Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
FERDINANDY MIHÁLY "Élet és ” — Kemény Zsigmond regénye Camőes-ről.® — Hol a politika elnémul, megszólamlik a költő, mint Dodona ércének nyelve. Báró Kemény Zsigmond. A XVIII. század végén s a XIX. elején a magyar nyelv nagy átalakuláson ment keresztül, akár a magyar szellem egésze. Évtizedek hosszú álma után az akkori modernitás, a Romanticizmus ébresztette fel. Az u. n. préromantikus atmoszférában termett egy uj szó: ábránd s Kemény Zsigmond, talán a legnagyobb magyar regény- és esszéíró ezt az uj szót használta fel Camőes-ről szóló regénye címében. “Élet és Ábránd” a teljes cime ennek a százkilenc esztendővel ezelőtt irt könyvnek, amit sok meggondolás és fejtörés után “Vida e Saudade”-vel fordítottam portugálra. A cim első fele nem szorul magyarázatra. Vida magyarul élet; ebben az esetben persze valóság is, köznapi realitás is. Az ábránd szót a mai magyarság viszonylag ritkán használja. Talán leginkább hamis képzelgés az, amit manapság értenek alatta. Ám az ábránd szó eredeti értelmét részben a szó genealógiája, részben a Romanticizmusban való költői használata árulhatja el nekünk. Ábránd az ábra (figura, forma, szkéma) szóból formáltatott; ábrázat is abból lett, ami “arcot” jegolva azon reggelen, mikor Apponyi az amerikai élményét elbeszélte. Mint a szú ott motoszkált, rágott a fejemben a király kérdése. Ej, ej pedig mennyi szép milliócskát szavaztam meg neki húsz év alatt! ... Ha már arról nincs is tudomása, hogy harminc éve segítek az ő országának a kultúráját emelni, legalább azokat a milliókat venné tekintetbe, melyekkel a civillistát (az uralkodó udvartartási költségeit) és a katonai költségeket segítettem emelni húsz év alatt. De sem az egyiket, sem a másikat, ez már mégis nagy szégyen — reám nézve. Szerencsére a belügyminiszter jó emberem volt és azt a jelentést küldte Bécsbe, hogy valóban létezem, mert küldhette volna azt is, hogy nem létezem s most már hivatalosan nem volnék a világon. De így megnyugtatóan végződött az ügy, t. i. vagyok és megkaptam az irka facsimiléjét. Eddig van a történet. Most már nem következhet más, csak a kritika. Először az önöké, olvasóké, aztán az enyém. Önök azt mondhatják: “Ez az ember dicsekszik.” De azt is mondhatják: “Ez az ember panaszkodik”. Azonban nem lesz igazuk, mert ha panaszkodnám, nem mondanám el az Apponyiék élményét, ha pedig dicsekedném, elhallgatnám a saját élményemet, de íme elmeséltem azért, mert jellemző, milyen helyzetek állnak be bizonyos természetellenes állapotok nyomán... Mennyivel máskép festene például ez a dolog, ha megfordítva történik: a magyar királynál az eleje, a “Fehér Házban” az utolja. let. Ábránd hát szoros kapcsolatban kellett legyen a figura, a forma s bizonyos fokig a kép fogalmával. S ha már egyszer eljutottunk a képig, bizonyára a magyar lélek, a magyar kultúra egy igen lényeges elemét érintettük. Hogy lehet mégis, hogy csak a magyar “modernizmus”, a XVIII. század vége teremtette meg az ennek megfelelő fogalmat? “Imago”, “Bild” magyarul kép. S ez ősi szó. De ha meg ez megvolt, mire való volt mégis egy új szót fabrikálni a századforduló neológusainak? Nyilván azért, mert a régi szóból hiányzott és hiányzik egy árnyalat, amit az akkor uj Romanticizmus képviselői igen fontosnak tartottak, sőt elengedhetetlennek. Ez pedig a mélabú, a melankólia árnyalata volt, mélyen jellemző az egész európai Romantikára. A mélabú pedig emlékidéző, minthogy belülről néz kifelé, s a múlt képeit idézgeti... Van Kölcsey Ferencnek egy 1813-ból datált “Ábránd” cimü verse, amelyben még megvan a szó eredeti, már csaknem elveszett jelentése. Voltaképen az egész vers nem más, mint ennek a jelentésnek költői kifejtése. Álljon irt az eredeti s mellette a magam portugál fordítása — A Párka, kinek Vérző szívet adott, Égi kebelben Durva panaszra, Sem pajkos örömre Nem ömlik el az. Mert egy anyának Nőttek ölében A bánat s öröm: A sorsnak ölében. Borongó képpel s remegő Könnyel szemeikben Ölelik egymást A hervadatlanok. Szállongva feléj ök Rózsalepelben, Arany Phantasia! Jősz, s kebeledben Tűnnek el ők. De te hű karodon, Messze mosolygván, Ismét felhozod őket, Szent Emlékezet: Mint fellegeken Az éji szivárvány. A quem a Parca Em peito celeste Deu coracäo soíredor, Nüo se enternece Ante as dores rüdes, Nem os prazeres. Porque nasceram Dór e prazer No mesmo ventre materno: O do destino. E de rostos tristes, E de lgrimas trémulas nos Väo embracar-se [olhos Esses que jámais fenecem. Fantasia d'ouro! Voando para eles, Em manto de rosas, Vens, e no teu peito Se esconde tudó. Mas, sorrindo, Os levas de novo Nos bracos fiéis, Ó sacra Lembran<;a: Como nas nuvens Um arco de Iris nocturno. «..JEGYZET. A . fenti tanulmányt 1945 októberében Írtam Sintra bűvös hegyén, Lisszabon mellett, portugál nyelven. Ugyanazon év novemberében ezzel nyitottam meg a lisszaboni Egyetem Bölcsészeti . Karának azévi Magyar Kurzusát, mint egyetlen magyar funkcionárius, ki akkor Portugáliában még működhetett. A legnagyobb lisszaboni kulturszemle, a “RUMO”, 1946 októberében közölte a portugál szöveget “Vida e Saudade” címen, amit aztán 1951 tavaszán Puerto Rico szigetén némileg kibővítettem és magyarra fordítottam. Az olvasót kérem, vegye tekintetbe, hogy az eredeti nem magyar, hanem portugál közönség számára készült. 32
