Új Korszak, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935-04-07 / 4. szám
n q /yjé?r?szévf. — 4. szám. 'Tt? Ujságbélyég használatát a kosicei postaigazgatóság 10.623-1V.-34 sz. alatt-engedélyezte. Feladó postahivatal Berehovo. ____ Berehovo—Beregszász, Felelős szerkesztő':. CZABÁN SAMÜv | r*>s* 1 m hó , cv. Megjelenik mind 7. és 21.-én.V-' Szerkesztőség és'kiadóhivatal Berehovo - Beregszász, Asztélyi u. 6. I. Ide cimzendők a lapot illető összes küldemények. Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását s a felekezetek hatáskörébe való utalását, a tanítók gazdasági helyzetének gyökeres javítását. Kéziratokat nem őrzünk meg. Előfizetési ár: Egész évre 40 Ké Fél évre 20 „ Negyed évre 10 Egyes szám ára 2 ” Harc a boldogságért. Üzenet a harcos társakhoz. Mottó: „Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó rongy pulyáknak, Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van. aki bátrabb." Ady. Amikor egy évvel ezelőtt megindítottuk az Új Korszakot, tisztában voltunk azzal, hogy nehéz lesz a munkánk. Tudtuk, hogy nehéz, göröngyös, mondhatnám : töretlen úton kell járnunk, harc lesz, mert harcot akarunk, küzdelmet akarunk mindaddig, amíg ki nem vívtuk mindazt, amiért zászlót bontottunk. Tudtuk, hogy aki mint egy elnyomott osztály és mint elnyomott bűnnek bélyegzett eszmék katonája indul a csatába, annak előre számítania kell arra, hogy csak vereségek és veszteségek keserves során keresztül juthat el az első sikerhez, sőt kilóm el sem juthat, talán ö tnaga sem láthatja zászlójának lobogását az ellenséges ormokon és be kell érnie azzal, hogy néhány lépéssel közelebb jutott az ostromlott -várhoz és valamivel megkönnyítette a győzelmét az utána jövőknek. Az Új Korszak a köztársaságbeli magyar népkultúra- és a néptanítóságért indult harcba. És harcba indult olyan eszmékért, amelyekre a sovinizmus és az istennel való üzérkedés rásütötte a hazafiatlanság és istenellenesség bélyegét. Harcba indult e lap a teljes politikai demokráciáért, a közoktatás államosításáért és felekezettelenségeért, az előítéletektől megszabadított tudomány terjesztéséért, az isten nevében való gyűlölködéstől megtisztított általános emberi erkölcsért, az igaz erkölcsért. Büszkén viseljük a sovinisztáktól és az isten eszméjével üzérkedőktől reánk sütött bélyeget, hiszen a Krisztus sebei is olyan kezektől származtak, az ő töviskoronáját is álhazafiak és valiáskufárok készítették. Ha ő kiállotta a szenvedéseket, mi, az emberi haladás és igazságosság szürke közkatonái, mi ne viselnők el a polgári életünkben és boldogulásunkban ejtett kisebb-nagyobb károkat ? így indultunk el és bizton számítottunk arra, hogy vereségek sokasága szakad majd ránk és mindazokra, akik az Új Korszak programját az életben, a maguk szűkebb környezetében, községükben is megvalósítani igyekeznek. Mert a szabadságért és a boldogságért küzdeni nehéz dolog. Hiszen maguk az elnyomottak többnyire nem is tudják, hogy járom van a nyakukon, és hogy az ínség, melyben élnek nem istentől rendelt dolog, nem öröktől fogva örökkétig tartó állapot. Hiszen ők maguk többnyire öntudatlanul vonszolják szolgaságuk és nyomorúságuk leríiét, es az ő äzubJtisag'uKat ó nélkülük, sőt sokszor ellenük kell kivívni. Mikor Feisőbüki Nagy Pál, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és más nagyok a magyar jobbágyság fölszabadításáért vívták titáni harcukat, a jobbágyság kilenctized részének erről sejtelme sem volt. És az amerikai szerecsen rabszolgák nagy része kétségbe esett a fölszabadítás hírére : hogyan fognak ők már most megélni, ha nincs kéz, amely a mindennapi korbács mellé egy darab penészes kenyerei is nyújt nekik ?.. A köztársaságbeli magyar tanítóság túlnyomó többségét is annyira belenevelték az elmúlt sötét emberöltők a klerikálisfeudális rendszer jármába, hogy nagyrésze természetesnek tartotta azt az állapotot, nem tudott megváltozni a megváltozott viszonyok között sem, alázatosan csókolgatta a rója taposó papi csizmát és gyanakvó) sőt ellenséges szemmel nézte a szabadságharc zászlaját, amelyet mi kitűztünk. Ez alól a lelki nyomás alól — mondjon akárki mást —, még ma sem szabadult föl a magyar tanítóságnak igen nagy része. ... Hogyan várhattunk tehát gyors sikereket mi — néhány szürke iskolamester —, akik a nagy tehetség és nagy tekintély nimbusa nélkül, anyagi eszközök nélkül fogtunk az óriási munkához ? De csalódtunk, kellemesen csalódtunk ! Vereség nem ért