Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
Gizinek is végigcsordult a könny az arcán, amikor szembefordultak, mint férj és feleség az emberekkel. Gratulálták, csókolgatták, kézről-kézre adták őket. A fényképész különböző beállításokban készítette a felvételeket, aztán újra autóba és mentek haza. A nyitott autóból integettek az utcának. Már megérkezett a zenekar. A Kőműves tamburás-zenekar innen a szomszédból, mert a cigány csak nyolc felé tud jönni. A szék kevés és Jenőt szalajtják a szomszédba még négy székért. A komaasszony, a vicéné, meg két lány a házból segít felszolgálni, a koma meg a borokat látta el. Nokedlis paprikás csirke, kirántott disznókaraj, sült kacsa, töltött káposzta, rizsás aprólék. Kövidinka, kadar, sör, barackpálinka és pezsgő. A vőlegény tanúja mondta az első beszédet, aztán a koma emelkedett szólásra, majd a csoportvezető. Kelemenné unszolta az urát, hogy illendőség neki is szólania. Kelemen mindent inkább csinálna, mint beszélne, de tudta, hogy nem lehet most kitérni ez elől. Nekikészült. Magában előre összeállított néhány mondatot, hogy mit fog majd mondani. Leszedte az asztalkendőt a gallérjáról, megtörölte a száját, a kövér disznóhús után egy kis kövidinkát belocsolt, meg ez bátorságot is ad. Minden szem rajta, amikor felemelkedett a székéről. A beszéd megszűnt és nagy, dermesztő csend lett. Az utcáról is közelebb jöttek, hogy hallják. Kelemen belevörösödött. — Kedves lányom és fiam, kedves ünneplő egybegyűltek ... én ... a nagy boldogságtól alig birok beszélni ... és csak azt akarom mondani . . . csak azt akarom mondani, hogy . . . mindig olyan boldogok legyetek, mint .... mint .... ezen a szent . . . mint ezen a szent . . . Akármennyire verejtékezett, nem jutott eszébe semmi, hogy mit kellene mondani, a sógorka is súgott, meg a koma is, amikor végre eszébe jutott. — ... mint máma. így hát csak annyit kívánok nektek mindannyiunk igaz szívéből, legyetek mindig boldogok és az Isten éltessen benneteket sokáig, míg a Duna ki nem szárad bokáig! Éljen. Most pezsgőt ittak, de ez csak a szoros családtagoknak jutott, mert alig három üveggel volt, a vőlegény kapta a főnökétől. A rétest, meg a pogácsát hordták körül. A verandán kiállítva sok ajándék, amit a fiatalok kaptak. A tamburás zenekar rázendített a menyasszony kedves nótájára: . . . Akácos út, ha rajtad végigmegyek én . . . Ettek, ittak. Óvatosan settenkedett be a három szál cigány. És rázendült a csárdás. . . . Lakodalom van a mi utcánkban . . . Menyaszony-tánc. Kis kosárba pénzt kell dobni, aki a menyasszonyt meg akarja forgatni. Gyűlt a pénz. Aztán a fiatal pár nagy tangója: . . . Ibolyák, lila ibolyák, ez a bűnöm, semmi más ... Most már az egész lakodalmas népség kavargott. A sógorka is tangót táncolt, pedig soha életében nem tudta. 26 Aztán keringőbe kezdtek. Senki sem maradt ülve. Kelemen a nászasszonnyal, komámuram a sógorasszonynyal, sógorka Kelemennével és az egész udvar táncolt, forgott, énekelt, szédült, keringett boldogan. Az ajtók előtt felgyújtoták a villanyokat. Itt van a dalárda — suttogták az emberek. A csepeli Motor Dalárda színpadias mozdulatokkal lejtett be libasorban az udvarra. Félkaréjban felsorakoztak az asztal körül, szemüket végigjártatva az ételen és italon. A nyakigláb karmester háromszor pisszentett. Mindenki várt. . . . Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa. A sok boldog percből sok szép boldog óra . . . Kelemenné ráborult az urára és zokogott. Sógorkának is valami kaparta a torkát, a házmesterné hangosan felsírt, amikor a fiatal férj átkarolta a felségét és egymáshoz simultak. . . . Órákból a napok, napokból az évek, Fekete hajadból lassan hófehér lesz . . . A nagy sírásnak csak az vetett véget, hogy az énekkar új énekbe kezdett: . . . Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel . . . — Hogy a nehézség gyüjjön bele! — kiáltott fel a komaasszony. A dalárda is evett, ivott. A tamburások felváltva játszottak a cigányokkal. A sötétkék égbolton kiragyogtak a csillagok. Valaki felkiáltott: — Hol a menyasszony? Hol a fiatalasszony? Megszöktek! A konyhaajtóban állt már, piros babos kendővel bekötve a feje. Nagy éljenzés, ivás és sírás. Most már mindenkinek adtak enni és inni, aki az udvaron volt. A férgese elhúllt és valahol a szaletli mellett hányt vagy aludt. Kifényesedett az arcuk, megnehezült a szavuk. Az első villamossal elmentek a pestiek. De azért még a világosság az asztalnál találta az embereket. Az asszonyok mosogattak és válogatták az edényeket, melyik kié. A fiatalok már lefeküdtek. Az asszonyok mosogatás közben nagyokat vihogtak és csípőseket mondtak. Aztán elült a zaj. Elfeküdtek a konyhában, ki hol fért. A vidékiek útaztak haza. Kelemenné hangosan imádkozott a szalmazsákon: ... Én lefekszem én ágyamba, mint Úr Jézus koporsóba . . . Félhatkor csörgött az ébresztő óra. Kelemenné alsószoknyában kelt fel, begyújtott és megmelegítette a kávét. Akkor már az ura is feltápászkodott és a cipőjét pucolta. Hat órakor Kelemenné bekopogott az ajtón: — Giziké, Jani hat óra van. Odabentről ásítás hallatszott. Kelemen indult el elsőnek, fekete kis ételhordójával. A kőbányai gyárak sorra dudáltak. Hangjukról ismerték már mind: ez a vagongyár, most tíz perccel múlt hat, ez a radiátor, negyedhét. Jani felugrott a biciklijére és hajtott Csepelre. Gizi megigazította a haját és álmosan, fáradtan elindult a Csokonay-utcán a Szövőgyár felé.
