Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
I KÖNYVEK, ÍRÁSOK PARLAMENT — Politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi folyóirat. — I. évfolyam 1. szám, 1952, szeptember. Megjelenik Münchenben, Németország, havonként tizenhat belső oldalon. Főszerkesztő Borbély Andor, felelős szerk. és kiadó Járvás Béla, főmunkatárs Milotay István. Munkatárs még Baranyai-Lőrincz Gusztáv is s új költőként Boncz Balázst mutatja be a lap. íme a statisztikai görbe ismét emelkedik: az emigráns magyar sajtónak újabb gyermeke van. Több betűt, több magyar betűt olvashat a hazájától távol élő magyarság. S főleg több között válogathat. Ha választék van, könnyebben talál az ember jó magra. Mindez jó is lenne eddig, hacsak magyar olvasók válogatnának ezek között az írások között. Azonban emigrációban élvén, nyugodtan mondhatjuk, hogy lapjainkat az egész világ olvassa. S nagyon lehetséges, hogy magyar lapokban megjelenő egyes meggondolatlan kijelentéseket dokumentáris bizonyítékként használnak majd fel — a magyarság ellen. Hiába hoz tehát a PARLAMENT több cikket is a magyarországi kommunista rendszer kínzásairól, borzalmairól, ha főbb cikkeiben olyan alapvető “hitet” vall, amely az összmagyarság számára idegen s amely az események és a velük összefüggő magyar érdekek tudatos elferdítése. Az emigráns magyar sajtótermékekről a PARLAMENT maga is véleményt nyílvánít a beköszöntőjében így: “Az eddig megjelent sok magyar emigrációs sajtótermék jószándékát nem vonjuk kétségbe. Újságírói értékelésükre nem kívánunk bírálókként vállalkozni. Az emigrációban oly kevés a hívatásos újságíró, hogy bírálatunk a nem hivatásosak felett — éppen azok kétségtelen jószándéka miatt — nem lenne méltányos. A betű felelőssége és jelentősége gyakran a leggyakorlottabb újságírót is nehéz feladat elé állítja. Igaztalan volna, ha a sok gyakorlatlan, szaktudás nélküli, de jószándékkal telített emigrációs sajtókisérletet szigorúbban bírálnók, mint nemesszándékú, jótékony célt szolgáló műkedvelők műsorát. A bírálat csak ott lehet kötelesség, ahol a hozzánemértésen felül személyes szenvedélyek támadó vagy önimádó tévelygéseit látja az ember.” Ha csak ez az utolsó mondat lenne az egyedüli — hogy úgy mondjuk — jogalap a bírálatra, akkor talán nem is kellene erről az új magyar lapról szólni. Mert az a “hivatásos újságírói” önimádást és önpiedesztálást, amit a fenti idézetben olvashatunk, nem kellene oly súlyos “tévelygésnek” tekinteni. Annál inkább elítélendő azonban, s a “tévelygésnél” kissé súlyosabban mérlegelendő, ha egy emigrációs csoport annak a közösségnek érdekeivel, amelyhez tartozónak vallja magát, ellenkező dolgokat tényként publikál, illetve valótlanságokat igyekszik valóságként feltűntetni. A PARLAMENT-ből idézzük a következő sorokat: “Lelkiismeretünket ellenőrzi meggyilkolt mártírjaink és az érettünk hősi halált halt magyar és német katonák közös halhatatlanságba dicsőült szelleme.” Vájjon a Magyarország tényleges német megszállása előtti vagy alatti eseményekkel kapcsolatban lehet az "érettünk" és “közös” szavakat használni? Bár magyar s z e m m e 1 nézve nehéz lenne akármelyik időszakban is ilyesmiről beszélni. Hasonló ehhez, amikor egy nyugateurópai “nagy nép” dicsőíttetik. Mondván, hogy ennek a népnek a magatartása és cselekedete hasson buzdítón az egyéni és együttes magyar vágyakra és képességekre. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy nincs semmi kifogásunk ez ellen a nép ellen, mert feltehető, hogy a Magyarországgal szemben folytatott hitleri német politikát a jövőben nem fogják követni, azonban mégis azt kérdezzük: miért ne az elnyomásban és örökös rettegésben élő és mégis kitartó magyar nép legyen inkább ez a huzdító tényező? Ugyanaz a magyar nép, amelynek az utolsó háború alatt is volt szerencséje megismerni ezt a nagy népet megszállóként és az “elhagyott hadműveleti területek likvidálójaként”. (Remélhetőleg elég korrekt ez a kifejezés!) Ezt a “nagy nép” kifejezést az utolsó háború előtt és alatt volt szokás használni Magyarországon a hitleri Németországgal kapcsolatban. Bár akkor sem élt mindenki ezzel a jogával. Annál inkább különös, hogy ez a szokás még mindig nem ment ki a divatból — hívatásos újságíróknál sem. Ezek után még csak nem is bámulatos az a tárgyilagosság, ahogy magyar újságíró az eltűnt Habsburg-monarchia érdemeit méltatni tudja. Ezt olvashatjuk Milotay . István “Kettős Monarchia sorsa — Európa sorsa” c. cikkében: ... “ezt a birodalmat a történelmi fejlődés hozta létre, évszázadok fáradságos, tervszerű munkája, mint egy hatalmas koralépítményt”. — Inkább csak a fáradságos és tervszerű munka s ez a Habsburgoké volt. Ami bizony nem volt könnyű: nagyon sok volt a “rebellis” magyar! Azután így: “... a reálitások iránti fogékonysága s jövőbelátó, a részek szűk szemhatárain, azok kiskörű érdekein túltekintő, azokat egy magasabb egységbe összehangoló ösztöne és akarata.” Bizony elég sok “lázadó” magyar ütközött bele ebbe az “uralkodni tudás”-ba és “akarat”-ba, mert nem volt nekik a “kiskörű érdekeiken túltekintő, azokat egy magasabb egységbe összehangoló ösztöne” (!), mert több nagyszerűséget láttak egy független Magyarországban. Ám az “akarat” oly erős volt — ha néha külső segítséggel is —, hogy aki beleütközött, a feje is lehullt. Pedig értékes magyar fejek voltak. Ám nincs semmi baj, mert hiszen Ferenc József is, aki kivégeztetett jó néhány magyar szabadsághőst, pár évvel később ezekből tíznek a szobrával ajándékozza meg Budapestet — amint Milotay István cikkéből olvashatjuk. Szabad legyen még ugyaninnen idézni: “Ferenc József a magyaroknak sok jogos vagy jogtalan kívánságát visszaútasította s a magyar nép mégis szeretettel és tisztelettel nézett fel rá.” — Szegény magyar nép! Azt kellene mondani ezek alapján, hogy bárgyú nép az ilyen, — ha nem ismernénk a történelmet. Ha nem olvashatnánk ilyesmiket a Parlamentben, a “nemes szándékú és jótékony célt” semmi okunk sem lenne kétségbevonni, — még akkor sem, ha csak “műkedvelő” újságírókról lenne szó. így viszont a magyar érdekek igazi és helyes szolgálata kétséges; különösen, ha a szerkesztők lelkiismeretét az “érettünk” hősi halált halt német katonák szelleme őrzi. Vasváry Zoltán Imre Kedves Olvasóink elnézését kérjük jelen számunk későbbi megjelenéséért, aminek a szerkesztő betegsége szolgált okul. ÚJ MAGYAR ÚT.
