Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-27 / 123. szám

Uj hangok 1998. május 27., szerda B üszke vagyok rájuk. Arra, hogy meghallgattak és hallgattak rám. Pedig nem kértem mást tőlük, hogy fedezzék fel magukban a teremtés örömét, találjanak és építsenek lelkűkben új világokat, és felfedezve azt lelkesen újságolják el az ott látottakat nekünk, kintragadtak- nak. Azt kérdezték, hogyan kell, de én csak azt tudtam válaszolni, hogy mit tartanak jónak, mit szeret az olvasó, mit olvas el a betűre éhes polgár. Hisz tudva, kinek írunk, tudva, hogy mit láttunk, mi fogta meg szívünk-lelkünk, a többi már tisztes mestermunka. Készültek hétről hétre, s készülnek arra, hogy e szakmában szeretettel és figyelemmel fogadják írásaikat. (TapolcaiZoltán) Egy kép a múltból A susogó nyárfasor titka A kedves olvasó ne lepődjön meg azon, hogy az itt következő kis írások első két sora ugyanaz. Nem az önök szeme káprázik, mi csaltunk egy kicsit. Az Új Kelet újságíró stúdiójának tagjai azt kapták fel­adatul, hogy csupán e két sor ismeretében mozgas­sák meg fantáziájukat. íme az eredmény. Fi lep Zoltán Nézd ezt a régi, kifakult, fekete-fehér képet. Rajta én, és szép sorban még négy gyerek: két fiú és két lány. Mi öten, a tanító néni ked­vencei: a jó tanulók. Elsősök voltunk. Termé­szetesen én vagyok középen, mert én vagyok az igazgató bácsi fia; egy kicsit maga­sabb is, mint a többiek. Ahogy most elnézem, va­lóban elég nagy fejem volt. Néhány fiú szinte minden alkalmat megragadott, hogy csúfoljon érte. Persze, gyer­meki kárörömmel tették: de jó, hogy az igazgató fiában is van valami hiba! Igazuk volt, és én tehetet­lennek éreztem magam velük szemben. Nem panaszkod­tam senkinek. Talán jó lett volna visszavágni, de én nem vágytam arra, hogy bántsam őket. Hiszen hozzájuk képest mégiscsak kitüntetett hely­zetben voltam. Nekem is volt azért néhány barátom, játszótársam. Igaz, ők is csúfoltak néha. Külö­nösen az idősebbek. Tudo­másul vettem, szinte minden ellenkezés nélkül. Megpróbáltam elnyerni legalább a lányok rokon- szenvét. Kis szerelmes levél­kéket, rajzokat csempésztem be egyik vagy másik lány könyvébe, táskájába, meg­lehetősen ügyetlenül. Majd lestem a tekintetüket: bizta­tásra, köszönetre, mosolyra vágytam. Odáig merészked­tem, hogy egyszer váratlanul megpusziltam az akkor épp legrokonszenvesebb lány arcát. Hiába - viszonzást nem kaptam, sőt újabb csú­folódás tárgya lettem: „Sze- retős-mártás, itt a jó rán­tás!”, vagy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Egy tányérból esznek, mégis összevesznek.” Pedig de­hogyis jártam, nem jártam én senkivel! A felnőttek viszont gyak­ran dicsértek. Ez jólesett, bár gyakran kétkedve fogadtam, hiszen láttam én, hogy egyik­másik osztálytársam sok do­logban jobb, mint én: gyor­sabb az észjárása, gyorsabban szalad tornaórán vagy ügye­sebben focizik. Volt, aki egy­szerű parasztgyerek létére jobban tanult, mint én. Néha még azokra is fel tudtam néz­ni, akikre pedig nem is volt miért: csak mert erősebbnek, bátrabbnak mutatkoztak egy- egy alkalommal, és ők is mer­tek engem vagy valaki mást csúfolni. És én tűrtem. Közben kialakult bennem egy kisebbségi érzés, amely aztán egész addigi életemben végigkísért. Úgy éreztem, hogy minden dicséretért, el­ismerésért alaposan meg kel­lett dolgoznom. Legalábbis én így gondoltam. Csak ta­nultam, tanultam, hogy min­dig