Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-27 / 123. szám
Uj hangok 1998. május 27., szerda B üszke vagyok rájuk. Arra, hogy meghallgattak és hallgattak rám. Pedig nem kértem mást tőlük, hogy fedezzék fel magukban a teremtés örömét, találjanak és építsenek lelkűkben új világokat, és felfedezve azt lelkesen újságolják el az ott látottakat nekünk, kintragadtak- nak. Azt kérdezték, hogyan kell, de én csak azt tudtam válaszolni, hogy mit tartanak jónak, mit szeret az olvasó, mit olvas el a betűre éhes polgár. Hisz tudva, kinek írunk, tudva, hogy mit láttunk, mi fogta meg szívünk-lelkünk, a többi már tisztes mestermunka. Készültek hétről hétre, s készülnek arra, hogy e szakmában szeretettel és figyelemmel fogadják írásaikat. (TapolcaiZoltán) Egy kép a múltból A susogó nyárfasor titka A kedves olvasó ne lepődjön meg azon, hogy az itt következő kis írások első két sora ugyanaz. Nem az önök szeme káprázik, mi csaltunk egy kicsit. Az Új Kelet újságíró stúdiójának tagjai azt kapták feladatul, hogy csupán e két sor ismeretében mozgassák meg fantáziájukat. íme az eredmény. Fi lep Zoltán Nézd ezt a régi, kifakult, fekete-fehér képet. Rajta én, és szép sorban még négy gyerek: két fiú és két lány. Mi öten, a tanító néni kedvencei: a jó tanulók. Elsősök voltunk. Természetesen én vagyok középen, mert én vagyok az igazgató bácsi fia; egy kicsit magasabb is, mint a többiek. Ahogy most elnézem, valóban elég nagy fejem volt. Néhány fiú szinte minden alkalmat megragadott, hogy csúfoljon érte. Persze, gyermeki kárörömmel tették: de jó, hogy az igazgató fiában is van valami hiba! Igazuk volt, és én tehetetlennek éreztem magam velük szemben. Nem panaszkodtam senkinek. Talán jó lett volna visszavágni, de én nem vágytam arra, hogy bántsam őket. Hiszen hozzájuk képest mégiscsak kitüntetett helyzetben voltam. Nekem is volt azért néhány barátom, játszótársam. Igaz, ők is csúfoltak néha. Különösen az idősebbek. Tudomásul vettem, szinte minden ellenkezés nélkül. Megpróbáltam elnyerni legalább a lányok rokon- szenvét. Kis szerelmes levélkéket, rajzokat csempésztem be egyik vagy másik lány könyvébe, táskájába, meglehetősen ügyetlenül. Majd lestem a tekintetüket: biztatásra, köszönetre, mosolyra vágytam. Odáig merészkedtem, hogy egyszer váratlanul megpusziltam az akkor épp legrokonszenvesebb lány arcát. Hiába - viszonzást nem kaptam, sőt újabb csúfolódás tárgya lettem: „Sze- retős-mártás, itt a jó rántás!”, vagy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Egy tányérból esznek, mégis összevesznek.” Pedig dehogyis jártam, nem jártam én senkivel! A felnőttek viszont gyakran dicsértek. Ez jólesett, bár gyakran kétkedve fogadtam, hiszen láttam én, hogy egyikmásik osztálytársam sok dologban jobb, mint én: gyorsabb az észjárása, gyorsabban szalad tornaórán vagy ügyesebben focizik. Volt, aki egyszerű parasztgyerek létére jobban tanult, mint én. Néha még azokra is fel tudtam nézni, akikre pedig nem is volt miért: csak mert erősebbnek, bátrabbnak mutatkoztak egy- egy alkalommal, és ők is mertek engem vagy valaki mást csúfolni. És én tűrtem. Közben kialakult bennem egy kisebbségi érzés, amely aztán egész addigi életemben végigkísért. Úgy éreztem, hogy minden dicséretért, elismerésért alaposan meg kellett dolgoznom. Legalábbis én így gondoltam. Csak tanultam, tanultam, hogy