Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-09-01 / 9. szám

(Folytatás a 2. oldalról)

találhatók theológusok és pszihológusok. A club által kiválasztott könyvek mind olyanok, amelyek a theológia és a lélektani tudomány meglátásait jól alkalmazható életprogrammba kovácsolják össze. Ugyancsak a múlt esztendőben indult meg az a folyóirat is (Pastoral Psychology), amely a közvetítés alapvető szerepét akarja teljesíteni a gyakorlati lelkigondozás területén működők és a tudományos kutató munkában dolgozók között.

Gyakran hangoztatjuk, hogy a válságos idők egyik jele a valláshoz való visszatérés. Csakhogy ma — inkább azt mondhatnánk — nem annyira visszatérésről van szó, de sokkal inkább jelentős előrehaladásról ...

Napról napra világosabb lesz előttünk az, hogy egy bizonyos része annak, amit vallásnak tartottunk, nem sokkal több, mint fegyelmezetlen, néha éretlen vágyálmodozás. Ahogy Allport rámutat, az egyén életének talán nincs még egy olyan területe, amelyben annyi lenne a gyermekes maradvány, mint a felnőtt vallásos magatartásában. A vallást általában magánügynek tekintik. így természetesen más vallási életbe nem is lehet beleszólásunk, lett légyen az akár mennyire is önző, mágikus természetű vagy csak vágyainak beteljesüléséért epedő.

A vallással kapcsolatban theológusok és más tudósok is kérdésekkel állanak elő. Vájjon mennyire érett a szellemisége annak a vallásnak, amelyben alapértékeinket keressük? És ha még sok a gyermekes benne, vájjon lehetséges-é a hitéletben olyan haladás, amely felszámolja a vallásokban még meglévő gyermekkori maradványokat?

Ebben a szellemben ír Lewis Joseph Sherill is a "The Struggle of the Soul" című könyvében. Hint theológus ír, de a pszihológus szempontjából is. Könyvében világosan rámutat arra, hogy az egyén vallásának érettségi foka szükségszerűen megegyezik az egyén érettségi színvonalával. Egy olyan felnőttnek, akinek gondolat és érzésvilága fejlettségben a gyermekkori nívón maradt, az istenképzete is gyermekes és vallási értékfoka a gyermeki értelem fokára korlátozódik. Ez kétségtelenül magyarázatát adja annak, hogy miért tekintenek a vallások egy részére szkepticizmussal. És ha a vallás végül is éretté válik, a hívők is éretté válnak — szellemben és lélekben egyaránt.

(Folytatjuk)

Gyulai Béla

A KERESÉS KORA Koestler Arthur: Age of Longing, New York, 1951.

Ideges, hisztériás emberekkel van tele az 1950-es évek közepének Párizsa. Keleten, párszáz kilométerre a Rajnától a “Szabadságszerető Nemzetek Népközössége” (Commonwealth of Freedomloving People), ahogy újabban a Szovjetúuniót hívják, készül a még szabad Nyugateurópa lerohanására.

A világ egykori fővárosának jellegzetes alakjait eleveníti meg Koestler regénye. Jellegzetes módon a két legnagyobb ellentétet képviselő orosz ügynök és amerikai lány szerelme képezi a regény gerincét. Az egyik párizsi nemzetközi szervezetnél dolgozó amerikai ezredes elkényeztetett lánya egy angliai kolostorban nevelkedett, ahol az évek múltával elvesztette fiatalkori rajongó hitét. Ez a hitvesztés olyan űrt keltett a lelkében, amelyet soha többé nem tudott kipótolni. A párizsi társaságban szintén hitetlen emberek közé került és nem találta a helyét, amíg meg 'nem ismerte a Szovjet párizsi kultűrattaséját. A fiatalkora óta szigorú pártszellemben nevelt kommunistának a különben negativ értékű hite ragadta meg az amerikai lányt. A körülöttük élő társaság emberei közömbösséget mutatnak irántuk, de ugyanakkor mindenki vagy elítéli vagy jóváhagyja kettőjük kapcsolatát. A kommunizmus elől menekült lengyel gróf és a spanyol polgárháborús kommunistából megtért francia költő, az osztrák professzor és a gazdag párizsi polgár mind fontos alakjai a regénynek. Ezekhez csatlakozik később a disszidált szoviet író, az egykori “Kulúra Hőse” is.

