Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-10-01 / 10. szám

structuráju és sokszerűbben összeszövődött, mint — hogy ne menjünk vissza messzebb — csaak a XVIII. század végének társadalma is volt. Mégis szervezés tekintetében — és itt különösen a politikai szervezetre gondoljunk — nem tartottunk lépést sem a szellemnek és különösen nem alkotásainak haladásával — amint azt már Bertrand Russel megjegyezte. Vájjon miért? Azért, mert míg a szerves fejlődés, amelynek során a generatiók munkája által mind gyakorlottabb szellemünk a világ rejtelmeibe behatolt, differentiátióval dolgozott, azaz az egyedek természetadta különböző képességeivel hatolt be ezer hajszálnyi résen az ismeretlennek tömegébe, addig organisatiós munkánk, társadalmi organisatiónk a legtágabb értelemben, tehát a politikai és gazdasági szervezést is értve, a nivellatio irányában haladt. Ez az oka annak, hogy az utolsó század Európája nem tudta a politikában még annyira sem követni saját magának eszmei értékeit, azokat értékesíteni és alkalmazni, mint csak a közvetlen megelőző századok is. A középszerűségnek feltörése és cultusa juttatta oda, hogy kincseit — hogy Paul Valéry szavait használjam — csak arra használja fel, hogy a társadalmi küzdelemben mind barbárabb fegyvereket kovácsoljon és alkalmazzon, úgy a nemzetek belső politikájának terén, mint a nemzetek közti érintkezésben.

Nem gondolják-e, hogy valaki, aki Spanyolországnak remek útjain legmodernebb típusú autójával rekord gyorsasággal száguld végig anélkül, hogy jobbra-balra nézzen, anélkül, hogy érdekeljék őt a századok szellemének alkotásai s a ma élő embereknek munkája; aki nem veszi észre száguldása közben, hogy milyen kemény munkával keresi kenyerét a spanyol földmíves e száraz területen, aki nem érzi meg ennek a mediterrán-jellegű steppekörnyezetnek nagyszerűségét, ahol Afrikának melegét és szárazságát az Atlanti-óceán szele enyhíti, nem gondolják, hogy ez az ember barbárabb annál az írni-olvasni nem tudó, de lovagias és méltóságteljes spanyol parasztnál, akiről Madariaga Spanyolországról írott kitűnő könyvében beszél? Nem gondolják-e, hogy politikai rendszerünk a maga egyenlőségi elvével, a tömegnek a qualitás, az elite fölé helyezésével, evvel a rendkívül egyoldalú és olcsó felfogásával barbár és szegényes logikájában? Nem gondolják, hogy az olcsó és mind közönségesebb áruknak forgalombahozatala, amelyeknek csak az a célja, hogy elfogyasztassanak és elpusztíttassanak minél gyorsabban, hogy helyébe mást lehessen eladni, ezeknek a lélek- és legtöbbször minden ízlés-nélküli áruknak készítése barbár, mert hiányzik belőle a cultura és az emberi lélek? Nem gondolják-e, hogy a fogyasztóra való vadászat hazug reklámmal s az árunak feloktrojálásával, vagy a másik oldalon a vadászat a választó és a szavazat után, amely végeredményében nem más, mint “culte de l’incompétence”, hogy nem barbárok-e ezek is? Bizony, barbárabbak sok, általunk barbárnak és primitívnek mondott népek szokásainál és felfogásainál. De nem részletezek tovább. Civilisatiónknak ez nem is egyetlen oldala, de mindenesetre egy oly oldala, amely szembeszökő s amelynek általánossá válása komoly veszélyt rejt magában.

Az az érzésem, hogy széles rétegek kezdik ezt már megérteni vagy inkább megérezni. Érzik azt, hogy a crisis, amelyben vagyunk, nemcsak külső megélhetésünknek, nemcsak gazdasági boldogulásunknak crisise, de annak, hogy életünknek külső berendezésében más és olcsóbb megoldások irányában haladtunk és haladunk még, mint szellemünk gazdagodásában. Mindez ma inkább érzés. A logika kevésbbé tudja még megtalálni a megoldás útjait. De az új utak iránti vágy csak annál erősebbé válik ezáltal. Ahhoz, hogy valamit nagyon kívánjunk, nem szükséges, hogy azt jól tudjuk meghatározni és definiálni. Az emberi lélek s az emberi szellem nem állnak egyedül logikából. Azáltal, hogy ma többnyire az életnek egyes kiragadott és gyakran futó problémáival foglalkozunk, amelyeknek logikája világos, vagy legalább is világosnak látszik, túlságosan kezdtük tisztelni a logikát, túlságosan kezdtünk hinni benne, pedig az élet nem logikus vagy legalább is nem egyoldalúan az.

