Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)
1934-11-07 / 15-16. szám
15.—16. szám. ÚJ KORSZAK 7. oldal. Disszonáns hang a pozsonyi rádióban. A rádió nagy és sokoldalú hivatása fölbecsülhetetlen és mindig fokozódik. Akik a rádióhallgatók érdekeinek, a közérdeknek és az államérdeknek a szolgálatában ellenőrző szerepet töltenek be a stúdióban, azoknak éber figyelemmel, a legérzékenyebben működő felelőségérzettel s fokozott lelkiismerettel kell őrködniök ezek fölött az érdekek fölött. Október 30.-án, kedden, egy felolvasás keretében, „Kisebbségi törekvések a régi Magyarországon.“... olyan elszólás történt a pozsonyi rádióban, melyet szó nélkül hagyni nem szabad. Szóvá kellene tenni akkor is, ha az, aki elkövette csak egyszerű íróember. Ha egy elbeszélésben, novellában, versben van olyan, ami engem egyénileg nem elégít ki, ez mindennapi, meg kell nyugodnom, az író úgy látta irodalminak s talán sokan vele együtt éreznek, az én egyéni kifogásomnak tehát a szűkebb baráti körön túl nincs keresni valója, nincs helye a nyilvánosság, a közvélemény itélőszéke előtt. De most a felolvasó nemcsak egyszerű íróember, hanem egy tudományos társaságnak, az Akadémiának a titkárja s nem mesét olvasott föl, hanem történelmet s nem is olyan régen múlt, még magunk által is ellenőrizhető történelmet. A régi Magyarország bűneiről, a nemzetiségi elnyomatásról beszélt s azt mondotta : „Érezzük apáink bűnében a mi felelősségünket.“ Ennek az önkényes, bűntudattal teljes vallomásnak a visszhnngja pedig az a bibliai kegyetlen és embertelen fenyegetés, mely az apák vétkeit a fiákban Ígéri megbüntetni harmadíziglen. Ez az önkényes és bűntudattal teli vallomás igazolása minden sovinizmusnak, igazolása annak az elbánásnak, jtvelyet a tételes törvények ellenére a megkótyagosödott eszű, felelős állásban levő egyesek itt is, ott is elkövetnek s amikor a törvényekre hivatkozunk, azt vágják a szemünkbe, hogy hallgassunk, mert mi még igazságtalanabbul bántunk a nemzetiségekkel!. Aki a történelem tényeinek ismertetésére vállalkozik, annak tudnia illik, hogy ami a régi Magyarországon igazságtalanság történt, az egy elenyésző, falánk, minden hatalommal rendelkező kisebbség: a feduális nagybirtokos osztállyal egyesült egyházi és nagytőkés hatalom érdekében és parancsára történt, amely ép úgy elnyomta a magyar népet, mint a nemzetiséget, azzal a különbséggel, hogy a nemzetiségek elnyomatása a közigazgatási es kulturális elnyomatáson fölül a nyelvi elnyomatással is súlyosbult. És ha ezért most fölállítjuk a mérleget és megállapítjuk a felelőséget, akkor a népet, tehát minket, akikről a rádió előadó beszélt: a magyart, nem terhel nagyobb felelőség mint a szlávot, németet, románt és csak oly értelemben, hogy az elnyomatást tűrtük, hogy nem lázadtunk föl ellene. De ezt a rádió előadója nem mondotta, tehát nyilvánvaló, hogy a felelőséget egyoldalúan csak reánk, magyarokra értette-Pedig voltunk akkor is bátrak, akik meg mertük mondani az igazat és fölemeltük szavunkat, számolva minden következménnyel ! E sorok írója 1912 május 22.-én Békéscsabán terjesztette be. egy megyei tanítógyűlésen, azt a határozati javaslatot, amelyben az is benne volt hogy : „A népkultúra érdekében követeljük, hogy mindenki a maga anyanyelvén lanítassék!“ és ennek következményeként erről a kérdésről az egész országban megindult a harc, amely sokaknak fölnyította szemét, bátorságot, hitet vitt a telkekbe. Más eredménye is lett! Fegyelmit kaptam, a háború kitörésekor mint a háború ellen lázítót elfogtak, főbe akarfak lőni s későbben megfosztottak törvénytelenül állásomtól is. Én hát mindenképpen megszereztem a jogot arra, hogy ma is, itt is, köztársaságunkban, megmondjam azt a nügy igazságot, hogy az itt élő rnagyar nép éppen úgy, mint a bárhol SZEMLE. „A magyar közoktatás reformja“ Készítette Nagy László. Kéziratból