Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-16 / 114. szám
Riport 1998. május 16., szombat Élt tizenhét tavaszt... H alihó, Janó! Láttalak! Először csak egy fényképen, édesanyádéknál, aztán egy videofilmen. Emlékszel - már hogyne emlékeznél - Kelemen professzorra, illetve a dokira, Masszi Tamásra a Szent László Kórházban? Ők beszéltek ezen a filmen a szerzett és krónikus vérszegénységről és az új módszerről, amellyel gyógyítani lehet. Megpróbálták veled is. A filmen épp a csontvelőátültetés utáni második napon mutattak, még igazából nem voltál magadnál..., de láttam hugidat is, azt a hősies kislányt, aki testéből adva egy darabot, meg akart téged menteni. Nekem, akinek az egész egy távoli titoknak tűnik, borzongató volt hallani, hogy a testvéredtől kapott őssejtek benned dolgozni kezdenek, s újra építik azt, amire a tieid már képtelenek. Tudom, lökött egy helyzet, ezt nem lehet úgy megköszönni, mint egy karácsonyi meglepetést, hogy kösz húgi, de jó, hogy gondoltál rám... ez, ...ez valami más... anyától és apától kaptál először életet, másodjára pedig húgi adott... adhatott volna... Tudod, én ezt valahogy nem értem. Egyszerű gyomorfájással indult, a körzeti doki elküldött vizsgálatokra, sehol semmi, de még mindig nagyon bóka voltál. Na, akkor anyu észrevette, hogy egy kicsit besárgult a szemed, uccu vizsgálat, aztán a fertőző osztály. Szobatársad egy Erdélyből jött beteg, aki már odahaza lábon kihordott egy máj- gyulladást. Amikor őt hazaengedték, te azon nyomban besárgultál. Vizsgálat, hogy most hcpathylis A. vagy B, vagy C, vagy... Egy hónapig. Semmit nem tudtak kimutatni. Javultál, hazaengedtek, mehettél suliba. Melyikbe is jártál? Ja, az egészségügyibe Nyíregyházára! Várjál, várjál! Hm, Hm... társadalombiztosítási szakra! A betegségből csak annyi maradt, hogy tesiből felmentést kaptál. Aztán egy szombaton bedurrant a torkod, és liftezni kezdett a lázad. A körzeti doki egy hét után visszaengedett a suliba. Durr! Hétvégén újra láz. Ekkor anyu - aki a kórházban dolgozik - addig sür- gött-forgott, míg egy minőségi vérképet nem csináltak neked. Tudod, én ezekhez a számokhoz nem értek, de ha valaminek (fehérvérsejtnek) 5-10 ezernek kell lenni, és neked csak 500, s ami (trombocita) 250-300 ezer, az neked 11 ezer, akkor nagy gáz van. Súlyos szerzett vérszegénység. És még valami. Az immun- rendszered is összeomlott. Már semmi sem védett a külvilág apró támadásaitól, teljesen sebezhető voltál. Ennek ellenére nem emlékszem, hogy elkülönített szobába tettek volna, meg szájmaszk és ilyesmi... Elküldték Debrecenbe, ott meg azt mondták, hogy nem, nem, irány Pest! Mentő, szájmaszk, nem volt szabad beszélgetni, egymásra lehelni, tán még egymásra nézni sem... Talán ezen az úton féltél először... eddig csak a huzavona bosszantott, és sajnáltad elkeseredetten rohangáló szüléidét. Akkor pedig már jó helyre tartottál... de tested tehetetlenül várt a segítségre... hogy újra működni kezdjen... Hu, még jó, hogy agyvérzést nem kaptál, mert ez adataid alapján bármelyik pillanatban megtörténhetett volna. S látod, míg eddig napokat vártál az eredményekre, ott másfél óra alatt jött a válasz: az állapotod kritikus, de meg tudnak gyógyítani. Itt apuék hordozgattak, ott már sajnos a szobádba sem léphettek be. Pedig a húgi is megérkezett, de nemcsak a kisablakon bámulni, hanem a