Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
párhuzamosan futó fentérintett lengyel, csehszlovák, román vagy bolgár tervben. íly és hasonló számszerű összefüggések további részleteinek feszegetése helyett helyesebb, ha egynéhány összefoglaló következtetést igyekszünk levonni. Előbb azonban még három általánosabb megjegyzés látszik célszerűnek, amely a fenti szempontok és a következtetések módszerére * vonatkozik. Először is hangsúlyozandó, hogy számadataink a legjobb esetben csak hozzávetőlegeseknek tekinthetők. Mindazok a hibaforrások gyengítik őket, amelyekkel az Egyesült Nemzetek és az adatszolgáltató országok statisztikai szolgálatának szükségszerűen számolnia kell. Másodszor: nem szabad elfelejteni, hogy az említett összefüggések a valóságban sokkal bonyolultabbak, mint amilyeneknek itt látszottak. Szándékos leegyszerűsítésük folyamán mennyiségi és minőségi érveket oly válogatás alapján csoportosítunk, amely leginkább felel meg gondolatfűzésünknek. A jelenleginél tágabb keretben azonban számos oly érv is felhozható, amely egyrészt az összefüggések nehézségeire, másrészt pedig a következtetések körül szükséges óvatosságra útal. Harmadszor nem lehet tárgyilagos, aki be nem látja, hogy “la critique c’est aisée, mais l’art c’est difficile.” Ezeknek előrebocsátása után kérdhetjük, hagy nem örvendetes-e a magyar iparfejlesztés újabb irama? Nem voltunk-e hosszú évtizedek óta szerelmesei az iparosodás gondolatának? A válaszolónak el kell ismernie, hogy az iparosodás szemszögéből a termelési javak iparainak, amelyek jórészt egybevágnak a nehéziparral, kúlcsszerepük van. El kell ismernie azt is, hogy a fogyasztási javak iparainak kiépítése, az iparosodásnak általában csak első fokát jelenti, míg a magasabb második fokot a termelési javak iparainak fellendülése és túlsúlya szokta jellemezni. Ne feledjük azonban, hogy a magyar ipar közvetlenül a második világháború kitörése előtt már e második fokon is túljutott. Miután a múlt évszázad végefelé elérte az első fokot és a jelen század első évtizedeiben már a második fokon a termelési javak iparait hangsúlyozta, a harmincas években arra kezdett törekedni, hogy e hangsúlyt egyensúlyba hozza a fogyasztási javak régebbi iparaival. Az ilynemű egyensúlyt pedig általában az iparosodás harmadik, érett fokának szokás tekinteni. Mint minden háború, úgy a második világháború fegyverkezési nyomatéka is megint erősen a nehéziparok felé billentette a mérleget. Tagadhatatlan, hogy amenynyiben ez a nyomaték a háború után is folytatódott, hátterében a katonai készenlét érve állt. Egyúttal visszalendítette a magyar iparosodás szervezeti összetételét fejlődésének második fokára és azt megfelelő mértékben a háború lehetőségének függvényévé teszi. A könnyűipar és a kézműipar — mindkettő javarészt a fogyasztási javak iparaihoz tartozik — e fejlődésnek nehezen helyrehozható kárát láthatja. Hasonló helyzetbe kerülhet előbb-utóbb a mezőgazdaság is. Ez pedig alapjaiban veszélyeztetné az ország gazdasági erejét. Hasonlítsuk össze a nehéziparra vonatkozó fenti világgazdasági adatokkal a megfelelő mezőgazdasági adatokat. A jelen század közepetáján a világ búza-, árpa-, rozs- és tengeritermeléséből — a mennyiségi emelkedés íly sorrendjében — mintegy 1—2 százalék jutott Magyarországra. E nagyságrendhez tartozik az ország nyerscukor- és burgonyatermelése is. A magyar mezőgazdaság általános súlyát jól érzékelteti, hogy ez a részesedési arány még mindig tízszer vagy többször (szélső esetekben mintegy húszszor) volt nagyobb annál, amelyet a vasércnél, a