közrebocsálja Bálái Károly. Kísérő tanulmánnyal ellátta dr. Kemény Gábor. A jelen sivárságában, amikor minden egyetemes emberi érdek alárendelt függvénye a háborús pszichózisnak, jól esik olvasni a múlt dokumentumait. Dokumentumait annak, hogy mindig voltak gondolkodók, akik nem áldoztak föl pillanatnyi előnyökért az emberi ideáll. Magyarország európai viszonylatban is sok kiváló pedagógust termelt ki magából. Ezek között első helyet foglal el Nagy László, aki a gyermektanulmányozás terén is úttörő munkát végzett. A mester pedagógiai elveinek követői most, a fenti címen, egy tervezetet adtak ki, mely viharos időkben, a világháborút követő forradalmi időkben készült, ellátván kiegészítő magyarázattal, mely egyúttal bátor, erőteljes kritikája a mai Magyarország kultúrpolitikájának is. Nagy László tulajdonképpen a nagy Eötvös népoktatási elgondolásának továbbfejlesztője, annak az elgondolásnak, amely Magyarországból már 1868-ban a szó tiszta értelmében kultúrországot, népéből müveit népet akart nevelni, elsősorban a teljesen fölszabadított népiskolával. Modern népiskolával, amely állami feladat, mindenkire kötelező s nincs átitatva a felekezetek rideg, embert az embertől elválasztó dogmáival s amely minden nemzetiségnek egyenlő fejlődési lehetőséget biztosít. Ám a feudális Magyarország soha sem ment odáig, hogy ezek az egészséges gondolatok életet öltsenek. Micsoda szép világ, micsoda erő, kultúra fakadt és nőtt volna ki ebből a kultúrára oly elsőrendű anyagból, a magyar népből, ha az eötvösi, törvénybe is foglalt, elgondolás valóra válik !... ezt csak elgondolni, de fölmérni nem lehet és keseregni fölötte, hogy egy kultúrpionlri szerepre hivatott nép megáll, sőt viszszafejlődik, mert a kiváltságos osztály még mindig elzárkózik a nép szellemi szükségletének igazságos kielégítésétől s magát a régi „nemzetet“ tartja egyedül hivatottnak a vezetésre, a nép az ő buzogó őserejével kiskorú, a „nemzetfenntartó intelligencia" az 5 kiéltségével istentől rendeli gyám, amely ellepi az ország minden közhivatalát, szellemi és anyagi gátakat emel a vagyontalanok elé s ugyanakkor a saját pereputtyát a különleges elbánás minden lehetőségével lovaggá, minden kormányzásra egyedül alkalmassá üti. A púposok uralma ez az egyenes gerincűek fölött. A mai Magyarország még nem érte utói a nagy gondolkodót, Eötvöst, aki egymaga többet cselekedett, mint minden den utódja együttvéve, aki a szó legszorosabb értelmében progresszív és radikális ember volt. Bizony, bizony a nagy Eötvös eszméi még ma is idegenek Magyarországon, az ő politikája és törvényei még ma sem népszerűek ott. Ha Nagy Lászlót, az ő pedagógiai végrendeletét és azokat, akik elég bátrak ezekért ma küzdeni, meg akarjuk érteni, ezt csakis a nagy élő: nem felelős azért, ami a múltban történt l Ha megállapítunk felelőséget, akkor a fentebb kifejtett értelemben egyetemesen terhel az mindnyájunkat: magyart, szlávot németet, románt, akik a régi hazában együtt éltünk.. . mert gyávák voltunk s tűrtük meggyalázásunkat. Tiltakozunk az ellen, bárhonnan jöjjön is ez a hang, hogy a régi Magyarország bűneiért minket, ma élő magyarságot s a jövő magyar nemzedéket felelőssé tegyen bárki is! Különben is : a bűn nem maradt büntetlenül ! A régi Magyarország elvesztette területének több, mint a kétharmad részét s lakosainak több, mint a felét. Aki a rádióban beszél, jól fontolja meg, mit mond ! És amikor a kiengesztelődést kívánja szolgálni az egyik oldalon, ne ejtsen fájó sebet a másikon, amely új igazságtalanságok szülője 11 Eötvös szellemének kíséretében tehetjük. Nagy László reformtervezete még nem az igazi, nem a miénk, nem az egyetemes, a teljesen egyenjogú Ember nevelésére megalkuvás nélküli tervezet, de elismerésre méltó, bátor, hatalmas lépés az Ember fölszabadításának göröngyös útján. Mert amikor ilyenekről beszélünk, soha sem