vizsgálatra. Akkor még nem tudták, hogy épp ő lesz az, aki neked csontvelőt adhat. Apropó szoba. Inkább kalitka. Én két napot képtelen lettem volna benne kibírni. A kórterem kellős közepén három üvegbúra, kétszer két lépés, éppen elfér benne egy-egy ágy. A hajad lenyírták nullára, tán még a szempilláidat is megcsutakolták, a te „akváriumodba” felülről nyomták a steril levegőt, amely az alsó réseken a túlnyomás miatt távozott, az ajtón naponta csak egyszer lépett be a nővér, ott, mindenki előtt „Ezt jól kikaptad, Öcsi! - hangzott el a szakember szájából, amikor kórházba kerültél. Soha nem voltál „Öcsi”-típus. Sértett a megjegyzés, de bölcs nyugalommal felülemelkedtél rajta. Láz, gyulladás, gyógyszerek. A háziorvos szerint hamar rendbe fogsz jönni - még az igazolást is kiadta -, s néhány nap múlva mehetsz suliba, mondta. Helyette azonban jött a kórház, gyötrelmes beavatkozások sora, mentő, hosszú utazás Budapestre. Kiderült, betegséged nagyon súlyos, de - hála Istennek - gyógyítható. S megkezdődött a harc egészséged visszaszerzéséért. Azért az egészségért, amelyet soha, semmilyen formában nem mérgeztél. S mindez miért jutott most eszünkbe? Mert te, aki a kórházban is azon gondolkodtál, hogyan zárhatnád le a gimnázium negyedik évét, s érheted utol a többieket..., ma nem állhatsz ott a ballagó diákok sorában, nem fogod meg az előtted álló vállát, s nem énekeled a többiekkel együtt: Ballagunk és elmegyünk... Tudod, ahogy hosszú időn keresztül elviselted a borzasztóan fájdalmas és veszélyes beavatkozásokat, ahogy mindennap jelét adtad a gyógyulásba vetett bizalmadnak, hitednek, mindnyájunk számára FELNŐTTÉ váltál. Érettségi nélkül is. Olyan példát mutattál nekünk, amit soha nem felejtünk el, s kell, hogy tartást és erőt adjon a mindennapi élet elviselésében. Csatát vesztettél az életért folytatott küzdelemben. Nem rajtad múlt, hogy ne így legyen. Bárkivel megtörténhetett volna az, ami Veled. Hányszor hangzott el: peches vagy. Igen. Több mint peches voltál. A mai napig felfoghatatlan, hogy nem vagy közöttünk, s ma nem örülhetünk együtt a ballagó diákokkal. S örök kérdés marad számunkra: Miért kellett, hogy így legyen? Valóban így kellett lennie? (Keresztszüleid) m kellett dolgodat végezned, csövek lógtak a testedből, úgy jártál- keltél, már ha kedved volt hozzá, állandó tv meg videó. Ja, és egy autós újság. Egyetlen egy 52 napig. Ennek nem ragadtak össze a lapjai a sterilizálás alatt. Anyu intézte. Ott ült az üvegfal másik oldalán... Még meg sem ölelhetett...nem hajthatta fejed a vállára, megsimogatni, hogy nyugi, már csak húsz nap, már csak tizenkilenc, ezen is túl leszünk, aztán azon is túl leszünk... újabb és újabb célok... a gondolatra is ordítanék a fájdalomtól, amit rendre el kellett viselni... de kitűzted az újabb célt, megcsináltad, és megint léptél tovább... ez igen, ez fantasztikus... meg akartál gyógyulni... Megkaptad az első csontvelőadagokat... újabb remény... észrevették, hogy a szíved mellett egy érdekes folt van a röntgenképen... gomba... minden szervezetben ott lehet, de egy védekezni képtelen, immunhiányosban burjánzani kezd.