Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
Maradék Minden körülményben Baraksó Erzsébet______ Arany kötetét felütve a 111. oldalon nyílik: „Le- tészem a lantot. Nyugodjék. /Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor. / Belőlem a jobb rész kihalt.” Lehetnek véletlenek? Éppen ezen az oldalon kellett kinyílnia a könyvnek? Vagy mégis igaz? Letesszük a lantot? Egészen tegnapig nem hittem el. Igaz, az állítólagos utolsó megjelenésű lapban már napok óta születtek a kollégák keze alatt a búcsúírások, melyek tisztemnél fogva a képernyőmre kerültek olvasásra, de Isten bizony azt hittem, ugratnak engem. Nyomorúságom számítógépes távkommunikációja nem juttatta el az újabb információkat, nem tudom, mi miért történt, csak azt dobolja a fülemben a vér, hogy ez nem lehet igaz. Én még azt tanultam, az újságíró az előfizetőt képviseli. Ha tétováztam is a hír hihetőségéről, csak annyit feleltem, amikor rákérdeztek: ezt emelt fővel kell véghez vinni, és méltósággal kell befejezni. S most itt a vég. Nekem nagyon fognak hiányozni olvasóim, előfizetőim. Emelt fővel és méltósággal hiszem, hogy mi is fogunk hiányozni azoknak az olvasóinknak, előfizetőinknek, akik válságos időkben bennünket választottak, és mellettünk kitartottak. Letesszük a lantot, nem önszántunkból, hanem azért, mert le kell tennünk. De nem felejtettük el a költői tanítást: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben / Ember lenni mindig, minden körülményben. Kül(Önös) házasság Kanda Ferenc (Új Kelet)- Hogy van mindig, Sa- jókám?- Igazán nem panaszkodhatni.- Na, mondja, mi újság?- Hát, újság, az lenne sok, de engem most csak egy érdekel. Képzelje, férjhez adtam a lányom.-Hihetetlen!... Szóval, izé...- Jó, jó, tudom én, hogy a gyerek, finoman fogalmazva is, kicsit csúnyácska, meg butácska, a formájával sem tudtam sohasem dicsekedni, ráadásul goromba is, és nem örvend túl nagy népszerűségnek itt a környéken, de hát ha így tartom tovább, csak öregszik, hülyül, mit kezdjek vele?- Már megbocsásson, csak a régi barátság okán bátorkodom megkérdezni, ki a francnak tudta így eladni a lányát?- Majdnem fején találta a szöget. De csak majdnem. Tudniillik a lányt persze az istennek sem tudtam eladni, viszont van itt egy snájdig, életrevaló, fiatal legény, jóval fiatalabb, mint ez a... ráadásul ügyes, közkedvelt, ne mondjam, sikeres. Rontja az ázsiómat. Na, ezt vettem meg én a lányomnak. A napokban lesz az esküvő. Száznyolcvanezer vendég lesz. Már mindenki tudja a dolgát. Az inas, a kocsis, a fűszeres, a hentes...- És mit szól ehhez a legény?- Na látja, ő nem tud semmit.-...?- Most mit néz, mint a ma született maszületett? Neki mi köze van hozzá? Az apjától vettem meg. Pénzért. Gondolom, hallotta már ezt a kifejezést. Nézze, csinálhattam volna Vidonka-liftágyat, kény- szeríthettem volna fegyverrel, zsarolással (nem tagadom, egy kicsi volt benne), de ez egyrészt túl macerás, gondolkodni kell, meg ilyesmi, másrészt ráfogható, hogy bűnös cselekmény, ez pláne nem jó. Az üzlet viszont üzlet. Szerződés van, pontok, feltételek, fizetés, teljesítés. A fiú ne szóljon bele.- Az az érzésem, nem lesznek boldogok a fiatalok.- Úgy csinál, mint a naiva a színházban. Miből gondolja, hogy én ezt a fiút egyáltalán be fogom engedni a házamba? Még véleménye lenne erről meg arról. Nekem, pontosabban a lányomnak csak a jól csengő neve kell. Őt magát majd elintézi a tétlenség, s erre garancia a papával kötött alku.-Nem egészen tisztességes a dolog.- Ez a tényező szóba sem került.- Viszontlátásra! A NAGYDARAB és a kicsi Fekete Tibor (Új Kelet) A NAGYDARAB már régóta táncolt a ringben. Ellenfele nem lévén, csak úgy árnyékra bokszolt, a népes nézősereg tapsviharától kísérve. Időnként fél szemmel odakacsintott a kék és a piros sarokba, de mindkettő üresen tátongott. Visszatért a kör közepére, és folytatta az ámyékbokszot. Megérkezett a kicsi, és gyámoltalanul körülnézett. Látta, hogy a NAGYDARAB úgy tesz, mintha öklözne, de tapasztalatlansága ellenére észrevette, van keresnivalója ellene. Beszállt hát a ringbe. Az első két menetet olyan tisztán elveszítette, hogy kétség sem merült fel a bíráskodás pártatlanságában. A NAGYDARAB úgy játszadozott