az elsők között lehessek a hosszú iskolaévek során. Igaz, ezt el is várták tőlem, nekem pedig egyetlen le­hetőségnek tűnt az életben a boldoguláshoz. Mégis én éreztem magam a gyengébb­nek, a butábbnak, a tehetség­telenebbnek. Néhányan rá­adásul a szememre is vetet­ték: Minek gürcölsz annyit? Nézz meg engem, én alig ta­nulok, mégis többre jutok majd, mint te! így van ez, látod. A kezed­be kerül egy régi fénykép, és hirtelen rádtör a múlt. Bizony, ez én voltam: az iskolaigazgató bácsi igyek­vő, nagyfejű gyermeke. Persze felnőttem, és alkati­lag arányosabb lettem. Vala­melyest nőtt az önbizalmam is. Hogy a mai eszemmel mit gondolok, mit kellett volna másképp tennem? Nem is tu­dom. Talán jó lett volna, ha akkoriban valaki elárulja, hogy létezik valami, amiben én is nagyon jó vagyok. Az is lehet, hogy a legjobb. Azóta biztosan tudnám már, mi az. A városszéli susogó nyárfa­sorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba for­dította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hir­telen kilépő alakot. Fejét ha­talmas kalap díszítette, amely arcából csak ősz kecskesza- kállát engedte látni. Görnyedt testét hosszú ballonkabát ta­karta, melyből két, papucsba bújtatott meztelen lábszár kandikált ki. Karját mellkasa előtt szorosan összefonta, hogy kabátja ne nyíljon szét sietős igyekezetében sem. A mellette elhaladó boldog fia­tal pár összesúgott, ahogy el­haladt előttük. A lány reszket­ve bújt kedveséhez, amikor hátrapillantva észrevette, hogy követi őket. Megszapo- rázták léptüket. Az idegen hol eltűnt, hol pedig újra fel­bukkant mögöttük, de egyre- egyre közelebb. Szinte már futottak. A fiú hirtelen meg­állt, megfordult. A férfi is megtorpant. Hirtelen mozdu­lattal szétnyitotta kabátját, mire a lány felsikoltott. A fiú csak bambán nézett. Az ijedt­ség után a párocska meg­könnyebbülten lépett köze­lebb a férfihoz, és mosolygós arccal simogatták meg a férfi kabátja alól kikandikáló kis kutya fejét.- Fogadják el! Talán önök­nél jobb sorsa lesz! (Kállay Csanád) * * * A városszéli susogó nyárfa­sorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba for­dította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hir­telen kilépő alakot. Óvatosan körbenézett, majd ruganyos léptekkel elindult a magas kőfal felé. Igen, ez itt a Winston család ősi fészke. A família alapítója hódító Vilmostól kapta hűbérül a főnemesi cí­met, jelenlegi egyetlen lakó­ja Lord Edward, egy nyolc­vanéves aggastyán, ki halódó magányát a házvezetőnővel és a sofőr-kertésszel osztja meg. Szenvedélye már csak a bélyeggyűjtés. Páratlan dara­bok találhatók gyűjteményé­ben, néhány több millió fon­tot is megér. Enyveskezű Bill, a hírhedt műkincstolvaj - hiszen ő volt a feketekabátos - hónapok óta figyelte már a rezidenciát, míg ma végre döntött. Köd telepe­dett a tájra. Bill a táskájából kötelet vett elő, csáklyás vé­gét átdobta a falon, és mász­ni kezdett. Infraszemüveget kanyarintott orrára, és apró tükrök segítségével utat nyi­tott magának a falakat behá­lózó különleges riasztóberen­dezésen. Az öregúr éppen lefekvés­hez készülődött, úgy döntött, legurít még egy skót whiskyt, és elszív egy Havannát. Lefe­küdt, lekapcsolta a villanyt. A házvezetőnő mára kimenőt kapott, a sofőrt pedig elalvás után ágyúval sem lehetett fel­kelteni. Bill, a teraszajtót kinyitva, határozottan a lovagterem felé indult. Nem először