-' Huszonhárom nap után sem indult be a szervezetedben az új csontvelő. Újra jött a húgi, újra kaptál egy adagot. S karácsonyi ajándékként egyszer csak a véred hiányzó sejtjei szaporodni kezdtek. Aztán kinyitották az ajtót, ki nem jöhettél, de talpig bebugyolálva már odamehettek hozzád szeretteid. Apu, anyu, keresztszüleid, húgi. A kicsi lány meg is jegyezte: De jó dolgod van, egész nap fekszel és videózol. Mosoly futott át az arcodon, s ahogy szoktad, odabökted: Ne hülyéskedj már, húgi! Emlékszel, amikor a folyamatot egy kicsit meg akarták gyorsítani, megfelelő vért kaptál, senki se ment haza azon az estén, orvos, ápolónő - bár itt nem kellett senkit „doktor urazni”, itt csak Tamások, Évák és Gáborok voltak -, szóval mindenki várta az eredményt. Azt a gyönyörű és biztató eredményt... Újévi ajándékként tehettél egy kört a folyosón. Aztán rosszul lettél. Szívedet fojtogatta egy oda nem való folyadék. Érted, ettől mindenkiben felment volna a pumpa! Valamit végre megint elértél, sikerre vitt a küzdelem, aztán puff, valami rossz, újra lehet építeni a várat. Életed várát.. Műteni nem lehetett, mert még mindig kritikusan vérzékeny voltál, de a tested újra jól válaszolt. Néhány napon belül megerősödtél. S jött a doktor az ország egyik legjobb sebészével. Egy pontos szúrás a szív mellé. Két liter folyadéktól köny- nyebbedett meg a szíved. Benne megtalálták a gombát. Anyu már bent aludt veled. Pontosabban egy raktárban talált helyet magának egy másik aggódó anyukával. Szobatársad, Attila rosszul lett, életmentő műtétet hajtottak végre rajta. Egész nap nem ettél, nem volt vizelet. Mindig aludni akartál. Anyu kétségbeesetten kérdezte: Mi van? Azt válaszolták: kicsit kezelésbe vesz- szük a fiút, rossz a vérkeringése. A kórház minden pontján már úgy ismertek, mintha családtag lennél. Látták hatalmas küzdelmedet, s most jöttek, kérdezték, mi van, mi történt, hogy érzed magad? Anyuék, az orvosok csak a kezüket tárták szét. Megbújt egy kis gomba a szíved mögött, majd pillanatok alatt gyilkos csápokat növesztett, körbevonta vérvörös metronómodat, és csak szorította, szorította. Ellene már nem tudtál semmit tenni... Tízmillió emberből egy kaphat hepathytis G vírust, azaz a májgyulladás A és B általános variációjától egy teljesen eltérőt. Megkaptad, leküzdötted, a professzorok a te testedből ki tudták mutatni, így a gyógyítása is megoldható. Súlyos szerzett vérszegénységgel kerültél hosszas hányattatás után kórházba, de tejavulni kezd- tél... Aztán egy kimutathatatlan, apró kis gomba körülfonja a szívedet. Keringési rendellenesség... Ez áll a papíron... Janó! Tudod, az általad is annyira szeretett moziban ilyenkor megy össze a függöny jön a stáblista, mindenki feláll, rugdossa a popkomos tasakokat és az eldobott kólásdobozokat. S nem veszik észre, hogy valami varázslatosnak vetettek véget az egyik pillanatról a másikra. Talán megmarad bennük egy ideig a szemüveges kedves tinédzser arca, amely kicsit komoly, de mégis lágy és kedves, amely úgy tudta szeretni kicsi húgát, atyáskodva vigyázott rá, pelenkázta, altatgatta... Ahogy végigsimítom a kezem repülőmodelljeiden, mintha ujjaidhoz érnék. Ahogy szemeim futnak rajzaid vonalain, mintha a te szemeddel látnék. Voltam kinn a temetőben. Osztálytársaid megint hoztak virágot. Rátesznek majd a tablóra is. Te közéjük tartozol, de már nem lehetsz velük. Márvány emléklapodra tizenhét tavaszodat vésték és egy félig kész kisautót... Utolsó rajzodat... Janó! Miért nem tudjuk befejezni? (A nyíregyházi Málnási Jánosnak Tapolcai Zoltán állított e sorokkal emléket. Fotó: Lázár Zsolt.)