Az orosz háborús készülődések híre mindenkire másképen hat. Az amerikaiak listákat készítenek azokról a franciákról, akiket szükség esetén kimenekítenek. A szovjet ügynökök és francia kommunista értelmiségiek a liquidálandó emberek névsorán dolgoznak. Az emberek atomsugárzást mérő Geiger-számlálóval járnak és a tehetősek menekülésüket készítik elő. Idegesség, fejvesztettség, hisztéria és gyűlölet uralkodik Párizsban, amelyet csak itt-ott vált fel egy kis emberiesség.

Már küszöbön áll a krízis, amikor az amerikai lány és az orosz szakítanak. A lány nem találta meg az oroszban sem a keresett hitet és amikor a szakítás után felvilágosítják a szoviet ügynök üzelmeiről felébred a lelkiismerete és siet felvilágosítani a francia hatóságokat, akik azonban mindent tudnak, de nem tehetnek semmit a feszült diplomáciai helyzet miatt. A lány erre

megkísérli megölni az oroszt, de sikertelenül. Az ügynököt Szibériába küldik, az amerikai ezredest pedig Washingtonba helyezik. Közvetlenül a hazautazásuk előtt a párizsi polgár temetésén találkozik még az egész társaság. Ott éri őket a hír, hogy ejtőernyősök szálltak le Franciaország területén. A temetési menetet már tűntető kommunisták tartják fel és mire kiérnek a temetőbe megszólalnak a légitámadást — vagy gyakorlatot — jelentő szirénák.

Az előszóban megjegyzi a szerző, hogy még meg nem történt, de nagyon könnyen megtörténhető eseményekről ír. A kommunista veszélyt saját tapasztalatai alapján kitűnően ismerő Koestlernek ez a legjobb regénye. Tökéletes keresztmetszetét adja a hisztériás Párizsnak. Ehhez ugyan nincsen szükség sok írói elképzelésre, hiszen sok európai főváros keresztülment már ugyanezen a válságon.

A regény legnagyobb erőssége az egyes jellemek mesteri ábrázolása. Még a jelentéktelen figurák is olyan életszerűek, hogy az olvasó szinte várja, hogy mikor lépnek ki a könyv lapjai közül. A hitétvesztett amerikai lány megrázóan jelképezi az egész zsákutcába tévedt és most kiutat kereső nyugateurópai társadalmat, kommunizmussal kacérkodó tudósaival egyetemben.

Az “Age of Longing” nem végződik happyend-del sem a kifejezés romantikus értelmében, sem másként. Kétségtelenül drámai a regény befejezése, de a szirénák megszólaltatása után az olvasó bizonyos hiányérzettel teeszi le a könyvet. Koestler nagyszerű kórképet ad, de megmarad ennél. Nem mutat semmi utat vagy módot, ami a gyógyulás felé vezetne. Súlyos pesszimizmusával azt a benyomást kelti, mintha lemondana Európáról, ahogy az orvos lemond egy reménytelen beteg felépüléséről. Pedig ez a borúlátás, bármennyire indokoltnak látszik is, — alaptalan. A “csodagyógyszerek” és az atombomba korában élünk és sok gyógyíthatatlannak hitt betegséget meg tudnak már gyógyítani. Egészen biztosan akad valami új vagy ujrafelfedezett “csodaszer” a haldokló Európa feltámasztására is. Mi lenne, ha egy lelki megújhodás révén az életre vezető hitet találnák meg a keresők, akiket most a kommunista ingovány haláltlehelő lidérce csábítgat? Mérlaky László

AZ ÚJ MAGYAR ÚT — átmenetileg a tengerentúli valutáris viszonyok miatt — havonta 20 oldalon, kettős szám esetén 36 oldalon fog megjelenni. így is viszonylag a legolcsóbb egyetemes magyar jellegű folyóirat marad.