Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

őket, valaki a hátam mögött azt mondta szomszédjának: “Itt jön Cromwell’’. Ez a szó engem akkor megdöbbentett. Mirabeau is nem egyszer Cromwell-fiókának nevezett. Nem volt igazuk! Nem azért, mert én nem okoztam királyom halálát, habár köztársasági érzelmű voltam. De Cromwellnek erős bibliai hite volt Istenben és éppúgy a csapatainak is, a hires Vasgárdának (Ironsides): zsoltárokat énekelve mentek csatába. Ezért tudott győzni az angolszász szabadság. Ez a hit hiányzott bennem. És ennek a hiánya miatt bukott el a mi demokráciánk odahaza és jómagam is ismételten. Most látom csak, 150 év távlatából, hogy az én sorsom tükre a francia, sőt a szárazföldi demokrácia kudarcának.

Lehet, hogy e hiányról magam sem tehettem. Fiatalkori nevelésem volt ilyen szerencsétlen. Korán apátlan-anyátlan árva lettem. Szüleim még keresztelőmön sem lehettek jelen Chavaniac kis falusi kápolnájában. Első tanitóm, a kedélyes Fayon abbé, maga sem hitt Istenben, mint afféle agnosztikus. Csak a Katekizmust és az egyházi szertartásokat magyarázta, de maga is voltairiánus lévén, igyekezett a hittanórákat is kedélyessé tenni. Mint árva és nem is nagyon gazdag fiúcska öreg nagynénik szigorú keze alatt voltam. A családi címerek árnyékából inkább ki-kiszökdöstem az auvergnei nagy erdőkbe és kis fakardommal oldalamon kerestem a Nagy Farkast, hogy a parasztokat megvédhessem a mesebeli fenevad ellen. Később, 13 éves koromban hirtelen nagy vagyont örököltem. Ekkor felküldtek a párisi katonai nevelőbe. Nyegle társaim közt ott is Fayon abbé intézte a nevelésemet.

A Pompadourok, Du Barryk kora volt ez és a kis Trianon palotában sokszor láttam kártyázni a köszvényes XV. Lajost, a “legkeresztényibb királyt”, madame du Barryval. Később jöttek a Nyaklánc-perek romlott Rohan bíborosokkal, tisztességtelen adósságokkal, cinikus udvaroncokkal. Egy menüett során a királyné, Mária Antoinette kinevette és mások előtt is kifigurázta egyik lépésemet, ami úgy elkesített, hogy ettől kezdve izzó köztársasági lettem. Ekkor a rokonság egy 14 éves gazdag lánykát, Noiailles grófkisasszonyt adott feleségül hozzám, holott nem is ismertem eléggé. Még első gyermekünk megszületése előtt mindenki tudta nélkül hajót szereltettem fel és elkeseredve Amerikába szöktem sok pénzzel, és még több dicsőségszomjjal és hiúsággal. Meg akartam mutatni, hogy “két világ hőseként” magasztaljon az emberiség.

Megértheti tehát, hogy mikor itt Charlestonban partraszállottam, arról a vallásról, amely az amerikai népben élt, nem tudtam. A szerető mennyei Atya, a Biblia élő Istene számomra nem élt. Csak dicsőségre, tettekre vágyó katona voltam az uj értelmű Szabadság szolgálatában. Jefferson jól átlátott rajtam, amidőn velem kapcsolatban “a népszerűség kutya-étvágyát” emlegette (“canine appetite of popularity”).

De mindez nagyszerű hajtóerő volt és sikereimnek titka, amig tetteimhez szilárd alapot Amerika népe szolgáltatott: Washington és a “honatyák” (the Founding Fathers) hite. Itt még kezdő, pillanatnyi balsikereimet, vesztett csatáimat is végül tartós győzelem koronázta. Saját hazámban világhírű győzelmeim pálmáját is végső kudarc mindig elragadta és sárba taposta. Miért? Ez sokáig rejtély volt előttem is.

Az első kulcsot végső kudarcaim titkához áldott jó feleségem szolgáltatta, aki tőlem eltérőleg Pascalon és a janzenizmus közvetlen vallásosságában nevelkedett fel anyja szerető keze alatt és mint nő, a szivével fogta fel az élő Istent és akit Voltaire nem tudott megingatni. Csak később ismertem fel Adriennem áldott lelkét, de tudom, hogy az ő imái kisértek a forradalom legvadabb jelenetei között is. E szent asszony mindenben megosztotta velem, a hitetlennel életét. Mikor az osztrák börtön már teljesen aláásta egészségét, halálos ágyán még egy utolsó, szelíd kísérletet tett, hogy megmentsen az életnek és Istennek. Átlátszó, finom ujjai