vele, ahogy akart. A harmadikban a kicsi már erőre kapott, és rájött, be kell ugrani, megsorozni, csak így lehet esélye a pontozásos győzelemre. A nézősereg lassacskán, de biztosan fogyatkozott, de akik maradtak, azok közül mind többen már neki szurkoltak. A negyedik menetben már néhányszor kifejezetten szép öklözést mutatott, és ezzel megnyerte a közönség szimpátiáját. Kezdett bízni magában, kezdte elhinni, van keresnivalója, és ha marad elég ereje, a végén még nyerhet is. Tudta ő, hogy sokkal kevesebbért sportol, tudta, fele annyi izom sincs rajta, mint ellenfelén, de megérezte a siker ízét, és ez olyan erőt adott, amitől már hitt a győzelemben. Látták ezt a kívülállók, és észrevették a két sarokban ülő edzők, de várták, mi fog ebből kisülni. S lássunk csodát, az ötödik menetben már sokkal érettebb ökölzést mutatott az aprócska, és mái a szakértők is elismerték, ő a jobb- A NAGYDARAB trénere odament a kicsi edzőjéhez tárgyalni. Tudta, hogy a meccs nagyobbik része még hátra van, és nem akarta, hogy tanítványa csúfosan megbukjon. Felajánlotta, leszerződteti a kicsit, de csak a kesztyűjére tartott igényt. Tudta, enélkül nem szállhat ismét a kötelek közé. Az edző várt még egy darabig, de végül szorult helyzetére gondolt, és tudta, sokáig nem tud kalóriapénzt fizetni tanítványának. Beadta a derekát. Még a menet vége előtt, amikor már néhányszor padlóra is feküdt a NAGYDARAB, a kicsi trénere bedobta a törölközőt. Győzött a pénz! Jöttek a szorítósegédek, és a dühében tomboló kicsiről lehúzták a kesztyűt. A nézősereg néma maradt. Az ember minden előtt Kozma Ibolya (Új Kelet) Egy fiatal lány lépett be abba a szerkesztőségbe, amiről korábban még csak nem is hallott. Ez alig négy esztendeje történt, friss diplomával a kezében munkát keresett. Valójában nem is hitte, hogy újságíró lehet, noha mindig is erre vágyott. Tele volt álmokkal, nagy tervekkel, és őszintén csodálta a felnőttek világát. Sokáig nem is merte mondani ismerőseinek, hogy mivel foglalkozik. - Újságíróként dolgozom - mondta szemlesütve. Úgy gondolta, hogy ez a szó még őt nem illeti meg, azt ki kell érdemelni. Tett is érte, dolgozott szív- vel-lélekkel. Négy szűk esztendő elteltével sajnos kicsúszott lába alól a szerkesztőség. Még mindig újságíró akar lenni, de már nincs hová írnia, noha nem hiszi, hogy valaha mást csinálhat. Néhányan azt vallják, az újságírás hiúság kérdése, az alkotó arra vágyik, hogy ezrek olvassák nevét az újságban. Neki azonban az alkotás vágya hiányzik, mert már soha többé nem viheti magával az olvasót a csodálatos szatmári faluba, Nagyszekeresre, nem írhatja meg, hogyan találkozott Kónya Jóskával, a zsa- rolyáni református tiszteletes- sel, aki polgármester és madarász egy személyben, nem számolhat be, miként keresnek játékot a tiszaszentmártoni gyerekek a záhonyi szeméttelepen, s mennyit tesznek Szakoly község vezetői községük fejlesztéséért, s azt sem tudathatja soha többé, hogy a legegyszerűbb emberek a legnagyszerűbbek. Ha írt, mindig az embert kereste, erre tanították, és ő is hitte, hogy ez a legfontosabb. Mert ember van minden esemény, minden rendezvény, minden szó és minden mozdulat mögött. Embert, akit ismerni és szeretni lehet. A fiatal lány munkája közben sokat tanult. Érteni, becsülni és tisztelni az értékeket. Ezalatt a négy év alatt volt a legboldogabb és a legszomorúbb is, megtanult rajongani, csodálni és gyűlölni is. Az embereket már képes a megfelelő szinten kezelni, saját értékük szerint. Kapott pofonokat is munkája közben, nem csak dicséretet, de úgy gondolta, ezek szükségesek ahhoz, hogy olyanná váljon, mint amilyennek a sorsa akarja. Mindig is gyűlölte a képmutatást és a hazugságot. Őszinte akart lenni. Szeretné most is azt hinni, hogy a döfés - melyet nem csak ő, hanem csaknem minden munkatársa és olvasója kapott - szükséges rossz volt. Szeretné hinni, de már felnőtt és újságíró, s már nincsenek illúziói a valóságról. Tervei, elképzelései persze még mindig vannak, de nem tudja, megírhatja-e még valahol. Mára felnőtt, s mire merné magát újságírónak nevezni, már nem az. 1998. május 30., szombat Rubindlplomba a napszámosnak Berki Antal (Új Kelet) Közeleg a pedagógusnap. Évente egyszer, június első