Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-09-01 / 9. szám

C. A. MACARTNEY

A magyar kérdés - angol tárgyalásban

A neves angol történésznek, C. A. Macartney professzornak Magyarországról és a szomszédos államokról szóló könyve 1937-ben hagyta el az angol sajtót és hatalmas adatgyűjteményével, valamint higgadt és tárgyilagos analízisével messze kiemelkedik a trianoni problémát bármilyen nyelven tárgyaló munkák közül. A “Hungary and her Successors” angol kiadásai sajnos teljesen kifogytak és a könyv jelenleg kereskedelmi forgalomban nem igen kapható, viszont az ismertebb könyvtárakon keresztül mindenütt hozzá lehet jutni. Ez a magyar és általános délkeleteurópai szempontból felbecsülhetetlen értékű munka magyar fordításban sohasem jelent meg. Az Uj Magyar Ut komoly szolgálatot tesz a magyar ügynek azzal, ha lehetővé teszi, hogy a “Hungary and her

Succesors” egyes fejezetei magyarul is megjelenhesenek. Sajnos, technikai akadályok következtében nem tudjuk az egész munkát magyar fordításban közreadni. Viszont reméljük, hogy az elkövetkezendő hónapok során pontos fordításban tudjuk közölni az 1-40. oldalra terjedő Bevezetést, a 445-479. oldalon a Magyarországról szóló részt, valamint a 480-496. oldalon található “Befejezést”. Mindenek előtt köszönetünket fejezzük ki Macartney professzor úrnak, az Angol Külügyi Társaságnak és az oxfordi egyetemi nyomdának; az ő együttes engedélyük tette lehetővé a magyar fordítás közlését. Ennek sajtó alá való rendezését az Uj Magyar Ut angliai munkatársa, Cserenyey Géza vállalta; az e számunkban közölt részt Szabó György fordította.

(2. közlemény)

2. A MAGYAR PROBLÉMA EREDETE

Uj ideák, új ambíciók szülték a nemzetiségi viszályt Magyarországon és zúzták szét ezt az ősi királyságot, de ennek a viszálynak a magva ott volt ősidők óta. Bár a Dunamedence sok tekintetben egyedül álló, tökéletesen összetartozó és zárt földrajzi egység, mégis az egész történelem folyamán különböző népek találkozóhelye volt és ami ennél is több, olyan népeké, amelyek teljesen különböző eredetűek voltak. Magyarország nyugati határszéle az Alpok nyúlványa, az utolsó 1500 esztendőben mindig németlakta volt, déli vidékeit, a völgyeket és dombokat délszlávok lakták, szinte ugyanolyan hosszú idő óta. Északon a szlávok más törzsei hatoltak be a Dunamedencébe. Teljesen különböző népfaj lakta az utolsó 2000 esztendőben Erdélyt, és akár folyamatosan, akár megszakítással, lakja most is. A középen elterülő síkság, mely demográfiai és földrajzi szempontból utolsó nyúlványa a nagy szármata síkságnak és folytatódik Ázsia közepe felé, ismét teljesen idegenfajú megszállók lakhelye volt a történelem folyamán. Keletről törtek be a nomád harcosok és vadászok: szittyák, szármaták, hunnok és avarok. Ezek közül csupán a magyarok, nem az első és nem is az utolsó megszállók, voltak képesek uralmukat állandósítani. Ez nemcsak kivételesen kedvező körülményeknek volt köszönhető, hanem annak is, hogy, összehasonlítva az előttük és utánuk jövőkkel, a magyarok között voltak a Dunamedence társadalmilag és gazdaságilag leghaladottabb elemei.

Kétségen kívül a magyarok bejövetelükkor (melyet 896-ra szokás tenni) gyér népességet találtak Magyarországon, de az kétségtelen, hogy találtak őslakókat, ök maguk is engedtek be idegeneket, egyrészt velük rokonfajúakat , vagy hívtak be gyarmatosítókat és hoztak be rabszolgákat. Épen ezért, bár Magyarország kezdettől fogva, mint egységes állam létezett és csak Horvátország és kisebb mértékben Erdély voltak önállóak, nemzetiségileg sohasem volt egységes. Mindazonáltal Magyarország fennállásának első évszázadaiban ez a faji megosztottság sohasem szült olyan problémákat, mint manapság. Ezt nem könnyű megmagyarázni a mai modern nyelvezettel és mégkevésbé könnyű ezt belátni mai gondolkodásmóddal, de meg kell kísérelnünk a lehetetlent, mert a történelmi háttér ismerete nélkül, a modern fejleményeket nem tudnók megérteni.

Maga a honfoglaló magyarság sem volt egységes nemzet a nemzetfogalom mai értelmében. A magyarság a török főurak és finnugor népelemek keveréke volt, amelyben az utóbbi alkotta a népesség zömét. A hét magyar törzs közül több tiszta bolgár-török eredetű volt, ezekhez csatlakozott egy tiszta török eredetű törzs is.

Mindezek ellenére a magyarság sokkal inkább volt nemzetnek nevezhető, mint más egykorú nyugati közösségek. Társadalmi és politikai szerkezetük még nem fejlődött ki annyira, hogy ez szétzúzta volna a nemzeti kereteket, mint ahogy ez megtörtént nyugaton, a középkor folyamán. A nemzeti egység alapja volt a szabadok közössége — a nemesség — kissé hibásan a latin nobilitassal fordítva, és általában ez jelentette kollektive a “magyar nemzetet”. Minden nemes, lett légyen szegény vagy gazdag, nagyfokú egyenlőséget élvezett, mindnyájan az “egy és ugyanazon szabadság” részesei voltak; közöttük és a nép többi rétege között nagy szakadék tátongott.

így a nemesség összekötő kapcsa inkább társadalmi volt, semmint faji, bár a valóságban egy bizonyos nemzetiségi válaszfal is elválasztotta őket a nép többi részétől, lévén a honfoglalók jelentékeny mértékben egységesek a modern nemzeti egység több ismérvében, mint pl. a vallás, szokás, nyelv. Ebben különböztek a Középdunamedence népeinek többségétől. Az általuk alapított államot lehet primitív nemzeti államnak nevezni, hiszen a honfoglalók által és az ő számukra volt alapítva, meghódítván, rabszolgasorsra vetvén vagy adófizetésre kényszerítvén a bennszülötteket.

12