mindig az elsők között lehessek a hosszú iskolaévek során. Igaz, ezt el is várták tőlem, nekem pedig egyetlen lehetőségnek tűnt az életben a boldoguláshoz. Mégis én éreztem magam a gyengébbnek, a butábbnak, a tehetségtelenebbnek. Néhányan ráadásul a szememre is vetették: Minek gürcölsz annyit? Nézz meg engem, én alig tanulok, mégis többre jutok majd, mint te! így van ez, látod. A kezedbe kerül egy régi fénykép, és hirtelen rádtör a múlt. Bizony, ez én voltam: az iskolaigazgató bácsi igyekvő, nagyfejű gyermeke. Persze felnőttem, és alkatilag arányosabb lettem. Valamelyest nőtt az önbizalmam is. Hogy a mai eszemmel mit gondolok, mit kellett volna másképp tennem? Nem is tudom. Talán jó lett volna, ha akkoriban valaki elárulja, hogy létezik valami, amiben én is nagyon jó vagyok. Az is lehet, hogy a legjobb. Azóta biztosan tudnám már, mi az. A városszéli susogó nyárfasorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba fordította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hirtelen kilépő alakot. Fejét hatalmas kalap díszítette, amely arcából csak ősz kecskesza- kállát engedte látni. Görnyedt testét hosszú ballonkabát takarta, melyből két, papucsba bújtatott meztelen lábszár kandikált ki. Karját mellkasa előtt szorosan összefonta, hogy kabátja ne nyíljon szét sietős igyekezetében sem. A mellette elhaladó boldog fiatal pár összesúgott, ahogy elhaladt előttük. A lány reszketve bújt kedveséhez, amikor hátrapillantva észrevette, hogy követi őket. Megszapo- rázták léptüket. Az idegen hol eltűnt, hol pedig újra felbukkant mögöttük, de egyre- egyre közelebb. Szinte már futottak. A fiú hirtelen megállt, megfordult. A férfi is megtorpant. Hirtelen mozdulattal szétnyitotta kabátját, mire a lány felsikoltott. A fiú csak bambán nézett. Az ijedtség után a párocska megkönnyebbülten lépett közelebb a férfihoz, és mosolygós arccal simogatták meg a férfi kabátja alól kikandikáló kis kutya fejét.- Fogadják el! Talán önöknél jobb sorsa lesz! (Kállay Csanád) * * * A városszéli susogó nyárfasorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba fordította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hirtelen kilépő alakot. Óvatosan körbenézett, majd ruganyos léptekkel elindult a magas kőfal felé. Igen, ez itt a Winston család ősi fészke. A família alapítója hódító Vilmostól kapta hűbérül a főnemesi címet, jelenlegi egyetlen lakója Lord Edward, egy nyolcvanéves aggastyán, ki halódó magányát a házvezetőnővel és a sofőr-kertésszel osztja meg. Szenvedélye már csak a bélyeggyűjtés. Páratlan darabok találhatók gyűjteményében, néhány több millió fontot is megér. Enyveskezű Bill, a hírhedt műkincstolvaj - hiszen ő volt a feketekabátos - hónapok óta figyelte már a rezidenciát, míg ma végre döntött. Köd telepedett a tájra. Bill a táskájából kötelet vett elő, csáklyás végét átdobta a falon, és mászni kezdett. Infraszemüveget kanyarintott orrára, és apró tükrök segítségével utat nyitott magának a falakat behálózó különleges riasztóberendezésen. Az öregúr éppen lefekvéshez készülődött, úgy döntött, legurít még egy skót whiskyt, és elszív egy Havannát. Lefeküdt, lekapcsolta a villanyt. A házvezetőnő mára kimenőt kapott, a sofőrt pedig elalvás után ágyúval sem lehetett felkelteni. Bill, a teraszajtót kinyitva, határozottan a lovagterem felé