutálással köszöntötte vissza. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Talpfáról-talpfára lépegettünk, be-bekulimászolódva a puhuló kátrányba. Kenőolajgőz és mandulafapára, kátrányszag és hangavirágillat kevergett a levegőben. Nagyra mértük a lépést, nehogy a csavarfejek megkoptassák cipőnket. A sínek acélján csillogott a nap. A pálya mentén a távíróhúzal zsongó dallamot durúzsolt. Gyönyörű vasárnap délután volt. Felhő sem szeplősítette az ég tiszta kékjét és apám szerint e verőfény tartósnak Ígérkezett. Kisvártatva egy töltésmenti zabtáblához értünk. Ismerős zsellérember földje volt. A kalász szép, tömött rendben ringatózott. Apám szakértő pillantással méregette, s látszott rajta, hogy elégedett. Én már városban születtem, s nem igen volt szemem az ilyesmire. Majd egy patakot átívelő hídhoz értünk. A víz rendszerint soványka érben csergedezett a hordalék-ágyban, de aznap történetesen szélesre dagadva mormolászott. Kézenfogtuk egymást, nehogy áthuppanjunk a hídváz támközein. A sorompóőr zölddel befuttatott házához értünk. Körötte almafák és ribizkecserjés. Beköszöntöttünk. Az őr tejjel kínált, majd megmutatta a hízót, a baromfiudvart és virágzó gyümölcsfáit. Azután folytattuk útunkat. A nagy folyóig akartunk jutni, hol szebbé szélesül a természet és amely arról is nevezetes, hogy mentiben fölfelé ott állott a ház, hol apám gyermekéveit töltötte. Sohasem tértünk meg a sétából anélkül, hogy a folyót el ne értük volna. Aznap is oda tartottunk, pedig jódarab járásnyira volt. Bár a következő állomás a folyó tőszomszédságában épült, sohasem mentünk el addig. Apám éppen csak futó pillantást vetett szemaforra, rendben áll-é helyén. Apám mindég mindenre gondolt. Megálltunk a folyóparton. Szélesen és biztos méltósággal hömpölygött a napfényben. Az erdő ágbogai föléje hajoltak, mintha csak bámulnák magukat tükörében. Minden tiszta volt és friss. Az erdei tavak felől könnyű szellőcske kélt. Lementünk egész a partig. Apám a horgászásra alkalmas helyeket mutogatta. Gyerekkorában hosszú órákat töltött a lapos kövek között, sügérre lesve. Néha hírét sem látta halnak, mégis maradéktalanul boldog volt. Ma már nincsen ilyesmire ideje. Még jóidéig őgyöngtünk, fakérget dobáltunk a vízbe, hadd lássuk, mint kapja el az ár. Azután sima kaviccsal versenyt kacsáztunk: kié szőkéi - lik messzibbre. Vidám, elégedett emberek voltunk, apám meg én. Végül belefáradtunk a mókába és elhatároztuk, haza fordulunk. Esteledett. Az erdő mintha megváltozott volna. Még nem volt egészen sötét, de alig-alig híjjá. Meggyorsítottuk lépteinket. Anyám nyugtalankodni fog és vár a vacsora. Szegény, mindég aggodalmaskodott, nehogy valami történjék. Pedig ugyan mi is történhetett volna? Gyönyörű napunk volt: tulajdonképpen nem csináltunk semmit. Elégedettek voltunk. Egyre inkább besötétedett. A fák különös formákat öltöttek. Mintha minden lépésünket figyelnék. Mintha firtatnák: kik vagyunk. Egy fatönkön szentjánosbogár lapult; zöldes egyszemével mintha szúrósan szemlélődnék. Megszorítottam apám kezét. De ő szinte mintha meg sem látta volna a lidércesen pillogó világot. Egyenletes léptekkel haladt. Most már szurokfekete volt az éjtszaka. A patak hídjához értünk. Alattunk zuborogva hömpölyögtek a habok, minthacsak el akarnának nyelni mindkettőnket. Mélység tátongott lábainknál. 'Óvatosan lépegettünk vasvázról vasvázra. Görcsösen szorítottuk egymás kezét, nehogy leessünk a támközbe. Egy pillanatig reméltem, hogy apám ölbekap, de szót se szólott. Azt akarta, hogy félelem nélkül haladjak, akárcsak ő. Nyugtalanság nélkül ment a sötétben, egyenletes lépéssel, szótlanul, gondolataiba merülve. Nem értettem, hogyan maradhat ennyire nyugodt ilyen feketeségben. íjjedt pillantásokat vetettem jobbra-balra. Mindenütt mélységes éjtszaka. Lélekzeni is alig mertem: hátha ártalmas ennyi sötétet magamba szívni? Ki tudja, talán halálos is? Akkor legalább is azt gondoltam. A töltés széle mintha függőlegesen esnék a semmibe. A távírópóznák sora eszelős lidércként az égbe nyúlni látszott. A húzalból tompa moraj kelt, mintha valaki sokmértföldnyi távolságról a föld méhéből panaszkodnék. A rúd végén összebújó csempe-szigetelők íjjedten hallgatóztak. Minden egyszeriben nyugtalanná vált. Semmi sem volt megszokott, semmi sem valóság. Minden egy torz álomvilág tartozéka lett. Méginkább apámhoz simultam és elfúló hangon kérdeztem: — Papa, miért oly félelmes a sötétség? — Nincs azon semmi félnivaló, kisfiam, — válaszolta és biztatón megszorította kezemet. — De igen, Papa. — Nem, fiam. Ne higyj ilyesminek. Hát nem tudod, hogy vigyáz a jó Isten? Valami nagy elhagyatottság hatalmasodott el rajtam. Olyan különös volt, hogy én egyedül félek, apám pedig nem. Hogy benyomásaink annyira különbözők. És különös az is, hogy nyugtató szava jottányit sem csökkentette félelmemet. Még amit a jó Istenről mondott, az sem győzött meg egészen. Maga a jó Isten is valahogy félelmesnek tűnt. Félelmes volt a gondolat, hogy mindenütt ott van a sötétben, elbújik a fák sűrűjében és ott mormolászik a végtelenbefutó távíróhúzalban. Mert hiszen ki más mormolászhatott volna? Hogy mindenütt jelen való és mégis láthatatlan. Csendben haladtunk. Ki-ki saját gondján töprenkedett. Szívem összeszorult, mintha csak az éji sötét keblembe tört volna és összenyomná. 21
