Új Korszak, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935-04-07 / 4. szám
4. szám. UJ KORSZAK 5. oldal. A szlovenszkói magyar tanítóság múltja, jelenje, jövője, célkitűzései. Felolvasta: Bátori Emil a pozsonyi rádióban 1935. március hó 10.-én. Mi történt Andódon ? Aknamunka egy haladó tanító ellen. — A Masaryk születésnapi emlékünnepély epilógusa. Kik érdemelnek büntetést ? A napilapokat bejárta a hír, hogy Andódon megtartott, Masaryk elnökünk születésnapi emlékünnepélyén elhangzott, beszéd keretében idézett Ady versek miatt, följelentésre, az ügyészség vizsgálatot indított Fitus Dezső kollégánk ellen. Felkérésünkre egy kollégánk a következőkben számol be az esetről: „Kedves Samu bácsi! Ne vedd rossz néven, csak most számolhatok be az Andódon történt esetről. Nagyon sok minden hátráltatott. Aztán nem is volt könnyű feladat, mert nem akartam egyik kollégától sem befolyásoltatni magam. Amit írok, mindenben megfelel a valóságnak. Igyekszem kérdéseidre sorjában válaszolni. A Magyar Újságban megjelent ismertetést én is olvastam. Jól van megírva a eset, de a háttér, az nincs megvilágítva. Andód k. b. 1.200 lelket számláló tiszta r. k, község. Itt megállt az idő kereke, itt nem történt semmi 17 esztendő óta, itt még ma is a múlton rágódnak s nem vették tudomásul a változást. Nem a nép a hibás, hanem a vezetőség. És ki a vezetőség, ha nem a tanítóság? De itt a tanítóság 17 esztendő óta nem tett mást, mint amit a tanterv előír, igyekezett megfelelni a hivatalos tanfelügyelői látogatások kritikájának, de népfölvilágosító munkát egyáltalán nem végzett. Innen magyarázható aztán az, hogy errefelé még mindig kisért a múlt s hogy a budapesti rádión rendszeresen ébren tartott revi ziós gondolat gyökeret verhetett. Van itt, aki nem magyar s mégis revizionista (persze csak titokban). A jegyző és a járási főnök megértő, finom úri ember, törvénytisztelő, nemcsak a paragrafus, hanem a szellem értelmében is. A tanfelügyelő, persze, ennek kellene elsősorban a fölvilágosító tanítót megvédelmezni s olyan légkört teremteni, amelyben tisztán kialakulhasson a köztársasági, haladó, demokratikus gondolat, a tanfelügyelő — így hallottam —, Hlinka párti, aki a nagy fölháborodást kiváltó Pribina ünnepélyen is résztvett és ez mindent megmagyaráz. Ebbe a légkörbe csöppent bele Fitus kollégánk, akit személyesen nem, csak az Új Korszókból ismerek, nincs még egy esztendeje és mindjárt hozzáfogott az iskolánkívüli munkához is: egyesületet alakított, jónevű előadókat invitált falujába s március 7.-én, Elnökünk születésének évfordulóján a lakosság részére is külön ünnepélyt rendezett változatos, tartalmas programmal. Ismétlem, így vagyok informálva, és pedig andódi lakostól, aki mindent lát és hall, hogy ilyen ott még nem volt. Ki kell mondanom, mert összefüggésben van Fitus kollégánk ellen indított hajszával, hogy létezett itt egy falu, a művelt nyugat határán köztársaságunkban, ahol köztársaságunk fönnállása óta még Masaryk elnökünkről és október 28-ról a lakosságnak itt senki sem beszélt és nem igyekezett a revizionista érzelmeket letompítani, ami pedig nagyon egyszerűen megy a mi népünk között, csak föl kell őket világosítani arról, hogy köztársaságunk megalapítása történelmi szükségesség volt. Ezt tette Fitus kollégánk. És hiába intrikáltak a földalatti erők, hogy minek lesz az, nem kell szlovákosítani a faluban stb., az ünnepélyen több száz amber jelent meg, két terembe sem fértek és másfél órán keresztül halgatta a népség a programot és lelkes tapsai honorálta a fölvilágosító kolléga beszédét. Aztán a „szlovákosítás“ból „magyarosítás“ lett följelentés formájában. Ismerjük, úgy-e, a Jakobinusok dalát, Adynak ezt nagyon szép forradalmi költeményét, melynek egész gondolatmenete, de különösen végső akkordja nem egyébb, mint Elnökünk jelmondatának: „Pravda vitézi!