indult. Nem először járt itt, hiszen az öreg lord turistacsoportoknak maga mutatta be a kastélyt nap mint nap. Bili már kétszer jött el, és fényképeket is készített. A lovagteremben benézett minden ős festménye alá, s rövid keresgélés után megtalálta a széfet. S ahogy azt kell, elő a fonendoszkóp, némi hallgatózás a mackón, két tekerés, három kattanás, és kinyílt az ajtaja. Kötvényeket és készpénzeket félresodorva azonnal a bélyeggyűjteményért nyúlt. Ekkor hirtelen kattan a villanykapcsoló. A váratlan fényárban ott áll az öreg lord egy 38-as kolttal a kezében. Vagy tán nem is ő? A maszk alatt Bili felismerte a Scotland Yard főfelügyelőjét. Az igazi bélyegek az angol nemzeti bank páncéltermében nyugodtan szunnyadtak ezen az éjszakán, csak utánzataik várták Enyveskezű Bilit. No és a felügyelő. Bili megtörve és megadva magát csendben tűrte, hogy elvezessék a susogó nyárfasorban álló rabszállító autóhoz. (Tusják Zoltán) * * * A városszéli susogó nyárfasorra komor este telepedett. Az utcán járó néhány kósza lélek, miután más irányba fordította arcát, nem láthatta a zöldellő ágak rejtekéből hirtelen kilépő alakot, amint hirtelen egy határozott mozdulattal a járókelők előtt termett. A susogó falevelekre nem, de az ugrás zörejére természetesen mindenki felfigyelt. Nem tudhatták, mi az, mert most láttak ilyet először. Kíváncsian álltak meg, vajon ki lehet az. Nem ijedtek meg tőle, első látásra nem tűnt félelmetesnek, mert egy olyan valami azért másképp néz ki. Meg hát sötét is volt, nem sok mindent láthattak egyébként sem. Akkor sem ijedtek volna meg, ha esetleg világos van, mert nem voltak félős típusúak, és különben is többen voltak, de egy kicsit azért megrémültek. Egy ilyen alak, ha szörnyen félelmetes kinézete lenne, akkor talán képes lenne hasonlót cselekedni, de mivel nem volt az, így még hozzá foghatóra is képtelen volt. Mind, akik ott voltak, még megbeszélni sem tudták, hogy mitévők legyenek, mert amint már említettem, mindez nagyon hirtelen zajlott le. Ritkán történik valami ennyire hirtelen, de ez ilyen volt. Mert ahogy az már ismert, általában a fekete alakok, akik különböző bokrokból és egyéb sötét helyekről a járókelők elé ugrándoznak, nem a lassúságukról híresek, hiszen valamit, gyorsan akarnak csinálni. És mint már említettem, ez az eset sem volt kivétel. A fekete alak, szívbajt hozva az ártatlanul bóklászókra, akarva-akaratlanul, de úgy hiszem, inkább akarva tovaszaladt, mert minden bizonnyal magányos lélek volt, aki nem szereti a társaságot, de hát ki tudja? A lényeg, hogy hősünk, mit sem szólva ijesztő ugrása után, a járdán közlekedő egyénekre fittyet hányva tovafutott, és eltűnt a közeli, bokrokkal, cserjékkel tarkított parkba, mintha ott sem lett volna. Hogy ki vagy mi lehetett, még mindig rejtély, és valószínűleg az marad az utókor számára is. (Ágoston Péter) Jé, ez voltam én? B. H. _____________ Bi zony úgy tűnik, ez én vagyok. Éppen iskolába indulok. Első nap az elsőben. Nagyon vártam ezt a napot. Emlékszem, mindig unatkoztam otthon. Akinek nincs testvére, azzal gyakran megesik. Óvodába is fél nap jártam. Édesanyám délben hazavitt. Marika, a legjobb barátnőm is félnapos volt, de ez nem vigasztalt. Sokszor együtt kocogtunk haza kéz a kézben. Délutánonként a kerítésen álltam, vártam az arra tévedő járókelőket. A Bethlen utca nem