szabad szem elől téveszteni az Embert, aki a társadalom fenntartója s éppen ezért a társadalom egyetemes érdeke ennek az Embernek a lehető legtökéletesebb kiművelése, mert ez a társadalom valóságos érdeke és kötelessége is egyben: minden Ember részére biztosítani a földi boldogságot. A boldogság biztosítása minden ember részére pedig föltételezi a legáitaltalánosabb és legintenzívebb műveltséget, mindenki egyéni képességeinek legteljesebb kifejlesztését és az összesség számára való hasznosítását. Nem korlátokat emelni, nem kizárni a vagyontalanokat és előnyben részesíteni a születés és vagyon kiváltságosait, hanem beengedni mindenkit a kultúra csarnokába és a neveléstudomány reflektoraival életre hívott alkotó erőket megfelelő helyre juttatni, így válik az egyéni energia a társadalom hasznára úgy, hogy abból annak is haszna van, aki a természettől mostoha útravalóval van elbocsátva, de valami úton-módon mégis végez hasznos társadalmi munkát. A világháború előtti Magyarország nagy analfabétáival tűnt ki. Az egyházak, a nagybirtokok hatalma megakadályozta az eötvösi törvények végrehajtását. Düledező iskolákban sűrűn szerepeltek a 100-on magasan tölülemelkedő létszámú iskolák ott, ahol a püspökök ezer és ezer holdas jövedelmeiből bőven tellett volna európai színvonalú iskolákra. A nagybirtok éppen úgy kibújt iskolakötelezettsége alól, mint testvére az egyház. A világháború utáni Magyarország gazdasági, szociális s ezek függvénye : kultúrális mivoltában lényegében nem változott, sőt — ha a középiskolákra vonatkozó miniszteri rendeleteket (Klebersberg, Homan) figyelembe vesszük, határozott visszaesést kell megállapítanunk. Nagy László, amikor a most közrebocsátott tervezetét készítette, tisztában volt azzal, hogy abban a forradalmi lázban mennyit lehet és kell okvetlenül és sürgősen megvalósítani. Az akkor meghunyászkodott uralkodóosztálynak intJem volt ez a tervezet és a lelkiismeret tetetemre hívása. A rohanó idő legázolta ezeket is, amiket a jószándék, a komoly meggyőződés és a magyar nép életérdeke diktált a tervezőnek. És hiába volt minden. Az uralkodó osztály mihelyt ismét a nyeregbe ült megtagadott és visszacsinált mindent. Nagy László — és most követőinek nagy érdeme, hogy becsületes szándékkal, nyílt, őszinte kritikával mutatnak rá a mulasztásra és a szükséges reformokra. Ismételjük: Nagy László reformtervezete nem a mi programunk, mégis megérdemli az elismerést, mert beszédes dokumentuma a tiszta Ember felé vezető úton. Suhogó. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Test és lélek. Nézzünk szemébe e légi problémának, a jóakaratú törekvésekkel és számító furfangokkal e körül támasztott zavaros elméletekre bocsássuk rá a száraz és hideg igazság világos sugarát. Goethe megmondta: „Ahol hiányzanak a fogalmak, ott szavakkal pótoljuk azokat.“ Hat ezer év szellemi munkája, zseniális emberek töprengő gondolkodása kereste a rejtély kulcsát : a hit, a filozófia, a tudomány legkitűnőbb nevei indultak az ismeretlent fölfedezni és haj, de sokszor kitűzték a tudomány lobogóját a felfedezettnek vélt pólusra — hiába! A teológia kitűzte a lobogót, ezt mondván : Isten. A metafizikusok lobogóján ez a szó állott: lélek. Jött Kant a „tiszta érte-' lem“ lobogójával, majd követte Schopenhauer, mondván: a világ és a lelki élet alapja az akarat. Azután új életre éledt a természettudomány ; az emberi és állati test csodás szervezetének minden rúgóját kitárta és megismerte, hogy ezek a rúgók mozgatják, szabályozzák életműködéseinket, táplálkozásunkat, lélegzésünket, szaporodásunkat, sőt érzés és gondolarvilágunkat is. Szárnyra kelt tehát az új ige: a lélek is csak szervezetünknek, még pedig agyunknak működése s nincs lélek, csak test, szervezet van. (H. Büchner, Haeckel.) Aki pedig igazán elfogulatlanul vizsgálta a maga és mások lelkivilágát, ezt a bonyolult,
