Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
Maradék 1998. május 30., szombat Tíz kemény év Csonka Róbert (Új Kelet) Nem vagyok a szavak embere! Fotós vagyok. Egy olyan szakma mívelője, ahol az érzelmek, indulatok és egyéb kifejezőeszközök élet- rehívása egy különös, képi világban jelenítődik meg. Most mégis úgy érzem, szólnom kell, hiszen lezárul életem, pályafutásom lényeges szakasza. Elmegyek, mert el kell mennem! Szakmai előrelépésből vagy meghátrálásból? Nem. Egyszerűen mennem kell és kész... Emlékeimben szinte még friss élményként él, miként részese lehettem valami új megszületésének. Aztán elkezdődött. A hajtás, a rohanás, verseny az idővel. Fárasztó világ ez. Tíz kemény év a média mocskos világában. Sokszor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább! Számtalan esetben fel akartam állni, hiszen nem élet ez: állandó rohanás a kilométerekkel és az idővel, kötetlen munkaidő napi 12 órában, állandó stressz és bizonytalanság! Aztán rájöttem, hogy azok az emberek, akikkel évek óta kollegális viszonyban vagyok, szinte a testvéreim. A ház, ahova emberemlékezet óta dolgozni járok, szinte az otthonom. Emlékek, élmények, melyeket már soha nem vehetnek el tőlem. Ezt nem... Ajánlat és lehetőség! Egyszer fent, és egyszer lent. Pörög a film, életünk filmje, és én csak azt veszem észre, hogy volt „családom és házam”! Egy légkör ez, melyből összeszorult szívvel és csak akkor tudok megválni, ha... (gyűlölöm ezt a szót, most már tiszta szívből!) Mennem kell. Költözöm a családtól és a helytől, mely olyan sokat jelentett e sorok írójának. Búcsúzom a barátoktól, az ismerősöktől és mindenkitől, aki sokat jelentett nekem. Azoktól is búcsúznom kell, akiket dacból vagy egyszerűen emberi butaságból megbántottam. Tőlük e sorokon keresztül kérek bocsánatot. Most pedig mennem kell! Nem mondhatok mást: viszontlátásra! Egy korrekt irás Végre itt a nyár... Most aztán gyomlálhatunk a vik- kendházunk telekjén minnél töbett, csak arra vigyázzunk, hogy a csonthélyasok ne koppanjanak nagyott a fejünkön. De azértfel a fejjel... Mindig és most is bekopog Jószef bácsi, aki most először ült monten bájkra, ami miat ajtóstul rontota vityilóba. Ez nem baj, mert igy biztosítja házunk szellőzését. Emiatt kezünk lefagyott, s a mosoj is azarcunkról... Ne csodálkozzon, kedves olvasó, ezen írás tömérdek helyesírási hibáin. Egy rohanó szerkesztőség közlésre szánt anyagaiban bizony előfordultak ilyen és ehhez hasonló hibák is, melyeket nap mint nap nagy kitartássaljavítottunk. De mivel nincsen újság hiba nélkül, ezért a lap hasábjain mégis fellelhető elütésekért és hibákért így utólag kérünk elnézést hűséges olvasóinktól. Az Új Kelet korrektorai űm Duett egy személyre A főszerkesztőnek lenne dolga a legjobbat s a legszebbet írni. Ennyi kiválóan író kolléga között azonban ez aligha lehetséges. Zaklatott lelki- állapotban még kevésbé! Mérleget kellene készítenem, leltárt a múltról, valamiféle összegzést, s jól körülírni, milyen szép volt. Nekem az életem volt, amit Új Keletnek hívtak. Bölcs és tapasztalt emberek azt mondják: nem érdemes a múlton keseregni, s amiatt sem szabad szorongani, mit hoz a holnap. Nem kesergek hát a múlton, ezen a négy éven sem, vállalom minden pillanatát. De Vitéz Péter (Még Új Kelet) Volt Kelet Új szín leszek a régiben, bár újdonsült ruhám idegen lesz. A fejem lógóvá válik, de úgy is szép leszek, mert értéket képviselek. Azt mondták, hogy a pénz beszél, a kutya ugat. De azt is olvastam