Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
ARANY JÁNOS NEMZETŐR-DAL Süvegemen nemzetiszín rózsa Ajakanion édes babám csókja; Ne félj, babáin, nem megyek világra: Nemzetemnek vagyok katonája. Nem kerestek engemct kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád! Nem is adtam a lelkemet bérbe; Négy garajcár úgyse sokat érne; Van nekem még öt-hat garaj cárom . . . Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom. Fölnyergelem szürke paripámat; Fegyveremre senki se tart számot, Senkié sem, igaz keresményem: Azt vegye el hát valaki tőlem! Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni. (1818. április) katonai tudományokkal rendelkező polgár, akinek működése békében teljesedik ki s mint ilyen egy a nemzet minden tagjával. A háború természetesen őt is ugyanúgy érinti, mint a többit, de a különbség nem több ez alkalommal, mint egy fogalmazó és a kúriai bíró jogtudománya, vagy mint egy vidéki gyakorlóorvos és egy sebészprofesszor gyógyító készsége között fennálló különbség. Ha valaki feltenné a kérdést, vájjon mi szükség van arra, hogy polgárrá minősítsük a békében működő katonát akkor, amikor a jövőben is ugyanazt a feladatot fogja végezni, mint a múltban tette, arra nézve a következőket kell fontolóra vennünk. A világ valamennyi kultúrnemzete az osztálykülönbség nélküli társadalom megszervezésén fáradozik s igyekszik kikapcsolni minden olyan okot, ami ebben akadályozza. Mi jogot formálunk és igényt tartunk arra, hogy bennünket is a kultúrnemzetek közé sorozzanak, de ezt csak úgy érhetjük el, ha semmiben sem maradunk le mögöttük. Sőt, nekünk egy lépéssel mindig előbb kell járni, mert a nemzetek között is érvényes a közmondás, hogy könnyebb a más szemében meglátni a szálkát, mint a magunkéban a gerendát. Már pedig egy régi elveken felépülő új magyar hadsereg ugyanúgy, mint a múltban, külön társadalmi osztályt, külön szervezetet jelentene, amihez ma már semmi joga nincsen, hiszen a harc terhe nemcsak az ő vállain nyugszik, hanem polgári társaién is. Ha háború esetén a polgári lakosság csak akkor kerülne sorra, amikor a hivatásos katonák — hogy úgy mondjam — elfogytak, akkor joggal elvárhatná, hogy különálló osztályként kezeljék és kiváltságokkal halmozzák el. Ez azonban nyilvánvaló abszurdum. A hivatásos tisztikarnak (mindig altiszti kart is értek alatta) ez a polgárrá való minősítése azonban nem jelent degradálást, sőt ellenkezőleg felemelést, miként azt a későbbiekben látni fogjuk. Történelemíróink az elmúlt évszázadot általában a nacionalizmus korának nevezik s mai gondolkodóink, politikusaink és közíróink szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy korunk válságának leginkább ez a túlzott nacionalizmus az oka s megegyeznek abban is, hogy ennek a hanyatlása kezdődött meg. Az Egyesült Európa gondolata és a vele való kisérletezés is erre mutat. Szerény véleményem szerint azonban — és ebben nem vagyok egyedülálló — a történelemírók eme megállapításában hiba van, mert az elmúlt évszázadot sokkal inkább lehetne a különböző uralkodóházak vagy egyéb vezetőosztályok sovinizmusának nevezni, nacionalista jelszavakban öltöztetett imperialisztikus törekvések korszakának elkönyvelni. Mindenesetre akárhogyan nevezzük, az tény, hogy ez a nacionalizmus egy kifelé néző és kifelé ható törekvés volt, melyben minden nemzet a maga problémáinak a megoldását önmagán kívül kereste és ott kísérelte megoldani. Ez azonban nem nacionalizmus. Az igazi nacionalizmus befelé néz, gondolata a közösségi gondolat s problémái elsősorban belső problémák. E belső nacionalizmus kezdetleges jeleit könnyen megfigyelhetjük, ha mélyebben nézünk az egyes nemzetek belső életébe, bár még nagyon is embrionális állapotban vannak. De az embrió végül mégis csak kifejlődik s meg fog születni az az igazi nacionalizmus, mely többé nem a mások kárán, hanem ellenkezőleg a mások előnyein keresztül fogja saját előnyeit szolgálni, ami azután elvezethet a nagyobb közösségek, az Egyesült Európa vagy akár az Egyesült Világ felé. De csakis így, mert amig hatalmi eszközökkel, azaz erőszakkal óhajtanak összetákolni egy nemzetek feletti hatalmat, addig hiábavaló munkát végeznek, hiszen az ilyen tákolmány az első fuvallatra össze szokott omlani (lásd: Népszövetség, stb.) Hogy az előbbiekben említett kifelé ható nacionalizmusnak mekkora kárát látták az egyes nemzetek, ahhoz nézzünk körül egy kicsit a múltban. A francia forradalmat — mely a francia nép égető kérdéseit lett volna hivatott megoldani — meglovagolta Napoleon a maga mérhetetlen becsvágyával s olyan imperialisztikus kalandokba sodorta a nemzetet, mely ereje teljes kimerüléséhez vezetett. Másfélszázad távlatából tekintve az akkori eseményeket, a napóleoni idők nimbuszát és Napoleon géniuszát már másként látja a mai gondolkozó, mint akár csak egy emberöltővel ezelőtt. Kissé megkopott azóta ez a nimbusz és ma már többé-kevésbbé mindenki előtt világos, hogy a francia nép hanyatlása Naponleonnál kezdődött és éppen általa, mert annyira kivéreztette a francia népet, hogy az azóta sem tudott magához térni. S aligha is fog, mert időközben lemaradt a többi, akkor még egyenrangú, sőt gyengébb partnereitől is — főként biológiai vonatkozásban. A császári Németország, majd rögtön utána a német nemzeti szocializmus, mely a német nép problémáinak megoldását abban látta, ha leigázza és bekebelezi a félvilágot (Hitler egyik beszédében a Don medencét, mint a jövő legnagyobb iparvidékét köny-5
