Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

MIKSZÁTH. KÁLMÁN

Ne nyitogassuk a történelmet

Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hir ő felsége. Rákóczi Ferenc urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsőségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.

Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mindkettő vakmerő lovag volt, harcban szerencsés, haditanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint nem fogta a folyó s a kard elvesztette élét, ha testéhez ért.

Nem is esett semmi baja egész 1707-ig. Sitkénél azonban a Rabutin ellen vívott csatában belefuródott egy kartács a lábába.

S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem sajnálja vala a villanyozó hittől megfosztani a kurucokat. Eltagadta a sebet, azért fekszik ágyban, hiresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor felgyógyult, azután is mindig azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja. (így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.)

Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt s diadalról-diadalra szállt hires hóka paripáján, melyet az irigy Bezerédy “Pemetének” keresztelt el.

Nem érte azt többé seb csak még egyszer — de azt már nem lehetett eltagadni.

A Gábor bátyja átment a labancokhoz — ez a seb halálos volt neki.

Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói rangot.

Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt egy szent amulett a nyakában, ezzel a visszafelé is olvasható körirattal: “Sátor Arepo tenet Opera Rotas ’, a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja férjeiket a kisértetbe jövéstől.

Imre Kassán vette a meggyalázó hirt s maga sietett azt jelenteni a fejedelemnek.

Rákóczi az arcát a tenyerébe temette.

— A legjobb két vitézem voltatok! — sóhajtozott szomorúan.

— Én magam harcolok ezentúl kettő helyett!

Valóban kettő helyett harcolt, hét csatát nyert

egyvégbe, pedig már akkor rossz pénz volt a “pro libertate.” Károlyi Sándor nem messze állt már Majthénytől.

Azonban a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a hires Koncz Márton izgatott Imre ellen, nem győzte leveleiben figyelmeztetni a fejedelmet, hogy Imre is árulásra készül.

A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte Sárospatakra s ilyen nagylelkű modus vivendit gondolt ki:

— Ha megjelenik, akkor nem bűnös, tehát nem nyakaztatom le; ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem nyakaztatom le, mert nincs a kezeim közt.

Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum és nem tette az egyiket sem, sem ő nem ment, sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a Dunántúlra és addig kereste a labancokat, mig megtalálta a testvérét, dandárját szétverte, őt magát elfogta és vasba verve küldte

Sárospatakra, üzenvén hü emberétől, Bozó Mihálytól, hogy ő maga is nemsokára elmegy s kérve kéri a fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. “Nekem is, neki is apró gyermekei vannak” — irá a levélben — “az kiknek gyámolra van szüksége.”

Útközben azonban kiszabadították Bozó uram kezéből Gábort a labancok, a kíséretet lemészárolták, csak ő menekült meg s futott egyenesen Sárospatakra.

Lön tehát, midőn két hét múltán a semmit sem gyanító Imre is Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A haditanács összeült s belépett a vádló — Bozó Mihály.

Bozó Mihály azt vallotta, hogy Imre csak játékot űzött a fejedelemmel, elfogatta bátyját és vason küldte Patakra, de értesité a labancokat, merre kisérik, hogy kiszabadítsák útközben. Furfanggal akarta még egy darabig áltatni a fejedelmet hűségéről. Ki tudja, miféle céljai voltak vele?

Imre mindent tagadott — de a hangulat ellene volt s némileg a látszat is.

A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt s le is fejezték Sárospatakon 1708-ban, december 18-án.

Vérbe mártott fejét magasra emelte a hóhér és megmutatta a népnek:

— így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeztenek.

Noha látta a nép a hősnek fejétől elválasztott testét, alig néhány hét múlva azon hir kezdett, izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött megmozdult a föld.

A hir egészen a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve.

A nép tódult az egyszerű kápolnába s hitetlenül, fejcsóválással mondogatta:

— Csakugyan meghalt? Ez mégis különös!

De még különösebb, hogy vagy száz esztendő múlva megtalálták a bécsi archívumban a Gábor báró nyugtáját tízezer aranyról.

És megtalálták a Bozó Mihály uram quietanciáját is szintén tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadonbocsátásáért és az Imre fejéért hiánytalanul felvett.

A bécsi archívumnak tehát az egyik testvér is tízezer aranyba került, a másik is. Egyenlően becsülték meg őket.

De a magyar főrendiházban csak az egyik testvér maradékai ülnek.

Nem a nagy szabadsághősé, akit a golyó nem fogott, csak önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtől, aki ott pihen a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal.

Hanem annak a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a nyugta alatt. .. azok ülnek ma a főrendiházban és hivatkoznak a történelemre.

30