Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 11-12. szám
KANNÁS ALAJOS K^aAÁcéxuuí Hótakaró puha bársonya rejti s mint ragyogó csuha védi a kerti, réti virágok gyenge tövét. Lengnek az álmok s leng a sötét. Csillagok ringnak a kékszínű égen, csillan a táj hava s tiszta fehérben állnak a fák, várva az angyalok árnycsapatát. Várva az angyalok szent seregét orgona hirdeti zengve feléd: árad az isteni fény, kegyelem, nézz fel az égre s életeden győzzön a béke! Győzzön az Isten bűnökön, átkon, élj csak a hitben, nézd, a világon annyi az árva. félrelökött, imák a gyászra vígy örömöt. Oly sok a lépett, vígy meleget, oldd fel a kérget s víg szeretet lángsugarával űzd el a könnyet. Küzdj a halállal, s élni is könnyebb, hogyha a lelket úgy védi a jó, mint zsenge vetést lágy hótakaró. kodást, az elharapódzottnak tekintett korrupciót és a sok áldozatba kerülő Koreát nem nézhette el a pártnak. A szavazók tehát változást akartak s azt el is érték. Az előző rezsimtől való csömör nagyságát az “elector” szavazatok jóformán senki által sem remélt hatalmas többsége mutatta meg legvilágosabban. És itt nem igen jöhet számításba az a tény, hogy a kampányra a republikánus párt többet költött, mint a demokraták. Az a kb. 42 millió dollár, amit együttesen elköltötték, itt sohasem a szavazatok megvásárlására, hanem a szavazatok “elérésére” megy el, ami az óriási számot és területet tekintve nem is mondható soknak, hiszen szavazatonként most mindössze 54 centet jelent. A fentiekben ismertetett jelenségek korántsem merítik ki mindazokat az okokat, melyeknek okozataként állott elő az eredmény. Ezeken kívül kétségtelenül még számos olyan tényező is közrejátszott abban, amit kényessége miatt vagy szándékosan mellőztünk vagy ami figyelmünket elkerülte. A választás lefolyását mi nem magasabb politikai bölcselet, technika, stratégia vagy a lélektan szempontjából, hanem egyszerű bevándorlóból lett polgár szemüvegén át figyeltük, mint ahogyan végső elemzésben az eredmény sem a magasabb politikai stratégia avagy bölcseség következménye, hanem az elpusztíthatatlan individuum s az egészséges ösztön kollektív diadala. Ez jogosíthat fel aztán arra, hogy ettől a változástól úgy belföldi, mint világviszonylatban egyetemlegesen jó eredményt remélhessünk. Az egyik legjobb jelnek az tekinthető, hogy bár alig ült még el a kampány támasztotta harcizaj, a volt és jövendő elnök a tanácskozó asztalhoz ülve együtt tárgyalta meg a kormányzat zökkenésmentes átvételével összefüggő problémákat, az új elnök pedig eddig példátlan gyorsasággal nevezte ki kabinetjének tagjait, akik úgyszólván valamennyien szakemberei tárcájuknak. A magyar olvasót — természetesnek tartjuk — az új rezsimnek az európai kontinenssel kapcsolatban várható magatartása érdekli legjobban. E téren is nehéz volna próféciákkal kísérletezni. Meg kell elégednünk azzal, ami valószínűnek látszik. Ez pedig az, hogy az európai helyzetet s annak világviszonylati fontosságát talán minden más amerikai államférfinál jobban ismerő Eisenhower elnök és kormánya nem fogja megismételni az előző rezsim hibáit, nem ugrik be sem a szovjet diplomáciai fenegyerekeskedésének, sem esetleges szirén hangjainak, sem érdektér-éhségének, hanem a be nem vált “containment” politikával szemben az önérzetes erő álláspontjára helyezkedve az eddigi alkalmazkodó vonalvezetést alkalmazkodtatóvá s ha kell, alkalmazkodásra kényszerítővé is teszi s a kezdeményezést magához ragadva elégíti ki azt a szükségérzetet, amit épen a választási eredmény is nyilvánvalóvá tett. Az Egyesült Államoknak, ha vezető nagyhatalmi helyzetét meg akarja tartani, már pedig a kényszerítő adottságoknál fogva azt — akarja vagy sem — meg kell tartania, az eddigi tétova vezetés helyett olyan “long range”, jövőbe látó, messzire ható külpolitikát kell inaugurálnia, amely magától értetődően vonza majd magához nemcsak a ma még szabad nemzetek, de az igába hajtottak rokonszenvét s krízis esetén felhasználható potenciáit is. Ezt mind az új elnök, mind pedig külügyminisztere nagyon jól tudják s úgy nyilatkozataik, mint egyéb jelek is arra vallanak, hogy törekvésük erre irányul. És mert ez így van, származásunk földje, Magyarország, sem múltja, sem geográfiai, sem stratégiai helyzete, sem a Duna-medencében betöltendő jövőbeli hivatása miatt a koncepcióból ki nem maradhat. Az elnökválasztási eredmény tanulságai alapján tehát, ha abból a magyarság számára egyelőre még több felmérhető haszon vagy előny nem is származott, de a több igazságra, nagyobb méltánylásra, jobb jövőre vonatkozó reménységünk minden esetre növekedhetett. A reménység pedig éltet s valljuk Kossuthtal, hogy “én bízom hazám jövőjében, mert tudom, hogy azt megérdemli.” 8