Európát is és fejlődését a maga természetes kialakulásában kell látnunk, életegységszerű fejlődésében felfognunk és nem a mát a holnappal kapcsolni csupán egyszerű logikai összefüggésben. Európa változatossága adott tény. S én úgy hiszem, hogy Európa sorsáról való minden vitában, gyógyítására irányuló minden kísérletben számot kell vetnünk Európának evvel a változatosságával (diversité, complexité). Annyira ezek a tulajdonságok azok, amelyek Európa jellegét, Európa éniségét teszik, hogy megmásíthatatlanok, kitörülhetetlenek, s nem képzelhető el, hogy valamely organisatorikus cselekedettel, egy máról-holnapra való politikai elhatározással ezeknek létét megszüntethessük vagy csak napirendre is térhessünk felettük..

De tovább megyek! Európa ezen jellegének megszüntetése és minden cselekedet, amely e felé törekedne, ártalmas volna Európára és fejlődésére. Ez a lényeges szempont, hogyha a dolgokat, ha Európa fejlődését nagy perspektívában akarjuk tekinteni. Ne feledjük el, hogy azon veszélyekkel szemben, amelyek ebben a sokszerüségben s e sokszerűség-adta elkerülhetetlen concurrentiában, versenyben, harcban rejlenek, ez a finom változatosság csiszolta finomra az európai szellemet, ez tette kutatni-vágyóvá és találékonnyá. Európának ez a dynamismusa talán a legnagyobb érték, amellyel Európa jelenleg még rendelkezik. Ezt a változatosságot ne igyekezzünk megszüntetni, — s majdnem azt merném mondani — igyekezzünk azt továbbfejleszteni.

Bizonyára lesznek sokan, akik megütközve azt fogják kérdezni tőlem, vájjon e változatosság kifejlesztésére, az emberek,, csoportok, nemzetek különböző jellegének és adottságainak kifejlesztésére való biztatás nem fogja-e ezeket a különbségeket, különösen a nemzetek közti ellentéteket még élesebbekké, harcaikat ennek következtében még elszántabbakká tenni? Nem okvetlen. Engedjék meg, hogy figyelmüket valamire felhívjam, ami az európai sorsnak ebben az egész nagy problémájában, életforgatagában aránylag nagyon kicsinynek látszik. Egy olyan tényre akarom felhívni figyelmüket, egy oly mozgalomra, amelyen mint példán magam is megtanultam, hogy nemzeti jellegeknek erős kidomborítása egy több nemzetből álló társaságban nem okvetlenül vezet kiéleződésre, ellenségeskedésre, összeütközésre. Körülbelül 10—12 évig tanulmányoztam és magam is éltem a cserkészetet, amely ma már nemcsak gyermekek és fiatalemberek mozgalma és társasága, de sok százezer férfié, akik e mozgalomban résztvesznek vagy ebből nőttek ki. Ebben a mozgalomban láttam azt, hogy a különböző nemzetek fiai össze tudnak jönni és nemzeti érzéseiknek tökéletes fenntartásával és kifejlesztésével, ennek legmélyebb és sok hangos hazafinál igazabb ápolásával tudnak együtt muhkálkodni, együtt élni. Megismerik egymást, megismerik egymásnak nemzeti szokásait, jellegét, érzéseit és nemcsak hogy nem ütköznek meg azokon, de éppen, mert mindenkinek nemzeti érzése erős, meg tudja tanulni a másikban is ugyanezt az érzést becsülni. Ezek a fiúk és emberek tudnak együtt egy világot alkotni, egy, a különböző nemzetek erős nemzeti érzésén, annak fejlesztésén, kiművelésén alapuló világot, ha és mert ez a világ tisztességérzetre, a tisztességérzetnek kölcsö-11