járt itt, hiszen az öreg lord turis­tacsoportoknak maga mutat­ta be a kastélyt nap mint nap. Bili már kétszer jött el, és fényképeket is készített. A lovagteremben benézett minden ős festménye alá, s rö­vid keresgélés után megtalál­ta a széfet. S ahogy azt kell, elő a fonendoszkóp, némi hallgatózás a mackón, két te­kerés, három kattanás, és ki­nyílt az ajtaja. Kötvényeket és készpénzeket félresodorva azonnal a bélyeggyűjtemé­nyért nyúlt. Ekkor hirtelen kattan a vil­lanykapcsoló. A váratlan fényárban ott áll az öreg lord egy 38-as kolttal a kezében. Vagy tán nem is ő? A maszk alatt Bili felismerte a Scotland Yard főfelügyelőjét. Az igazi bélyegek az angol nemzeti bank páncéltermében nyugodtan szunnyadtak ezen az éjszakán, csak utánzataik várták Enyveskezű Bilit. No és a felügyelő. Bili megtörve és megadva magát csendben tűrte, hogy el­vezessék a susogó nyárfasor­ban álló rabszállító autóhoz. (Tusják Zoltán) * * * A városszéli susogó nyárfa­sorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba for­dította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hir­telen kilépő alakot, amint hir­telen egy határozott mozdu­lattal a járókelők előtt termett. A susogó falevelekre nem, de az ugrás zörejére természete­sen mindenki felfigyelt. Nem tudhatták, mi az, mert most láttak ilyet először. Kíváncsi­an álltak meg, vajon ki lehet az. Nem ijedtek meg tőle, első látásra nem tűnt félelmetes­nek, mert egy olyan valami azért másképp néz ki. Meg hát sötét is volt, nem sok mindent láthattak egyébként sem. Ak­kor sem ijedtek volna meg, ha esetleg világos van, mert nem voltak félős típusúak, és kü­lönben is többen voltak, de egy kicsit azért megrémültek. Egy ilyen alak, ha szörnyen félelmetes kinézete lenne, ak­kor talán képes lenne hason­lót cselekedni, de mivel nem volt az, így még hozzá fogha­tóra is képtelen volt. Mind, akik ott voltak, még megbe­szélni sem tudták, hogy mi­tévők legyenek, mert amint már említettem, mindez na­gyon hirtelen zajlott le. Ritkán történik valami ennyire hirtelen, de ez ilyen volt. Mert ahogy az már ismert, általában a fekete alakok, akik különböző bokrokból és egyéb sötét helyekről a járókelők elé ugrándoznak, nem a lassúsá­gukról híresek, hiszen valamit, gyorsan akarnak csinálni. És mint már említettem, ez az eset sem volt kivétel. A fekete alak, szívbajt hoz­va az ártatlanul bóklászókra, akarva-akaratlanul, de úgy hi­szem, inkább akarva tovasza­ladt, mert minden bizonnyal magányos lélek volt, aki nem szereti a társaságot, de hát ki tudja? A lényeg, hogy hő­sünk, mit sem szólva ijesztő ugrása után, a járdán közle­kedő egyénekre fittyet hány­va tovafutott, és eltűnt a kö­zeli, bokrokkal, cserjékkel tarkított parkba, mintha ott sem lett volna. Hogy ki vagy mi lehetett, még mindig rej­tély, és valószínűleg az ma­rad az utókor számára is. (Ágoston Péter) Jé, ez voltam én? B. H. _____________ Bi zony úgy tűnik, ez én vagyok. Éppen iskolába in­dulok. Első nap az elsőben. Nagyon vártam ezt a napot. Emlékszem, mindig unat­koztam otthon. Akinek nincs testvére, azzal gyak­ran megesik. Óvodába is fél nap jártam. Édesanyám dél­ben hazavitt. Marika, a leg­jobb barátnőm is félnapos volt, de ez nem vigasztalt. Sokszor együtt kocogtunk haza kéz a kézben. Délutá­nonként a kerítésen álltam, vártam az arra tévedő járó­kelőket. A Bethlen utca nem tarto­zik a legforgalmasabb he­lyek