Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
VI L Á G F O R U M AZ AMERIKAI ELNÖKVÁLASZTÁS előmérkőzései megkezdődtek. A new-hampshirei delegátusválasztáson Eisenhower elsöprő győzelmet aratott Taft felett. Sikerét növelte a minnesotai választás, ahol annak ellenére, hogy nem szerepelt a jelöltek között, 107 ezren írták be a nevét, míg a fellépő Stassen 128 ezer szavazatot kapott, Taft pedig 24 ezret. Eisenhower növekvő népszerűségét jól mutatja az a tény, hogy a new jersey-i választásokról Taft hirtelen visszavonta jelöltségét. Mindebből azonban még nem vonhatunk le végleges következtetéseket. A 48 közül mindössze 16 államban folynak le delegátusválasztások, a többiben lényegében a pártszervezetektől függ, milyen delegátusokat küldenek az elnök jelöltválasztó konvencióra. A pártszervezetek pedig a legtöbb államban Taft mögött állnak. A Gallup-féle közvéleménykutatás nemrég állapította meg azt is, hogy az egész országban a republikánus szavazók többsége, 34 százalék Taftot jelölné s csak 33 százalék Eisenhowert. így ma még az Eisenhower-Taft küzdelem meglehetősen nyíltnak mondható, bár az általános néphangulat magával ragadhatja majd a nem-Eisenhowerdelegátusok egyrészét is. Az is lehet, hogy Taft helyére a valamivel népszerűbb MacArthur lép, viszont a többi jelölt, Warren és Stassen, végső fokon Eisenhowert támogatja. A republikánus jelölt a novemberi választásokon csak akkor remélhet győzelmet, ha saját pártján kívül a független szavazók többségét is maga mellé tudja állítani, sőt lehetőleg demokrata szavazókat is el tud hódítani. Ere Eisenhowernek sokkal több esélye lenne, miután ugyancsak az említett közvéleménykutatás szerint a függetlenek 37 százaléka látná szívesebben Eisenhowert republikánus elnök jelölnek s csak 17 százaléka Taftot. A függetlenek jelentőségét jól illusztrálja az a legújabb Gallup-jelentés, mely a magukat demokratáknak tekintőket 39 százaléknyinak, a republikánusokat 34 százaléknyinak, a függetleneket pedig 27 százaléknyinak találta. És a függetlenek 57 százaléka szavazott 1948-ban demokrata jelöltre (ill. Wallace-ra) s csak 43 százaléka a republikánus jelöltre! A demokratáknál a new-hampshirei választás Truman váratlan vereségét hozta Kefauver szenátorral szemben. Túlnagy jelentőséget ennek nem tulajdoníthatunk, mivel szakértők szerint az összes ellenjelöltek (Kefauver,, a déli Russel, stb.) együtt sem tudnák a delegátusok többségét megszerezni Trumannal vagy az ő esetleges kiválasztottjával szemben. Truman azonban még nem nyilatkoztatta ki, indul-e vagy sem. Sok jel szerint Stevenson illinoisi kormányzót szeretné maga helyett jelöltetni, aki a jelenlegi amerikai külpolitika meggyőződéses híve és egyébként is igen tehetséges politikus hírében áll. Úgy látszik, Stevenson nem utasította el esetleges jelöltetésének gondolatát, de nem is ambicionálja. Van olyan elképzelés is, hogy egy Stevenson-Russel-pár induljon elnök-alelnök-jelöltként, mely a Truman-ellenes déli államok támogatását is biztosítaná, akiknek 1948-ban külön jelöltjük volt. NÉMETORSZÁG SEMLEGESÍTÉSE ÉRDEKÉBEN a Szovjetúnió merész s kockázatos játékba kezdett. A nyugati hatalmakhoz intézett jegyzékében minden német igény kielégítését sürgeti (kivéve a keleti határ kérdését). Négyhatalmi megegyezést követel Németország egyesítése, békeszerződés aláírása és német nemzeti hadsereg és hadiipar felállítása érdekében. Az orosz lépés célja nyílván az európai hadseregben való német részvétel és a Schuman-terv megvalósításának megakadályozása. E lépés igen veszélyes következményekkel járhat: az új, egységes, dinamikus Németország ismét érdekszövetséget köthet a szovjet blokkal, vagy a németek addig követelhetnek mindig újabb és újabb árat a két szembenálló koalíciótól, amíg visszanyerik a kontinens feletti túlsúlyukat. A három nyugati hatalom válaszában kijelentette, hogy addig nem tárgyal, amíg egész Németországban nem tartanak valóban szabad választásokat. Német békét s az ország egységesítését ők is mindig kívánták, de ehhez előbb egy össznémet kormánynak kell alakulnia, mely csakis a szabad választásokon alapulhatna. Ugyanakkor emlékeztették Moszkvát, hogy ők sohasem ismerték el véglegesnek a keleti német területek “lengyel adminisztráció” alá helyezését. A LÍBIAI VÁLASZTÁSOKON 47 kormányt támogató képviselőt választottak meg és 8 (Nyugat-ellenes) ellenzékit. Miután az ellenzék vezére kijelentette, hogy erőszakkal száll szembe a választási döntéssel s valóban kezdődtek is zavargások, — a kormány kiutasította néhány társával együtt az ország területéről. Az új önálló állam karácsonykor született, Líbiai Egyesült Királyság néven. Királya Mohammed Szayed Idrisszel Senusszi emir lett, aki 30 évig harcolt, hogy az olaszokat kiűzze s a II. világháború alatt népével Anglia szövetségeseként küzdött a tengelycsapatok ellen. Hálából Anglia megigérte, hogy az olaszok sohasem térhetnek vissza Líbiába. A franciák által is támogatott olasz követelést a UNO leszavazta s Líbia önállósítása mellett döntött, — rövid UNO-protektorátus után. Líbia angol, amerikai, francia katonai támaszpont is egyúttal s az ott állomásozó csapatok további ottartózkodását mindhárom hatalom szerződéssel biztosítja. Valójában azonban Líbia angol befolyás alatt marad, ami abból is nyilvánvaló, hogy az állami deficitet — Líbia a föld legszegényebb országa! — Anglia fedezi, s egyúttal bevonja a sterling-bl'kkba. A líbiai hadsereget is — a jordáni arab légió mintájára — angolok szervezik meg. Az állami adminisztrációban is sok az angol. Az 1.300.000 lakosú államnak két fővárosa van: Bengázi, a királyi székhely és Tripoli, a közigazgatás központja. Kétkamarájú parlamentje is lesz. Líbiának, mint új államnak jelentősége abban van, hogy ezzel Anglia terve Egyiptom bekerítésére valóravált. Izráel, Jordánia és Szudán után most már Egyiptom harmadik oldalára is ellenséges ország került. Líbia nemcsak azért áll szemben Egyiptommal, mert Anglia ' segítette önállósághoz, hanem határviták (Dzsarabuboázis!) és vallási, helyesebben szektabeli különbségek következtében is. Az is valószínű, hogy Líbia az arab egységet meg fogja bontani, azzal, hogy az Egyiptom vezette Arab Ligába nem lép be. Viszont ugyanakkor hozzájárul az angol-francia ellentétek fokozásához; Franciaország ugyanis kezdettől fogva rossz szemmel nézte egy önálló arab állam létrejöttét északafrikai gyarmatainak szomszédságában, amelyeken egy idő óta állandósultak a zavargások. 19