bennünket egy sem. A köztársaságbeli magyar tanítóság nagy tömege a papi és bürokratikus uralom ellenére is eljutott mór odáig — az élet, ez a szemléltető módszerrel dolgozó legnagyobb iskolamester eljuttatta őket odáig —, hogy rövid agitációnk után most már megértő lélekkel fogadják szavunkat. Bizony: meg kell minket érteni, mert itt van az idők teljessége, nem mi idéztük föl a vörös esztendőket, a Vörös Idő szólított elő minket, az idők méhe mór megérett eszmékkel terhes és a történelem progresszió-szelleme, minket — hétköznapi mnnkásokat —, arra méltatott, hogy a szülésnél segédkezzünk neki. Az ige élt már és megnyilvánulást keresett, mi csak hangot adtunk a gondolatnak, a meggyőződésnek, csak pólyáztuk, ápoltuk, növeltük, helyesre formáltuk a nagyra hivatott eszmepalántát. Az iskolák államosítása és felekezettelensége kész harcosokat talált a magyar tanítóság között. Mi megnöveltük a harcosok táborát. Különösen a fiatal tanító nemzedék volt az, aki megértette a kor szavát s fiatalságának tiszta lelkesedésével csatlakozott a küzdelemhez. És folyik a munka, a mindenirányú fölvilágosító munka, amelynek nyomán följajdul a fekete A gonoszokról való írás. Régebben volt. Huszonöt éve. Pusztai tanító voltam. Egy délelőtt, ködös őszi időben gyalogoltam ki a faluból. A levelekért voltam bent. A falu szélén egy embert láttam. Zsák volt a vállán. A ruhája rongyokban csüngött, a keze pedig kérges volt. Ez a kettő leginkább együtt jár. Dolgos kéz: rongyos ruha, dologtalan test: selyem ruha. Az ember nem szólt. Mentünk egy irányban ő elől, én utána. A lábán cipő volt és a kiszakadt fejelés tág lyukain szörtyögött keresztül az országúti sár. A nadrágja rongyain állászott a lába. Egyszer megállóit pihentetni. De a zsákot nem tette le, hogy sáros ne legyen. Beértem. Akkor megszólalt: — Hová mén az úr ? — Az iskolába. — Maga a tanító? — Én. — Mingyárt gondoltam, hogy olyan fakó. Elszívja a kűfal, mög aztán sok is az iskolás... újra elindultunk, csöndben, hallgatva. — Nem möhet a gyerök I — Melyik ? —- Hát én a Palóci gyerökök apja vagyok. A János nem möhet. Négy Pálóci testvér járt az iskolámba, j Azok is ilyen lehetetlenül rongyosak voltak, i mint az apjuk. A legkisebb vékony, szőke kis leány az anyja szoknyájában járt, de az a nyakába volt kötve és a zsebek helyén járt ki keze. Ez kómikos. Da az ilyenen csak a jólétben tobzódók tudnak vigyorogni. — Talán beteg a János? — kérdeztem. — Nem. Hanem én most zsákos vagyok a Salamon malmában, oszt nem lőhetek otthon az asszonnyal, pedig mozdulni sem bir. — Mi a baja ? — Hát operálták s mikor kigyütt a kórházból, nem kímélte magát. Nem volt, aki dagasszon, oszt a gyerök nyolc, hát sütött. Kiszakadt a varrása. Azóta fekszik. Két éve mán . .. Nekem pedig dolgozni köll. Kilencen vagyunk az asztalnál, az asszony nem számit . . . Erről az irtózatos nyomorúságáról szinte bántó nyugalommal beszélt ez az ember. Én nem igen tudtam, mit szóljak, mert fájt a beszéde. Csak annyit mondtam, amire tanítottak : — Bízzék csak az Istenben, az meg fogja segíteni I Ezzel a sablonos mondással szoktuk elintézni a nyomort, mert magunk sem vagyunk hajlandók rajta segíteni. Az Isten, mint Ia szegények egyetlen pártfogója ... Őt hozzuk elő takarónak a magunk gonosz voltára. Nagyon kényelmes és nagyon hitvány mondás ez. Az élet uzsorás urainak lelketlen vezérgondolata. — Az Isten? Hát tanító úr is hiszi, hogy van Isten ? I Rám nézett egészen megfordult és szárazon fénylett a szeme. — Van — mondtam. — Nem igaz. Maguk nem is hiszik. Tudják maguk . . . csak muszáj tanítani. Élesen, megrózóan hasított lelkembe a beszéde. Akkoriban olvastam Prohászka „Diadalmas világnézet“ meg Kempis Tamás írását. Valami nagy, erős ellenszenv lobbant föl bennem az iránt a gonosz beszédű, rongyos ember iránt. — Van Isten. Másként nem lehet megérteni az élet mélységes titkait! Van . . . — Hót ha van, miért teszi ily nyomorulttá az én sorsomat, Miért (űri, hogy az én ártatlanjaim így szenvedjenek ? Csak mondják maguk, pedig a tanítóknak igazat kellene tanítani... A pap is mindig szidott, hogy miért nem esküszöm meg az asszonynyal. Hát én nem voltam a templomba vele az igaz, de nem hagytam el még se, pedig már régen beteg. De a tisztelendő ablakából sűrűn más más fej néz ki... Elkergeti. Mert nincs lelke. Hanem hát mit prédikál akkor nekem az Istenről ? Ha vóna. nem mernének ilyen gonoszak lönni. Én dolgozom szüntelen, hajnaltól napestig és még-