közé. Valójában az első osztállyal sem volt nagy sze­rencsém, mert az iskola tíz méterre volt tőlünk. Túl kö­zelinek tartottam. Nagyi- kám minden nap elmondta, „ha itthon hagysz valamit, csak egy ugrás hazáig”. So­sem felejtettem otthon az is­kolai kellékeimet. Akinek ilyen szép új táskája van, gon­dosan összepakol, hogy addig is gyönyörködhessen benne. Az uzsonnatáskámmal nem voltam ennyire körültekintő. Már volt egy azelőtt is, azt az oviban adták emlékül. Nem tetszettek rajta a kacsák. Né­hány gyerek elefántosat ka­pott. Nagyon irigyeltem. So­sem szerettem a szériaárut. A tárgyakhoz viszont a vég­sőkig ragaszkodom. A fatoll­tartóm még mindig használ- hatóan porosodik. Sosem dobnám ki. Ragaszkodom az emlékekhez. Furcsa magam látni ezen a képen, a kék mintás köté­nyemben, ahogy lesek az is­kola felé. Látszik jól, indul­ni akarok az ismeretlen felé. Most is szeretek felfedezni új helyeket, embereket, tárgya­kat. A kíváncsiságom maradt a régi. Ezzel minden ember így van - vagy nem? C3Ui Lujíc:í Színek szerelmese Borbély Hajnalka A papírboltban egy öreg­asszony kötekedve próbál meggyőzni, hogy két egy­forma filctoll közül az egyik sárgábbat fog, mint a másik. A tollbetétet kettévágatja, ahelyett, hogy a megfelelő méretben venné meg. Mi­kor már eléggé felidegesít, egy újabb idős hölgy érke­zik a boltba. Már felkészü­lök a legrosszabbra, mikor kedvesen ecseteket kér tőlem. Szemeiből intelli­gencia sugárzik.- A kisunokámnak ve­szem, nagyon szeret feste­ni. Úgy látom, van tehet­sége a festészethez. Szeren­csére rám ütött. Én is gyak­ran festek. Már kiskorban kiderül, kiből válhat jó festőművész. Mindennek az alapjai a megfigyelés. Én már 4 éves koromtól rajzolgattam, festegettem. S csak később kezdtem igazán tanulni.- Hol tanult rajzolni?-Nyíregyházán, 15 éve­sen országos első helyezést értem el egy pályázaton, ekkor figyeltek fel rám.- Melyek a kedvenc szí­nei?- Szeretem a barnát, a sárga minden árnyalatát, a lilát, a szürkét. A pirosat nem annyira.-Milyen témájú képeket szokott festeni?- Gyakran festek csend­életeket, rengeteg tájké­pem van, szeretem a parasz­ti élet jelenségeit, a vizet. Sokat járok ki a Tisza-part- ra, és ami megtetszik, meg­festem, általában emlé­kezetből.- Gyakran viszi kiállítá­sokra is képeit?- Mivel 15 éves korom­tól elismert festő Vagyok, számtalan helyre vittem képeim mind Magyaror­szágon, mind külföldön. Legutóbb Brüsszelben jár­tam, de megfordultam már Strasbourgban, Bécsben, Ausztriában, Lengyelor­szágban körutazást tettem és még sok más helyen. Itt­hon is sok helyen voltam már, Pesten, Debrecenben, Veszprémben. Az országos kiállításokon minden év­ben részt veszek 3-4 alka­lommal.- Mennyi időbe telik, míg egy kép elkészül?- Én pillanatok alatt fes­tek, kb. 20 perc, de míg ren­desen elkészül a kép, szá­radással együtt beletelik 2 hétbe.- Mennyi időt szentel kedvtelésének?- Mivel a sok házimun­ka mellett nappal nincs időm, így éjjelente szok­tam festeni, ez már örökre szenvedélyem marad. Kö­szönöm az ecseteket, ked­ves, és bármikor szívesen látlak otthonomban, ha ér­dekelnek a képeim. Nyilánszkyné Erzsiké né­nit nemrég meglátogattam otthonában, ahol szebbnél szebb képek fogadtak. A 71 éves Erzsiké néni szereti az egyszerű embe­reket, segítőkész, erős asszony, s ahogy ő mond­ja magáról: akaraterejé­nek és szorgalmának mél­tó példaképe.

Next

/
Thumbnails
Contents