“ körülírása, amikor azt mondja: „Aki csak élt mások könnye árán, Rettenetes, rút véggel pusztul. Sírban, mában, ágyékban ki zsarnok, Dögként fog hullni csapatostul: Rettenetes, rút véggel pusztul." És Hviezdosláv 0. P. erre írta ezeket a figyelmeztető sorokat: „Dlhy zial nás totozny je, mien rőznych ten isty zármutok!“ Ezekért történt a följelentés. Kik jelen-Nehéz dologra vállalkozik, aki egy ilyen világtörténeti változás után bekövetkezett időnek másfél évtizednyi történetéről hű képei kíván adni. Meghatározni, hogy a tanítók — jelen esetben a köztársaságbeli magyar tanítók —, a kultúra hordozói, fáklyavivői, a néphultúra fejlesztői hogy miként tettek eleget a nép fölvilágosítását célzó munkának. Ápolták-e őrtállóan, fejlesztettéke egészségesen a népkultúrát, fáklyavivői voltak-e valóban a kultúrának? Ennek a tárgyilagos megállapítása és fölmérése : nehéz föladat. Aztán, hogy hogyan tudtak beleilleszkedni a változott viszonyokba s hogyan feleltek meg annak a kötelességnek, amely a köztársaságbeli magyar nép lelki megnyugvását, az új életviszonyok közé való illeszkedését s nemzeti létének biztosítását, továbbfejlesztését jelenti. Ezt is el kell mondani: nyíltan, őszintén. Ez is lelkiismereti kötelesség. Ezeken a súlyos és lelkiismereti kötelességeken kívül hű képet adni a tanítóság sajátos törekvéseiről, elfogulatlan, tárgyilagos Ítéletet mondani arról, ami elmaradt, ami nem történt meg, mulasztás... aki erre vállalkozik, annak nemcsak részt kellett venni ezekben a történésekben (mert nem elég csak mások följegyzései, újságcikkek nyomán, amik a legtöbb esetben szépítik az eseményeket, beszélni ezekről a történésekről), hanem ismernie kell az okokat is, amelyek a másfél évtized látható eredményét létrehozták s nyíltan rá kell mutatni azokra az okokra is, amelyek az egészséges fejlődést hátráltatták. És a jövő célkitűzésében határozott, félre nem érthető hitvallást kell tenni: mindnyájunk nevében a népkultűra egyetemes fölvirágoztatása, minden béklyótól való fölszabadítása mellett. Ez és csak ez lehet egy ilyen ismertető előadás föladata! Bátori Emil kollégánk tanulmánya ezeknek a követelményeknek csak részben felelt meg. Itt kell kijelentenem, hogy a felolvasás teljes és hű kritikáját nem tudom adni, azért, mert az előadó is nagyon gyorsan beszélt, másodszor azért, mert folytonos zavar volt a rádióban, nemcsak a szomszéd erősebb áramú állomások zavartak, de maga az éter is nagyon nyugtalan volt: hol elhalkult egészen s megint visszatért s ebben az állandó hullámzásban csak a felét lehetett jól hallani. Ha elfogadjuk azt, amit fentebb az ilyen előadások tartalmát illetőleg követelményül fölállítottam, mindenki maga is megál♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ tették föl? Majd meg fogjuk tudni, hogy kik, mert közérdek, hogy a sötétben bujkáló denuncians napfényre kerüljön. Vannak részletek, amiket ha leírnék, hosszú lenne beszámolóm, elég ennyi. Még csak annyit, hogy van ott egy fiatal kolléga, akit nagyon elbizakodottnak mondanak, aki úgy nyilatkozik, hogy neki nincs szüksége a kultúrára, ez egy agyonbukott externista. Ha egy tanító így beszél, hogyan gondolkozzék a nép? Általában a kollégák szerepe nem tiszta. Ezekben a kérdésekben már az is bűn, ha valaki közömbös. Azt sehol sem hallottam, hogy ők védelmükbe vették volna Fitus kollégát, illetőleg szolidaritást vállaltak volna vele és munkájával. Az én helyszínen tett tapasztalataim alapján merem állítani, hogy az egész ügy nem egyéb, mint a helyi intrikusok földalatti munkája. Egynéhány névrokonod is él ottan.