Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-05-01 / 5-6. szám

Senora deL Pilar ánizsos és konyakos üvegektől körülvéve “santífica el lugar” — azaz teremt áhítatos hangulatot.

A kevésbbé ismert Virgenek között vannak nekem is “felfedezettjeim”. Az egyik a Guadalupe-i Szűz. (A mexikóiaknak is van egy híres búcsújáróhelyük: Guadalupe. A helység eredeti neve Guautlapan. De ezt az indián szót a bevándorló spanyolok Guadalupera változtatták.)

Az extremadurai Nuestra Senora de Guadalupe ősrégi spanyol Madonna, akihez az újabb generációk egy kicsit hűtlenek lettek. Jobban tisztelik Portugáliában vagy Délamerikában, mint itt a saját földjén. Pedig kultusza messzi századokra, még a mórok megjelenése előtti időkre nyúlik vissza. Guadalupe azonban még ma is csak falu 80 kilóméternyire a legközelebbi vasútállomástól, és az egykor gazdag templom és kolostor kincseinek ma már csak a maradványai vannak meg. Ide még ma is valóban “zarándokolni” kell, ami egy kis áldozattal jár. Nincs kényelem sem az úton, sem itt a templom körül. S ez elég ahhoz, hogy a Szűz magára maradjon. 230 kilométeres rázás után magam szállók le az autóbuszról mint olyan, aki az ő kedvéért jött ide.

Aznap a Virgen éppen fehér csupa-gyöngy palástját viselte. Hatalmas sugaras koronájában sokezer apró gyémánt csillogott. Az esti áj tatosságon azonban csak a falu népe volt jelen, meg néhány itt nyaraló madridi. Az egykori elevenebb kultusz bizonyítékait a camarin-ban, a Szűz kincstárában láttam. Palástja rengeteg van. Az első, amit elém tesznek, II. Fülöp ajándéka, méltó a nagy király gazdagságához. A többit nem is említem.

A kincsek között látok egy különös szentségtartót. Meg sem akarják mutatni. A Hamupipőke a sok drágaság között. “Ez egy újabb darab — mondja csak úgy mellékesen a sekrestyés testvér — egy amerikai spanyol család ajándéka.” Hát pedig számomra ez a darab volt a legérdekesebb és a legeredetibb mindabból, amit Guadalupéban láttam. És nagyon spanyolos.

A szentségtartóba gyűrűk, függők, melltűk, érmek, kövek, gyöngyök vannak beépítve. Alul köröskörül érdemrendek, maga a Szentség foglalata valamikor karperec lehetett, a sugarak pedig egy szétszedett legyező csontból kivágott finomrájzú küllői.

Elnézem ezt a darabot és úgy tetszik, hogy a legyező küllői rajzolta körön túl még egy másik koszorút is sejtek a szentségtartó körül: Az eredetien elgondolt templomi ékszer nem látható, de mégis leglényegesebb részét, azoknak az arcát, akik valamikor ezeket a holmikat viselték. Caballerókat, az érdemrendek és pecsétgyűrűk gazdáit és a legyező egykori tulajdonosainak arcát, madonnaszemű senorákat és mindig mosolygó Carmeneket, Conchákat, Isabeleket . . .

Nem tudom, használják-e ezt a különös szentségtartót, de ha néha oltárra kerül, az egykori adományozók talán még a másvilágon is úgy érzik, hogy a Senor ezzel a lelki testőrséggel jobban a híveké lett: spanyolabbá vált.

Még ennél is kedvesebb emlékű a pontevedrai Szűzzel történt találkozásom. Pontevedra kis város Vigo és Santiago között. Csak pár órára akartam ott megállni, hiszen valaki már az állomáson azzal fogadott: “Nincsen itt, uram, semmi látnivaló.” No majd elválik — gondoltam.

Hát hogyne lett volna! Már t. i. nekem való, amit a bennszülött meg sem láthat. Előszöris az érdekes “lábas” házak a főtér körül, meg a Santa Maríatemplom megfeketedett tornya, melynek porladó kövei között hosszúszárú fű nő, fönt egészen a harangokon

túl is úgy, hogy a torony mint valami furcsa jegenye a szélben hajladozni látszik.

De látnivaló akadt itt még egyéb is. Az esti körmenet, amelynek kedvéért ottmaradtam. Hát hogyisne, hiszen itt a Szűz pásztorleánynak vagy dámának van öltöztetve, de mindenképpen kalapot és nem glóriát visel!

A templom előtti téren vártam be a menet érkezését. Piros, sárga, zöld színben égő diadalívek alatt közeledett a Virgen. Előtte mint a nizzai karneválon “óriások” haladtak nagyokat bókolva, zene szólt és rakéták szálltak a sötétedő éjszakába. Maga a Virgen végtelenül kedves arcú XVII. századi hölgy volt, annak a kornak megfelelően öltöztetve, loknisan. Bársonyruhát viselt finom aranyszegéllyel és kalapot, aminőt abban az időben a zöldbe kiránduló hölgyek tettek a fejükre. A Virgen egész megjelenéséről Watteau jutott az eszembe. Mintha ő tervezte volna ezt az öltözetet egy ihletett pillanatában, amikor odahagyta az evilági gráciákat, hogy az Égi Hölgynek rója le művészete adóját.

Mikor a templom lépcsőjére ért a menet, taps

fogadta a Szüzet, a zenekar a spanyol himnuszba kezdett és a szeretett Hölgy felé konfetti-eső és színes papírszalagok suhogó vonalai szálltak.

Hirtelenében nem tudtam, hol vagyok. Körmenet-e ez, vagy valami népünnepély, vagy a kettő egyszerre?

EAST EUROPE and Soviet Russia

\ a legrégibb és egyetlen angol <

\ nyelvű hetilap, mely a vas|

\ függöny mögötti országokról <

\ rendszeresen és megbízható <

\ h í r e k e t és tanulmányokat <

;! közöl. $

! Szerkesztik: Lady Listowel Judith és S

!; Kowalewski János

! Szerkesztőség és kiadóhivatal: <

;! 16 Chester Row, London, S. W. I. England. <

; Előfizetési dij évi 8 U. S. dollár ?

Angliában 1 font 12 shilling I

i

Repülőszállítás külön fizetendő. i

A Virgen már régen eltűnt a templomajtóban, de a nép még együtt maradt a téren. Öröm sugárzott az arcokon és mindenki beszélt. Gallegók valamennyien, vidámak, táncra, énekre mindig készek, ha valahol megszólal a duda vagy valami zeneszerszám. És büszkék, hogy a négy galíciai tartomány közül náluk van a legtöbb processzió.

Lassan oszladozni kezdenek, én pedig elgondolkozom: Ugyan mit szólnának ezek egy hazai körmenetünkhoz, amelynek eleme a csend és az áhítat?

Áhítat? Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az áhítat relativ dolog. Itt ez, ott az Népe válogatja. Mert csend az errefelé nem nagyon tapasztalható. Ahol spanyol van, ott csend nincs. Dehát áhítat sincs? Ezt nem merném mondani.

Bizonyos, hogy az Úristennek sok mindent el kell fogadnia áhítat címén. És el is fogadja a népek egyéni “áhítatát”. Épp azért, mert türelmes és mert csak a szíveket és a szándékot vizsgálja.

25