tartozik a legforgalmasabb helyek közé. Valójában az első osztállyal sem volt nagy szerencsém, mert az iskola tíz méterre volt tőlünk. Túl közelinek tartottam. Nagyi- kám minden nap elmondta, „ha itthon hagysz valamit, csak egy ugrás hazáig”. Sosem felejtettem otthon az iskolai kellékeimet. Akinek ilyen szép új táskája van, gondosan összepakol, hogy addig is gyönyörködhessen benne. Az uzsonnatáskámmal nem voltam ennyire körültekintő. Már volt egy azelőtt is, azt az oviban adták emlékül. Nem tetszettek rajta a kacsák. Néhány gyerek elefántosat kapott. Nagyon irigyeltem. Sosem szerettem a szériaárut. A tárgyakhoz viszont a végsőkig ragaszkodom. A fatolltartóm még mindig használ- hatóan porosodik. Sosem dobnám ki. Ragaszkodom az emlékekhez. Furcsa magam látni ezen a képen, a kék mintás kötényemben, ahogy lesek az iskola felé. Látszik jól, indulni akarok az ismeretlen felé. Most is szeretek felfedezni új helyeket, embereket, tárgyakat. A kíváncsiságom maradt a régi. Ezzel minden ember így van - vagy nem? C3Ui Lujíc:í Színek szerelmese Borbély Hajnalka A papírboltban egy öregasszony kötekedve próbál meggyőzni, hogy két egyforma filctoll közül az egyik sárgábbat fog, mint a másik. A tollbetétet kettévágatja, ahelyett, hogy a megfelelő méretben venné meg. Mikor már eléggé felidegesít, egy újabb idős hölgy érkezik a boltba. Már felkészülök a legrosszabbra, mikor kedvesen ecseteket kér tőlem. Szemeiből intelligencia sugárzik.- A kisunokámnak veszem, nagyon szeret festeni. Úgy látom, van tehetsége a festészethez. Szerencsére rám ütött. Én is gyakran festek. Már kiskorban kiderül, kiből válhat jó festőművész. Mindennek az alapjai a megfigyelés. Én már 4 éves koromtól rajzolgattam, festegettem. S csak később kezdtem igazán tanulni.- Hol tanult rajzolni?-Nyíregyházán, 15 évesen országos első helyezést értem el egy pályázaton, ekkor figyeltek fel rám.- Melyek a kedvenc színei?- Szeretem a barnát, a sárga minden árnyalatát, a lilát, a szürkét. A pirosat nem annyira.-Milyen témájú képeket szokott festeni?- Gyakran festek csendéleteket, rengeteg tájképem van, szeretem a paraszti élet jelenségeit, a vizet. Sokat járok ki a Tisza-part- ra, és ami megtetszik, megfestem, általában emlékezetből.- Gyakran viszi kiállításokra is képeit?- Mivel 15 éves koromtól elismert festő Vagyok, számtalan helyre vittem képeim mind Magyarországon, mind külföldön. Legutóbb Brüsszelben jártam, de megfordultam már Strasbourgban, Bécsben, Ausztriában, Lengyelországban körutazást tettem és még sok más helyen. Itthon is sok helyen voltam már, Pesten, Debrecenben, Veszprémben. Az országos kiállításokon minden évben részt veszek 3-4 alkalommal.- Mennyi időbe telik, míg egy kép elkészül?- Én pillanatok alatt festek, kb. 20 perc, de míg rendesen elkészül a kép, száradással együtt beletelik 2 hétbe.- Mennyi időt szentel kedvtelésének?- Mivel a sok házimunka mellett nappal nincs időm, így éjjelente szoktam festeni, ez már örökre szenvedélyem marad. Köszönöm az ecseteket, kedves, és bármikor szívesen látlak otthonomban, ha érdekelnek a képeim. Nyilánszkyné Erzsiké nénit nemrég meglátogattam otthonában, ahol szebbnél szebb képek fogadtak. A 71 éves Erzsiké néni szereti az egyszerű embereket, segítőkész, erős asszony, s ahogy ő mondja magáról: akaraterejének és szorgalmának méltó példaképe.