vasárnapján illik köszönteni őket. Se nem állami, se nem családi ünnep, amolyan félresikeredett megemlékezés, amit kizárólag a szülők és a tanítványok tesznek meghitté. Amúgy az állami lelkiismeret hozta létre valamikor, de az ünnepen kívül sokkal többet köszönhetnek a mindenkori kultusztárcának a nemzet napszámosai. Mégis milyen sokan vállalják a kifizetődőnek semmiképpen nem mondható hivatást. Vállalják, mert kárpótolja őket bőségesen a gyermekek csillogó szeme, amikor kinyújtott nyelvvel, megfeszített koncentrációval kaparják be az első betűket a vonalas irkába. A pedagógusnap alkalmából Kolos Andor Vas-diplomás tanító mesélt életéről, hivatásáról, arról, hogy legyen az élet bármilyen kegyetlen is, győztesen lehet kikerülni a legnagyobb megpróbáltatásokból is.- Andor bácsi, mikor kapott diplomát?- Nagyon régen. Huszonnyolcban kaptam tanítói oklevelet, te jó Isten, ennek éppen hetven esztendeje. Iszonyú mélység ez az idő feneketlen kútjában. Sokáig nem tudtam elhelyezkedni, nem nagyon kapkodtak akkoriban a frissen végzettek után. Ez már a világ- gazdasági válság kezdete volt, örülni kellett, ha valami munkát talált magának az ember. Majd egy évvel a diploma átvétele után fogadtak meg a Debrecen környéki szőlőművelők lévitának.- Milyen foglalkozást takar ez a cím?- Amolyan mindenes lettem. Nemcsak a gyerekekkel foglalkoztam, hanem amikor a szükség úgy hozta, prédikáltam a gyülekezetben és kántor- kodtam. Hiába voltam én tejfeles szájú ifjonc, Martinka tanyán hozzám fordultak még a meglett emberek is, ha valami ügyes-bajos dolguk akadt. Nem volt ez valami hivatalos állás, fizetés is vagy volt, vagy nem, inkább nem, de kit érdekelt ez akkor. Fiatal voltam, előttem volt még minden. At- léziáltam, dolgoztam, alvilágot is elvittem a hátamon.- Meddig tartott a lévitaság?-Nem sokáig, mindössze másfél esztendeig. Utána már sínre került az életem. Nagyhalászba kerültem, és egészen 1958-ig, amíg be nem költöztem Nyíregyházára, ott tanítottam.- Csak tanítóskodásból állt az élet?- Ha csak az iskolai dolgokkal törődtem volna, nem sok sót ettem volna meg Halászban. A falusi tanítónak mindennel törődni kellett, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy minden körülötte forgott. Ha kellett, kórust szerveztem, ha kellett, karácsonyi műsort állítottam össze, de még a családi perpatvarokban is nekem kellett igazságot tennem. Volt időm megszokni, hogy mindenki tőlem várja vitás ügyekben a döntő szót. Türelmes ember voltam, feleslegesen sohasem idegesítettem magam. Talán csak egyszer, 1944- ben jöttem ki a sodromból, amikor a leventeparancsnok nem engedte hazamenni a gyerekeket. Kiüvöltöttem a községháza ablakán, és szó szerint hazazavartam a fiata- I lókat. Sok gyerek köszönheti annak az életét, hogy akkor hallgatott rám. Ötvenhatban is Halászban voltam, nem is volt semmi baj a faluban. Voltam én politikus is, persze csak úgy módjával. Meghívott egyszer Kállay Miklós miniszterelnök magához, voltunk vagy tízen. A fia kevélycn, foghegyről beszélt velünk. Az apja rászólt: Fiam, ezek az emberek a vendégeink. Hát úgy viselkedj velük! Kemény ember volt az öreg. Soha nem nézte le a nálánál alacsonyabb sorból jövőket. — Mostanában hogyan telnek mindennapjai? — Öregesen. Egyre kevesebb barátom van életben, vénségemre egyedül maradtam. 1906-ban születtem, még kimondani is szörnyű. Mindig gyerekek között forgolódtam, talán ennek is köszönhetem, hogy soha sem öregedtem meg igazán. Második emeleten lakom, lift sincs, de azért minden áldott nap lemegyek az udvarra, sétálok egy kicsit, azután visszajövök. Nem okoz túlzottan nagy megterhelést a lépcsőmászás, bár érdekes, lefelé mindig nehezebben megyek, mint fölfelé. Szép kort éltem meg, gyerekkoromban nem gondoltam volna, hogy létezhet ennyire öreg ember, és azt se mondhatnám, hogy eseménytelen vagy boldogtalan lett volna az-életem. Olyan vagyok, mint az egyszeri kisgyerek, aki tudja, hogy lement a Nap, tudja, hogy késő van, le is kellene már feküdni, de mit csináljon? Nagyon sfcretne még játszani. Kolos Andor nyugalmazott vasdiplomás pedagógust 1998. szeptember 15-én a Bessenyei György Tanárképző Főiskola ünnepélyes tanévnyitóján rubindiplomával tüntetik ki.