magamban, hogy kutyából nem lesz szalonna. Mindenesetre nyomot hagyott bennem egy elgondolkodtató hasonlat valami sánta ebről és egy huncut ember kapcsolatáról. Ám örömmel tapasztaltam, hogy azok, akik értéket adtak a papírlapjaimnak, ebhűséggel ragaszkodtak hozzám. Pardon, nem az ebet kötötték a karóhoz, csak hittek abban, hogy megújulhat a Kelet. De vég lett. Sajnos, a kutyacsaholás nem hallatszott az égbe, így most egy kicsit kutyaidők jönnek. Az ajándékom egy szál vörös szegfű lesz, hogy a kékből megzöldülő új ruhámhoz legalább illjen egy hagyományos jel. Epecseppek E Keletbe egyszer lelkesen beleszerettem, s e szerelem teljesen elvette eszemet. De ez egyszer elmegyek. Jelen esetben levelemmel ezen megbetegedett, elevenen eltemetett Kelet-tetemre keresek szem-leplet. Elmegyek, mert mennem kell. a bölcs emberekkel ellentétben én igen sokat gondolok most arra: mit is hoz a holnap? Kézy Béla Elmerengem ezen eseten. Hevesen ver mellem e helyzetben. Egyszerre leszek elesett, meg egyben lelkes. Lelkem el- szelelt, mert e Keletben nem verhetem ezen jeleket. Ez egy egyszeregy. Fejem feneketlen veremben leledz? Peches ember leszek? Nem. Engem ezen helyzet nem fejel le. Ehelyett szervezkedem. Ezen helyzetben ezt teszem: zene mellett melleket, s nyelveket egyszerre ezerszer meg- rezegtetve, elengedve egy- egy csevejt, kehelybe tett nemes nedvet nyelve, nekem kellemes emberekkel leszek egyszerre egy helyen, egy kertben. Fejem menten lesz tele geggel, emelkedett kedvvel. Szertelen leszek? Megengedhetem ez egyszér. Fenekemmel messze teszek ezer elment helyzetre! Menjenek! Mert lesznek szebbek. E helyzet remek lesz, meg kellemes, de persze egyszer, kezdetben. Este leteszem fejem, elengedve testem. Reggel felkelve rendes ember leszek. Lelkem ereje meglesz, bennem emberre leltek. Eme veretes levelet nektek teszem, mert tetszetek. Ez ne jelentsen egyebet: lesz egy kellemesebb kelet. Ezen helyzet elszexelt, gyerekek! Tizenhárom A 13 újságíróból voltam az egyik. Negyven hónapig dolgoztam az Új Keletnél munkatársként. Ez 1200 napot, 9600 órát, ha akarom, akkor 576 000 percnyi újságírói munkát jelentett. Ismertettem Önökkel 5200 eseményt, történést 1 300 000 szóban, 7 800 000 betűvel. Ez, sorbaállítva 7,8 kilométer betűfolyam 44 teljes újságnyi, vagy egy 1266 oldalas könyv- nyi információ volt. A megye valamennyi, 600 000 lakosához szólt legalább 13 betűm, így ugyanennyivel köszönök el most az olvasóimtól: Jó volt Önökkel! Az ember alapvető kötelessége ezen a világon, hogy vállalásainak eleget tegyen. Akár a katonának, aki arra tett esküt, hogy a parancsot teljesíti. Nos, én most ezt teszem. Nem nyilvánítok véleményt, az érzéseimnek nem adok hangot, teszem, amit kell, követem a parancsot. A parancsot, melyet nyilvánvalóan a felsőbb érdekek diktálnak, és racionalitásuk minden bizonnyal megalapozott. Nem is a parancs teljesítése a nehéz feladat, hanem annak továbbadása. Mégis megteszem, mert ez is része a vállalt kötelezettségeknek. Azzal is tisztában vagyok, hogy a magam lelkiismeretével kell megküzdenem ehhez, és egyáltalán nem biztos, hogy a saját belső hadbíróságom felment, hiába is érvelek azzal az ominózus eszközzel, amivel ilyenkor érvelni szokás, nevezetesen, hogy amit teszek, parancsra teszem. Mosolyogni és örömet színlelni azonban nem vagyok hajlandó! Elvégre erre nem szegődtem. Parancsra mosolyogni amúgy sem lehet, mert abból legfeljebb egy hiteltelen vigyor lehet. Éppen ezért nem vagyok hajlandó erre