Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

BARTHA KAROLY A Lafayette szobor vallomása Franciaország és Európa sorsáról Dr. Bolond Istók washingtoni naplójából Washington, 1951 szept. 24. ... Ma alkonyaikor különös, majdnem kísérteties ismeretséget kötöttem a Fehér Ház előtti Lafayette té­ren. Nagy titkokat tudtam meg, amelyek ugyan halvány sejtelem gyanánt már ott szunnyadtak bolondos szivem­ben. Éreztem is, hogy kikivánkoznak belőle, mivel néha olyan csiklandós kis kopogásokat éreztem szivem burkolatán, mint amikor kikelni akaró kis csibék bök­­ködik csőrükkel a tojás héját. Ma végre felpattantak a titkok, mint a szarvaskerep vagy az akác érett táskái és a szertehulló bölcseség-magvakból összegyűjtöttem egy maréknyit. Az érett mákfejen is felül sok kis lyuk van és ha a nyárvégi szelek rázzák a mezőkön e bolondos kis gyerekcsörgőket, a bölcseség magvai peregnek belőlük jobbra-balra. Talán én is ilyen j > öreg érett mákfej lettem, tele bölcseséggel és lyukakkal. A közmondás is azt tartja: “bolond likból bolond szél fuj”. Hallgassátok tehát meg mit vallottak nekem az őszi szelek a washingtoni Fehér Ház előtti téren. Mert ide szoktam menekülni, ha nagyon elfáradtam nap közben. Hajdani nagy romantikusok szenvedéseiket erdei magányba vitték, Rousseau a genfi tó egy kis lakatlan szigetére vagy Ermenonville ősparkjába, Byron a görög szigetvilág sziklás magányába, Lenau és Puskin melegvérű cigánynépek primitívségébe. Lafayette márki is, akárcsak kortársa a nagy romantikus költő, Chateau­briand gróf megcsömörlött a francia kultúra szalonjai­ban és meg sem állott, mig ide áthajózva vad őserdők és egyszerű népek közt nem talált enyhülést fájó em­lékeire. Illenének rájuk Arany János szavai: “Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, És ezerjófüvet tépni a sebére”. De én már a huszadik században születtem és bár szülőföldemet a Nagy Forradalomnál is borzalmasabb terror tépi, szaggatja, Bolond Istók mégsem lehet többé romantikus. Ma az őserdők és indiánok úgyszólván el­tűntek innen és Arizona vagy Arkansas valamilyen sivatagába kellene vonulnom kaktuszok, sáskák és csör­gőkígyók közé, hogy magányban legyek. Bár ez is jobb volna, mint ma a Duna partján élni, én Bolond Istók­hoz méltóan elhatároztam, hogy korszerű leszek és szakitok a romanticizmussal. Mint vallásos exiszten­­cialista, sőt politikai futurista az embernemlakta ma­gány helyett tehát oda menekülök, ahol legsűrűbb az ember, ahová a világ minden idegszála összefut és ahol nagykanállal mernek a hatalom kondérjából. Ha itt a Fehér Ház előtti Lafayette Park padjain a terebélyes amerikai juharfák alatt ülök vagy járok­kelek fel és alá 150 lépésnyire a Fehér Háztól, jól esik elgondolnom, hogy felém rázza az öklét a világ minden kommunista pápája, bíborosa, kanonokja és aprószentje, a jogtipróknak és hazug békepropagandis­táknak egész sisera-hada. Kiteregetem magam elé balról az újságjaimat, lángoló-ordító címfejeikkel. Bele-bele­­lapozok és örömmel állapítom meg, hogy a hirdetések tengere még mindig ontja felém a finom autókat, szu­per-televíziókat, uj sajtokat, régi borokat, habzó sörö­ket, egész ruhatárakat és kizárólag rajtam áll, hogy mindezt el is fogadjam. Néha-néha ugyan az a gondo­latom támad, hogy nem az ősi Sátán kisértései-e ezek, és ha a Fehér Házra tekintek, nem súrolj a-e a nagyra­­vágyás határait a gondolat: mi volna, ha Bolond Istók székelne benne és onnan kormányozná a világot. Leg­alábbis 180 fokkal nagyobb volna a világ biztonsága. A potsdami, yaltai és párisi szerződésekből fidibuszt csinálnék és a Nagy Mesterek tanítása alapján szelle­mileg mozgósítanám a világ népeit a növekvő fizikai hatalom mögött, anélkül hogy a Sátán előtt naponként meglengetném a tömjénfüstölőmet. Hogy gondolataimnak más irányt adjak, elővettem aktatáskámból Carlyle “Francia Forradalmát” ama hires klasszikus Nagy Mesterek sorozatából, amelynek mind­egyik kötetén zöld mezőben arany pajzsocska fénylik e bűvös szóval “Veritas” (Igazság, de nem Pravda). A lenyugvó nap utolsó ferde fényét vetette a kötetre és néha a gyenge szél fuvallata arany tallérokat pergetett körülöttem csufondáros körtáncba. Az ősz muzsikált már körülöttem és az Élet és Halál vetélkedésébe különös esti felvillanások vegyültek. Vagy talán a nyi­tott könyvből villantak elő a lidércek, mert hiszen Carlyle vászna is olyan mint Rembrandté: éjfekete hát­térből elővillan egy-egy arc, páncélzat, homlok, úrhölgy vagy polgár, egy-egy szem felvillan, hogy aztán az örökkévaló sötétség újra magába huzza. Közben az árnyékok mind sűrűbbre szövődtek a park bokrai és szobrai között is és csak ritkán bukkant fel egy-egy járókelő alakja, hogy gyorsan ismét eltűnjön a távol­ság sötétjében. Nyugtalan voltam és tele a könyv által felvillantott forradalmi alakokkal. Láttam, amint Mirabeau tömzsi testével, sebforradásos duzzadt arcával félre tolj a a sá­padt Sieyes abbét, fanatikus tömegek ömlöttek egy tornyos Városháza felé, börtönök ajtai csikordultak, puskák ropogtak, a sötétben asszonyok sikoltottak, kas­télyok lángoltak, tornyok omlottak, péküzleteket fosz­togattak, fáklyák villogtak. Hiszen mindezt átéltem én is csak nem a Szajna, hanem a Duna partján. És a forradalmak után jöttek elleniordalmak milli-Matter­­nichekkel és centiméter-Napoleonokkal, rák-politikusok­kal és nagyszónoklatú püspökökkel. Hát Madrid és Moszkva között örökké így fog fortyogni az a száraz­földi Európa, amelynek keletibb nyúlványán, a Répce partján születtem és szenvedtem én is? Isten akarata nem lehet az, hogy ezek a milliók örökre így szenved­jenek és hánykódjanak. Kell, hogy legyen megoldás és megváltás számukra is. 19

Next

/
Thumbnails
Contents