Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
BERZSENYI DANIEL A magyarokhoz Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúi? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad? Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el téged egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora, A világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Százada, s titkos gyilkosaid keze: A szent rokonvérben füresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs, spártai férfikar Küzdött s vezérelt fergetegid között; Birkózva győztél, s Herkulesként Ercbuzogány rezegett kezedben. Most lassú méreg, lassú halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökereit megőrlik, S egy gyenge széltől földre téríttetik! így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledül s rabigába görbéd. Mi a magyar most? — Rút sybarita váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének. Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A félvilággal szembe szállott Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője Árpád a Duna partjain. Oh! Más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát. De jaj, csak így van minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány-vet, Játszva emel s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledőlt már a nemes Ilion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. “A nemzeti erkölcsök hanyatlását gyászoló hazaszeretet leghatalmasabb nyilatkozata Berzsenyinek e költeménye. A magyar elfajult s bűnéért eltörli az ég, mondja ki a rettentő gondolatot s támad a kétségbeesés viharával a romlott nemzetre. A múlt csapásai, a tatárjárás, a törökpusztítás, a rokonvérontó belviszályok közepett fenntartották a magyart: az erkölcs és vitézség; most romlik, pusztul lassan, észrevétlen, mint az odvas fa, mert elvesztette nagy nemzeti erényeit: nem ápolja őseinek nyelvét, ruháját, idegen szokásokon kap, gyáva, elpuhult nemzetté lett. A nyitott sír előtt, melyet a költő képzelete fest, még egyszer elvonulnak a hon megalapításának, megvédelmezésének jelenetei: Atilla, Árpád, Hunyadi dicső alakja. A vád elhallgat s a költő fenséges felháborodását mintegy elcsitítja fájdalma a közelgő pusztuláson. Lelke elfordul a haragra zaklató októl: a kibékítő megnyugvást keresi. Egy csodaszép fordulattal a világtörvényre hivatkozik, mely erőszakos kényszerével megsemmisít minden nagyot és nemest. Kérlelhetetlensége legyen engesztelődésünk. — Az eszmék fenségéhez, az érzelmek háborgásához méltó a költemény hatalmas, tömött nyelve; a kifejezések emelkedettsége, ereje, a történeti és természeti hasonlatok kiválósága egyaránt hirdetik a tárgy nagyszerűségét.” (Zlinszky Aladár)