“ Eddig a levél, amelyhez kevés hozzátenni valónk van. Annyit mégis hangsúlyoznunk kell, hogy Ady Endre minden megalkuvás nélkül volt harcos hirdetője a nemzetiségi egyenjogúságnak. Aki Ady Endrét indexre teszi, az fölmentvényt ad a nemzetiségeket elnyomó régi magyar politikának. Várjuk az államügyészség vizsgálatának az eredményét s nem kételkedünk, hogy az mindenben elégtételt fog szolgáltatni Fitus kollégánknak. Nagyon elszomorító volna, ha akkor, amikor a legnagyobb szükség van a haladó tanítóság munkájára, ilyen aknamunkákkal diszkreditálják munkánkat. Ügyész úr, most öné a szól lapíthatja, megfelelt-e Bátori kollégánk felolvasása annak. Egyet még ezen kívül is le kell szegezni, s ez az, hogy a tanítóság eszmei harcában nyíltan, bátran kell ilyen messze hangzó helyről beszélni. Nyíltan, bátran ! Akár felekezeti, akár állami, akár prohászkás, sarlós vagy újkorszakos az illető. Mert az előadás: ismertetés, amiből nem szabad hiányozni pl. annak, hogy van egy erős tanítói mozgalom, amely az egyetemes kultúráért, minden másoktól megkülönböztetően küzd, ezek az újkorszakosok, akik követelik az iskolák államosítását s minden felekezeti tendenciától való megtisztítását, a tanítóképzés korszerű reformját, nem két, hanem három éves akadémiai képzéssel a középiskolai nyolc évi tanulmány után (az ember nevelés legalább is van olyan fontos, mint az állatoké), és a tanítóság anyagi és szellemi függetlenítését. Mert csak ezeknek az elveknek a megvalósításával lehet fölszabadítani az iskolát, az emberi szellemet a papi béklyók, a sötétség lovagjainak vészes hatása alól- Igenis, meg kell mondani, hogy az Általánosban tömörült tanítóságnak más a célkitűzése s azt is, hogy a prohászkások hogyan gondolják a papok gyámkodása mellett a népkultúra megvalósítását, de akkor nem szabad megfeledkezni az Új Korszakról sem ! Nem szabad már csak azért sem, mert az ilyen előadás nem a tanítóságnak, hanem az egész világnak szól a rádión keresztül. Két eset lehetséges: vagy az előadó volt túlságosan egyoldalú, bátortalan (nem fogta föl jól felelőséges előadásának hivatását) s ezért volt hézagos fölolvasása, ez esetben ő a hibás vagy benne volt az is, amit mi most reklamálunk, de a rádió cenzúrája törölte. Ez utóbbit alig lehet elhinni. Lehetséges az ilyen ? Hiszen akkor soha sem lehetünk bizalommal a rádió tárgyilagossága iránt bármily más hírrel vagy eseménnyel szemben sem. Nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy nem volt teljes a beszámoló azért sem, mert nem volt benne Podkarpatszka Rusz magyar tanítóságának másfél évtizedes története.. Összegezve : a rádió igazgatósága helyesen cselekedett, amidőn beszámolóra adott alkalmat a köztársaságban élő magyar tanítóság kulturális tevékenységéről. Elismeréssel adózunk Bátori kollégánknak is, aki igyekezett hű képet festeni arról, amit vállalt. A kép nem teljes és a rádió igazgatóságának módot kell találni arra, hogy erről az igen fontos és sokakat érdeklő témáról teljesen hű képet adjon hallgatóinak. Suhogó. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Minden tendenciózus a Szovjetunióban, mondják azok. akik ott jártak. A legkisebb gyermektől kezdve mindenkinek a kommunista elveket gyömöszölik a fejébe. Az iskolák minden fokon tanítják a pártprogammot, a szocialista tervgazdaságot stb. Lehet, hogy ez így van, sőt ennek így is kell lennie. Vagy talán nálunk ez nincs így? Mi nem vagyunk tendenciózusak? A mi kuttúránk a magántulajdonban való rendületlen hitet terjeszti- Hirdeti, hogy az anyagi siker a legfontosabb. Keress pénzt, a többi már magától jön. Ezt gyömöszölik a legkisebb gyermektől kezdve mindenkinek a fejébe, az iskolák minden fokán. Ezt hirdeti a polgári neveléstan, a büntetőtörvény. Ez az elv uralkodik a népnevelés terén. A filmek a pénzért megvehető örömök gyönyörűségét mutatják be, az irodalom az anyagilag biztosítottakat becsüli meg a legjobban, a rádió a kispolgári értékeket és erényeket dicséri. A pénz elismerést, tiszteletet, sőt erotikus sikert is jelent. Milyen gyönge ezzel szemben a szocialista propaganda. Milyen kis hullám a mai, önmagát agyondicsérő rendszer tengerében! De, ha egy kicsit megerősödik, már kiabálnak, újjal mutogatnak; mi objektívek vagyunk, ők a tendenciózusak! (Ktk. Cin). Az eddigi mérések igazolják, hogy az ember 46° C. hőmérsékletet még kibír (váltóláznál eddig ez volt a legnagyobb). Az eddig mért legalacsonyabb hőmérséklet 22’3° C. volt (prog paralízis).
