Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
3 Essex gróf, Shakespeare pártfogója, akit 1601- ben lázadásért kivégeztek. Shakespeare Brutusának modellje volt. még 1606-ban, öt év múlva írt levelében is azt írja nővérének: “Nem örülök a Maryről közölt híreidnek. Ilyen szégyen még nem ért nőt Cheshire-ben. Ne is írj nekem többet róla”. Ez alatt azonban Maryt és Pembrokot szárnyra kapta az udvari pletyka. Mindenki meg volt győződve Pembroke apaságáról (később is elég ledér életet folytatott), sőt úgy híresztelték, hogy ezt be is vallotta. E hírek természetesen Shakespeare-hez is eljutottak és megrendítették Mary-hez való bizalmát. Elhitte és hoszszú éveken át vívódott azzal a tudattal, hogy Mary 4 valóban megcsalta őt a nálánál fiatalabb, gazdagabb, előkelő Pembroke-kal. 1602/3-ban írt Hamletében még csak gyengeséggel, szülőinek és az udvarnak való gépies engedelmességgel, gyarlósággal vádolja Ophéliát, és legfeljebb csak kételkedik szerelmének igaz voltában. De az utána írt Troilus és Cressidában már nyíltan hűtlenséggel vádolja meg. Cressida heves szerelmi találkozókban odaadja magát a trójai Troilusnak, de aztán nevelőapja, az öreg Pandarus intrikái folytán a finom, előkelő görög Diomedesé (Pembrokeé) lesz. Az 1601-ben írt “Szeget Szeggel” (Measure for Measure) tárgya pontosan egyezik Shakespeare akkori helyzetével. A darab hőse Claudio titokban “természetes házasságra” lép Juliettel, aki teherbe esik ugyanakkor, mikor a fejedelem szigorú törvényt hirdet ki, amely szerint halállal büntetik a törvénytelen házasokat. A darab cselekménye abból áll, hogy a teherbe esett anya nővére, Izabella, akiben Mary nővérére ismerhetünk, minden követ megmozgat, hogy a fiataloknak kegyelmet eszközöljön ki. Ebben a történetben még nincs vád Shakespeare részéről a nő ellen. De már a következőben, a “Minden jó, ha vége jó”ban a nő, Helena a nagy örökségre váró, finom Bertram grófot akarja minden áron hálójába keríteni, még tisztességtelen eszközökkel is. Éveken át bizonytalanságban vergődött Shakespeare és ekkor írt összes drámáiban a női főszereplők hűtlenek (Cressida, Helena, Ophelia), vagy ledérek (Cleopatra, Generil, Regan), sőt gonoszok (Lady Macbeth) míg az 1601. előtt írt drámáinak női főszereplői idealizáltak és nemesen heroikusok (Pertia, Julia, Rosalinde, Rosaline, Olivia, Lady Hero, Silvia és a többiek.) A Shakespeare — Marry Fitton — Pembroke feszültség Othello tragédiájában tükröződik legteljesebben (1604). Othellot (Shakespeare) is áthághatatlan ür választja el a finom Desdemonától (Mary). Shakespeare még nagyítja is a társadalmi különbséget azzal, mintha szerelmese egészen más fajból is származna, arcát befeketíti. Ennek ellenére Othellónak sikerül megnyernie az előkelő szenátor lányának szívét, úgyhogy az kiszökik a palotából éjnek idején és odaadja magát az alacsony rangú, megvetett, bár egyébként érdemeket szerzett Othellónak (Shakespeare). Az apa éppúgy tépi a haját, mint mikor Mary Fitton apjának tudomására hozták, hogy lánya teherbe esett. De egy gonosz félreértés folytán (udvari pletyka, Jago) a szerelmesek közé kerül Cassio, a finom, fiatal és fehérbőrű képzelt vetély-4 Erzsébet királynő felvonul udvartartásával Lord Herbert és Miss Anne Russell esküvőjére. (1600 június 16-án) Ezen az ünnepélyen Mary Fitton nagy feltűnést keltett álarcos táncával. 21