közé vette kezemet, maga felé vont és a haldokló utolsó, könyörgő pillantást vetette reám. Alig hallhatóan csak ezt kérdezte: “Hát Te nem vagy keresztény (Vous n'etes pás Chrétien?) Nem hiszel Istenben? Oh jaj, tudom, hogy mi vagy. Te magadnak vagy a hőse és nem tudsz Isten katonája lenni. Te Fayettista vagy (ez akkor majdnem szektaszámba ment a hazámban) Oh ha tudnál hinni, életednek sokkal szilárdabb a 1 a pj a lenne. Én imádkozni fogok Érted a túlvilágon is, mert nagyon szerettelek és szeretni foglak ott is. Nemes jó lélek vagy, csak vallástalanul neveltek. Gondolj néha reám és Isten áldjon meg további utadon”. Ezek voltak utolsó szavai az elröppenő léleknek.

Megdöbbenve ültem mellette. Szemrehányással illettem magamat és fájdalmak hasították a szivemet, miközben keze lehanyatlott és én egyedül maradtam a hideg éji órán, egyedül a világban, egyedül az egész világűrben, könnyek közt és bizonytalanságban. Ő már az üdvözültek seregében élt az örök fény fehér kegyében. Én itt vergődtem tovább a forradalmak és ellenforradalmak véres sarában, amelyből nem láttam kiutat.

Akkor már Napoleon véres csillaga volt emelkedőben. A császár féltékeny volt népszerűségemre és csak a konvent nyomása alatt lépett közbe annakidején az osztrák császárnál kiszabadításom érdekében. El akart ugyan halmozni külföldi megbízatásokkal, szenátorsággal, udvari állásokkal, ha “leborulva őt imádom”. Nem így mondta, de ez volt feltételeinek az értelme. Én nem tagadhattam meg köztársasági szabadságelveimet és a választáson nyíltan ellene szavaztam, mikor zsarnokká kezdett lenni. Külömben is legnagyobb megdöbbenésemre felfedeztem, hogy benne, Napóleonban is hiányzott az élet alapja: Isten és az erős bibliai hit. Emlékszem, hogy egyszer nevetve mondta, hogy még hadnagy korában is keresztet vetett valahányszor templom vagy feszület előtt ment el. Apjának bátyja, Lucien, Ajaccio főkáptalanja és anyjának féltestvére Fesch kardinális volt, aki őt Corsica parancsnoka, Comte de Mabeuf utján a brienne-i katonai akadémiára bejuttatta. így indulhatott el pályáján.

De mikor a forradalom kitört, Napóleonból egyik napról a másikra úgy kihullott minden szertartás és megszokás, hogy nyoma sem maradt. Először a Szabadság istennőjét imádta, mint minden jakobinus. Aztán fokozatosan csak önmagát és sorsának csillagát.

Igaz, hogy valami ürességet érzett lelkében a nagy sikerek ellenére is. Egyszer, emlékszem, bevallotta, hogy aznap, gondolom egy vasárnap reggel a malmaisoni kastély parkjában magánosán sétálva hirtelen megkondultak a közeli Tueil templomának harangjai: a vasárnapi csendben felhangzó reggeli harangszó az Istentől elszakadt császári lélekben hirtelen felidézte egész gyermekkorát, akárcsak a méregpohár után nyúló Faust lelkében a húsvéti harangok és a feltámadás zsoltárai visszahozták az elvesztett hit édes utóízét. A császár meghökkenve állott a kertben, néhány könnycsepp csordult ki a szeméből és később is hosszasan elgondolkozott a vallás és Istenben szerepéről az emberi életben. De hinni már nem tudott — mint nekünk mondta: “Egyptomban képes lettem volna muzulmánná lenni, ha a politikai érdek úgy kívánta volna”. Számára az egyház és a pápával való vetélkedés tisztán politikai kérdés volt. Csak Szent Heléna szigetén mélyült el kissé Isten felé és megfeddette egyszer orvosát: “Nem tud hinni Istenben? — kérdezte tőle szemrehányóan — akinek létét hirdeti minden teremtmény és akit a legnagyobb lelkek felfogtak. Én nem vagyok sem filozófus, sem orvos. Én hiszek Istenben”. De erre az alapra neki szüksége lett volna korábban, a tettek éveiben, nemcsak midőn már a kárhozat szikláihoz láncolva gubbasztott a megtépázott tollú sas és érezte a halál kaszájának közelségét. Halálos ágyamon én is Adrienne képét szorongattam és rajta keresztül akartam eljutni Istenhez. Oh, de az életem szempontjából már késő volt?

21