kőszénnél vagy a nyers kőolajnál látunk. Érdemes-e veszélyeztetni az ország természetadta világgazdasági előnyeit oly években, amidőn a mezőgazdasági termelés belterjességének fokozása terén a megfeszített nemzetközi versengés lankadatlanul folyik tovább? Az a tétel, hogy a nehézipar több munkaerőt tud foglalkoztatni mint a mezőgazdaság, csak nagy általánosságban áll meg. Vannak oly esetek, amelyekben érdemes gondosan megvizsgálni a határtermelékenység és a határhozadékok alakulását mindkét termelési ágban, mielőtt az általános tételt alkalmazzuk. Itt íly esetről van szó. Minden jel arra mutat, hogy a magyar mezőgazdasági termésátlagoknak, az ipari növények termelésének, a kertgazdálkodásnak és az állattenyésztésnek gyarapítását is elsősorban ily síkon lenne ajánlatos ismét szemügyre venni. A forgalmi intézmények továbbépítése terén lehetőleg még alaposabb körültekintés szükséges. A Szovjetúnió eddigi fejlődése azt a feltevést támasztja alá, hogy tervgazdaságán nem fognak a mintegy évtizedenként hullámszerűen felmerülő általános gazdasági válságok. Ezekről a szerző már egyik ifjúkori könyvében s kimutatta, hogy a nyugati rendszer országait a múlt század eleje óta következetesen sújtották. Viszont feltehető, hogy különös válságok, amelyek a termelés és a forgalom egyes ágazatainak hibás összehangolásából erednek és amelyeknek a nyugati általános válságokénál súlyosabb következményeik is lehetnek, a szovjetgazdaságot fokozott mértékben veszélyeztetik. Példaként útalhatunk az 1948-ban kirobbant szovjetúniói közlekedési nehézségekre, amelyeknek leküzdése ugyancsak sok áldozatba került. Magyarországon is az a helyzet, hogy a nehézipari terjeszkedés számadatainak hangsúlyozása idején a közlekedés és kereskedelem intézményei felé kevesebb figyelem irányul, ezért azok könnyen szorulnak háttérbe. Kétségtelenül igaz, hogy pl. az acélipari számoknak a nagy tömegek közvéleményében kézzelfoghatóbb, közvetlenebb és ezért erősebb hatásuk van, mint a vasúti vágányokra vagy teherkocsikra vonatkozó minőségi adatoknak. Ha azonban a közlekedés és a kereskedelem csak csökkenő arány szerint részesül az állami beruházásokban, akkor hamarosan következhet be túlfeszítésük. Ez pedig az egész magyar termelést, vezető helyén a nehézipart is, éppen olyankor gátolhatja, amikor az leginkább járhat zavaró következményekkel. A legnagyobb figyelmet mégis az az összhanghiány érdemli, amelyet a termelési javak iparának felgyorsítása a fogyasztás színvonalának sülyesztése révén idézett elő. Nemzetgazdasági síkon itt a munkának mint a legfontosabb termelési tényezőnek forrása, az emberi munkaerő forog veszélyben. Egyéni szempontból nehéz nélkülözések esnek latba. A szellemi és testi munkásoknak nyílván megvannak még viszonylag magasszínvonalú szükségleteik. ílyképpen a fogyasztás tervszerű visszaszorításának még egy másik lényeges következménye is mutatkozik: a fogyasztási hajlam átlagos foka megfelelően magas, míg a valódi takarékossági hajlamé megfelelően alacsony. Ez döntő mértékben még a kényszerrendszabályok lélektani eszközeivel sem változtatható meg. Mindkét következmény — miként az iparosodás második fokának visszaállítása is — hasonlít az éretlen tőkés gazdaság állapotához, amelyben a munka termelékenysége általában csekélyebb szokott lenni, mint az érett fokon. Munkaversenyekkel ezen lehet valamelyest segíteni. De hoszszabb lejáratra nehéz elkerülni a fogyasztási színvonal, a takarékossági hajlam, a nemzeti tőkeképződés és a s “A gazdasági válságok története”, Szent-István- Társulat, Budapest, 1920. 17
