Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
BARTHA KAROLY A Lafayette szobor vallomása Franciaország és Európa sorsáról Dr. Bolond Istók washingtoni naplójából Washington, 1951 szept. 24. ... Ma alkonyaikor különös, majdnem kísérteties ismeretséget kötöttem a Fehér Ház előtti Lafayette téren. Nagy titkokat tudtam meg, amelyek ugyan halvány sejtelem gyanánt már ott szunnyadtak bolondos szivemben. Éreztem is, hogy kikivánkoznak belőle, mivel néha olyan csiklandós kis kopogásokat éreztem szivem burkolatán, mint amikor kikelni akaró kis csibék bökködik csőrükkel a tojás héját. Ma végre felpattantak a titkok, mint a szarvaskerep vagy az akác érett táskái és a szertehulló bölcseség-magvakból összegyűjtöttem egy maréknyit. Az érett mákfejen is felül sok kis lyuk van és ha a nyárvégi szelek rázzák a mezőkön e bolondos kis gyerekcsörgőket, a bölcseség magvai peregnek belőlük jobbra-balra. Talán én is ilyen j > öreg érett mákfej lettem, tele bölcseséggel és lyukakkal. A közmondás is azt tartja: “bolond likból bolond szél fuj”. Hallgassátok tehát meg mit vallottak nekem az őszi szelek a washingtoni Fehér Ház előtti téren. Mert ide szoktam menekülni, ha nagyon elfáradtam nap közben. Hajdani nagy romantikusok szenvedéseiket erdei magányba vitték, Rousseau a genfi tó egy kis lakatlan szigetére vagy Ermenonville ősparkjába, Byron a görög szigetvilág sziklás magányába, Lenau és Puskin melegvérű cigánynépek primitívségébe. Lafayette márki is, akárcsak kortársa a nagy romantikus költő, Chateaubriand gróf megcsömörlött a francia kultúra szalonjaiban és meg sem állott, mig ide áthajózva vad őserdők és egyszerű népek közt nem talált enyhülést fájó emlékeire. Illenének rájuk Arany János szavai: “Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, És ezerjófüvet tépni a sebére”. De én már a huszadik században születtem és bár szülőföldemet a Nagy Forradalomnál is borzalmasabb terror tépi, szaggatja, Bolond Istók mégsem lehet többé romantikus. Ma az őserdők és indiánok úgyszólván eltűntek innen és Arizona vagy Arkansas valamilyen sivatagába kellene vonulnom kaktuszok, sáskák és csörgőkígyók közé, hogy magányban legyek. Bár ez is jobb volna, mint ma a Duna partján élni, én Bolond Istókhoz méltóan elhatároztam, hogy korszerű leszek és szakitok a romanticizmussal. Mint vallásos exisztencialista, sőt politikai futurista az embernemlakta magány helyett tehát oda menekülök, ahol legsűrűbb az ember, ahová a világ minden idegszála összefut és ahol nagykanállal mernek a hatalom kondérjából. Ha itt a Fehér Ház előtti Lafayette Park padjain a terebélyes amerikai juharfák alatt ülök vagy járokkelek fel és alá 150 lépésnyire a Fehér Háztól, jól esik elgondolnom, hogy felém rázza az öklét a világ minden kommunista pápája, bíborosa, kanonokja és aprószentje, a jogtipróknak és hazug békepropagandistáknak egész sisera-hada. Kiteregetem magam elé balról az újságjaimat, lángoló-ordító címfejeikkel. Bele-belelapozok és örömmel állapítom meg, hogy a hirdetések tengere még mindig ontja felém a finom autókat, szuper-televíziókat, uj sajtokat, régi borokat, habzó söröket, egész ruhatárakat és kizárólag rajtam áll, hogy mindezt el is fogadjam. Néha-néha ugyan az a gondolatom támad, hogy nem az ősi Sátán kisértései-e ezek, és ha a Fehér Házra tekintek, nem súrolj a-e a nagyravágyás határait a gondolat: mi volna, ha Bolond Istók székelne benne és onnan kormányozná a világot. Legalábbis 180 fokkal nagyobb volna a világ biztonsága. A potsdami, yaltai és párisi szerződésekből fidibuszt csinálnék és a Nagy Mesterek tanítása alapján szellemileg mozgósítanám a világ népeit a növekvő fizikai hatalom mögött, anélkül hogy a Sátán előtt naponként meglengetném a tömjénfüstölőmet. Hogy gondolataimnak más irányt adjak, elővettem aktatáskámból Carlyle “Francia Forradalmát” ama hires klasszikus Nagy Mesterek sorozatából, amelynek mindegyik kötetén zöld mezőben arany pajzsocska fénylik e bűvös szóval “Veritas” (Igazság, de nem Pravda). A lenyugvó nap utolsó ferde fényét vetette a kötetre és néha a gyenge szél fuvallata arany tallérokat pergetett körülöttem csufondáros körtáncba. Az ősz muzsikált már körülöttem és az Élet és Halál vetélkedésébe különös esti felvillanások vegyültek. Vagy talán a nyitott könyvből villantak elő a lidércek, mert hiszen Carlyle vászna is olyan mint Rembrandté: éjfekete háttérből elővillan egy-egy arc, páncélzat, homlok, úrhölgy vagy polgár, egy-egy szem felvillan, hogy aztán az örökkévaló sötétség újra magába huzza. Közben az árnyékok mind sűrűbbre szövődtek a park bokrai és szobrai között is és csak ritkán bukkant fel egy-egy járókelő alakja, hogy gyorsan ismét eltűnjön a távolság sötétjében. Nyugtalan voltam és tele a könyv által felvillantott forradalmi alakokkal. Láttam, amint Mirabeau tömzsi testével, sebforradásos duzzadt arcával félre tolj a a sápadt Sieyes abbét, fanatikus tömegek ömlöttek egy tornyos Városháza felé, börtönök ajtai csikordultak, puskák ropogtak, a sötétben asszonyok sikoltottak, kastélyok lángoltak, tornyok omlottak, péküzleteket fosztogattak, fáklyák villogtak. Hiszen mindezt átéltem én is csak nem a Szajna, hanem a Duna partján. És a forradalmak után jöttek elleniordalmak milli-Matternichekkel és centiméter-Napoleonokkal, rák-politikusokkal és nagyszónoklatú püspökökkel. Hát Madrid és Moszkva között örökké így fog fortyogni az a szárazföldi Európa, amelynek keletibb nyúlványán, a Répce partján születtem és szenvedtem én is? Isten akarata nem lehet az, hogy ezek a milliók örökre így szenvedjenek és hánykódjanak. Kell, hogy legyen megoldás és megváltás számukra is. 19