parancsot sem adni. Elvégre egy jó katona csak olyan parancsot ad, ami teljesíthető. Századom, mely győzelemre vitt sok csatát, most rezzenéstelen arccal áll, de látom és tudom, hogy szemük furcsa fényben csillog. Érthető. Hitüket, büszkeségüket rakatom velük most gúlába, miközben tudom, hogy égeti őket is a kérdés: Hogyan lehetséges ez? De ők sem kérdeznek semmit. Minek? Meghajtják fejüket a felsőbb akarat előtt. A mórok serege vagyunk... Tehát figyelem! Vigyázz! Középre nézz! A zászló levonásához tisztelegj! Vigyázz! Pihenj! Oszolj! Palotai István lapigazgató Az ember alapvető kötelessége ezen a világon, hogy őszinte, nyíltszívű és tisztességes legyen. Szeresse munkáját, és minél több örömöt szerezzen vele másoknak is. Ha ez az ember történetesen újságíró, akkor pedig még inkább így kell legyen. Tolmácsolja hűen a neki mondottakat, nézzen a mélyére mindenfelvállalt ügyének, ne legyen hazug, ne legyen megvehető, szeresse a hazáját és a népet, akit szolgálni hivatott, ne ismerjen félelmet, ha az igazság a tét, és végül kendőzetlenül mondja ki a véleményét. Nekem ennyit jelent ez a hivatás. Mindebben azonban nem mindenki ért velem egyet, szellemiségem nem mindenütt okoz osztatlan elismerést. Nyilván azok sem, akik most kicsavarták a kezemből a tollat. Tiltakozhatnék, de minek? Minden a törvényes módon történt, az új gazdától pedig nem várható el, hogy elismerjen, pláne, hogy szeressen. Nem is ez az, ami fáj, hanem az, hogy ebben a fórumban már nem szólhatok Önökhöz, akiktől annyi szeretetet és elismerést kaptam. Köszönet érte! Ezer köszönet. Szoruló torokkal és száguldva dobogó szívvel búcsúzom, és nem tagadom, hogy mindez nagyon fáj. Isten Önökkel. De nem mindhalálig, mert igenis feltámadunk! Palotai István hírlapíró Kilenc hónap Babus Andrea (Új Kelet) Kilenc hónap. Megszülettem. Zöld fejű papíranyám fir- kásszá vajúdott, majd elhagyott. Szűkülő szemmel, szűkölő szívvel faggattam a világot: hol keressem? Mondják: férjhez ment. Nekem halott. Holtában házasodott. Hűtlen lettem, nem pusztultam Vele. Hordott szíve alatt, kilencszer négy hétig, óvott, s edzett. Tovább járom utam, nélküle. A feltáskult macskaköveken „szülém” kezét elengedve bukdácsolok majd. Vállalom. Meglehet: orra estem, de ugyan a „csörgőt eldobtam, és nincs harangom”, s „itt lent a porban rossz a hangom”, megköszönöm az életképzőt nektek, idegeneknek! Kilökve és megtagadva lesz utam a fénybe, egyenesen a szemetekbe nézve mondom komolyan: hasznos volt a tanfolyam! S bár most „víz mormolását hallgatom egy lavórpartján...”, ajánlom nem elfelejteni: „Aki farkasok közé keveredik, megtanul üvölteni.” *** Köszönöm az Új Kelet minden munkatársának, hogy befogadtak. Köszönöm a \__________________________ harcos, de biztató hétköznapokat, s köszönöm a pofonokat. Tanultam. Kilenc hónap alatt többet okultam emberekről, érdekekről, önzésről és szerétéiről, beszédről és írásról, s főleg az írásról - mint újságíró létem előtti huszonkét évem alatt összesen. Köszönöm, hogy az olvasókkal lehettem, s köszönöm, hogy azt tehettem, amit szerettem. A Búcsú hamarabb az arcomba bámul, mint gondoltam. Állom tekintetét, de nem panaszkodom. Ezt a kilenc, építő hónapot már nem vehetik el tőlem. Búcsúzom az olvasóktól, remélem, amit adni tudtam, szívesen fogadták. Búcsúzom azoktól, akik hittek bennem, s akik nem, akik szerettek, s akik elviseltek. Megyek. „Hiszen ezt szerettem! A fotózást, az újságot, a kollegákat és Önöket!” Bozsó Katalin Töredékek ••t
