Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
BAKÓ ELEMÉR Negyed évezred Ennyi idő telt el már azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem a magyarság súlyos kényszerhelyzetében kibontotta a szabadságharc zászlait. Negyed évezred. Elég idő arra, hogy bármely emberi cselekedet vagy szándék valószerű megvilágítást kapjon és helyes történelmi értékelésben részesüljön. Ennyi idő alatt elmúlik az elnyomatás keserűsége, a bosszú szomjas lehellete kifullad és a harci lelkesedés, meg a vesztett küzdelem tompa fájdalma is egyaránt átvetül a későbbi generációk érdektelenebb, tárgyilagosabb emlékezetének síkjára. Minden részlet rendre besorolódik az eseménytörtörténet lapjai közé. S ami megmarad: csak a valódi, századokat formáló tanítás, a személyi áldozatvállalás és képességek vagy a tömegmozgalom példája, s a kettő kapcsolatából kibomló nagy, korszakjelző, rendszerformáló és üymódon jövőteremtő, életsarjasztó történelmi hagyaték. Rákóczi személyiségében és különösen szabadságmozgalmában ezt a messzekiható történelmi hagyatékot kapta meg a magyar. Ez jellegzetes módon nem szellemi mozgalomból sarjadt, hanem az elnyomatás, jogfosztás és üldöztetés egyszerű lelki reakcióiból. De a nemzeti géniusz diktálta helyes úton meginduló politikai és katonai vállalkozásban újjászületik- a magyar költészet, a verses és a prózai egyaránt csillogó remekeket produkál, új utakra lép a magyar társadalmi gondolkozás, a magyar diplomácia, új korszakot nyit a zene, nyomai ott maradnak a festészetben, s a Bécs körvonalai mögé láthatatlanul besáncolt magyart egyszeriben ott találjuk az egész európai horizonton. Az előző kétszáz esztendő török elleni önvédelmi harcában már-már öntudatlanná vált és Erdély minden ösztönzése ellenére egyre engedelmesebb, Bécsnevelte magyarnak Rákóczi kurucai mutatták meg ismét, hogyan kell és lehet magyarán érezni, gondolkozni, cselekedni és meghalni egyaránt. És mindnyájunknak, korabeli magyaroknak és későbbieknek, a “bújdosó Rákóczi'’ adott példát a hűségre: huszonnégy további esztendeig tántoríthatatlanul kitartva eszményei mellett a vesztett szabadságharc utáni, egyre szegényesebb, egyre kopottabb emigrációs életben. Rákóczi Ferenc személyiségének és mozgalma történetének kutatásába elmélyedve lehetetlen rá nem döbbenni arra, hogy benne a korabeli magyarság politikai világképe szerinti egyedül lehetséges vezér került az események irányításának élére. Származásra, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül ő fogta össze a magyart s az ország más népeit hosszabb időre elkötelező sorsdöntő vállalkozásban. Tudjuk, hogy bizonyos körök azzal próbáltak hangulatot kelteni a nemrég lefolyt Kossuth-ünnepségek ellen, hogy Kossuth protestáns s így szerintük nem képviselhette az egész nemzetet az általa elindított és inspirált mozgalom. A mai magyar emigráció számára megadatott az a ritka történelmi lehetőség, hogy ezt a megosztó, gyengítő, saját belső vágyaival és világos céljaival szembefordító álérvelést ily rövid időn belül ráteheti a közvélemény mérlegére. Mert Rákócziban egy mélyen vallásos, katolikus magyar történelmi hős jelenik meg az emigráció színe előtt s várja a választ kétszázötven éve feltett kérdésére. Nincs még egy emigráció, amelyhez oly bőkezű lenne a történelem, mint a mai magyar emigrációhoz. Kossuth után Rákóczi Ferenc és szabadságharcából bújdosásba kényszerült katonáinak, diplomatáinak példája ragyog fel, minden lehetséges támogatásnál jobban erősítő, belső, lelki, erkölcsi adományként. Nyomukat hosszú évtizedekig jelzi a nyugateurópai irodalom, sajtó, divat és zene, őrzi a Louvre és a többi képtárak, rendszerré formálja az új, Napóleonban mesteri alkalmazóra és intuitív zsenire lelő hadtudomány. Hinnünk kell, hogy nyomukról lehántja a betakaró, eltüntető rétegeket a mai európai magyar emigráció, tanulmányokban, cikkekben, rádióadásokban, emlékünnepélyeken és zarándoklatokon fogják ismét megeleveníteni a negyed évezrede nyugatra kényszerült első, nagyjelentőségű magyar emigráció életét. Negyed évezred múltával ennyi lehetőség, ennyi időszerűség, ennyi új életerő és indítás fakadhat Rákóczi és nyugatjáró katonái, diplomatái nyomán. Lehet-e csodálkozni, ha megilletődve áll meg a ma magyarja s “Rákóczi esztendejében” ennek a nagy, ihlető történelmi személyiségnek és szabadságmozgalmának megismerésébe mélyed el? Csodálkozni, megdöbbenni, mélységesen megrendülni az ellenkezőjén kellene. Ez a lap pedig, hűségesen már kialakult hagyományaihoz, csak első lépésnek tekinti mostani szerény megemlékezését. S a szerkesztők remélik, hogy alkalmas időben egy teljesebb, többrétű Rákóczi-számmal léphetnek az olvasó elé. 3
