Új Kelet, 1998. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-08 / 83. szám

Háttér 1998. április 8., szerda Jönnek a vándorcigányok! Szabolcsi Tamás Mindenki ismeri a tündér­mesét: egy, csupán a művé­szetnek élő, ismeretlen ze­nész egyszer csak találkozik a tapasztalt szuperprodu­cerrel, aki egy csapásra sztár­rá változtatja. De a tapaszta­latok azt mutatják, a békák­ból többnyire nem lesz ki­rályfi - így aztán nem marad más hátra, mint elfogadni, hogy ama híres, úgynevezett showbiznisz-világ nem más, mint Óz birodalma. Mégis igaz a történet: egy csoport zenész sátrakkal és gurulós lakókocsikkal vala­honnan Franciaország déli zugából, Arles-ból felkereke­dett, hogy meghódítsa a vi­lágot Finnországtól Ausztrá­liáig, az Amerikai Egyesült Államoktól Japánon és Chi­lén át a Fülöp-szigetekig... A Reyes testvérek - a híres ílamenco-énekes, Jósé Reyes fiai - és unokatestvéreik, a Baliardo fiúk — Manitas de Plata unokaöccsei -, szóval nagyrészt mindenki, aki ma Gipsy Kingsnek számít, 1970- ben sima „vándortolvajok­ként” váltak ismertté, akiket vagány zenei tehetséggel áldott meg a sors, és mindez csak azért, mert a röghöz kötött vi­lág soha nem fogadta be a ci­gányokat, a nomád törzseket. Először mint Los Reyes, később a nemzetközibb hang­zású Gipsy Kingsként a tár­sulat utcákon zenélt, és ci­gányesküvőkön, fesztiválo­kon, Saint Tropez-i partikon lépett fel, ahol némi kis eg­zotikumra vágyott a nagyér­demű közönség. Charlie Chaplin és Brigitte Bardot állítólag egy ilyen estélyen váltak örök, fanatikus rajon­góikká, sőt a pletyka szerint a komikus zseni egyszerűen elsírta magát, mikor életében először meghallotta őket. Mindezek ellenére első két albumuk a megjelenéskor nem hívta fel magára túlsá­gosan a figyelmet, így fla- menco-fandango melódiájuk csak a válogatott kevesek tit­kos élménye maradt. 1986- ban találkoztak Claude Mar­tinez producerrel, akit meg­ragadott előadásmódjuk, és azonnal felismerte az egyfaj­ta örömzene varázsát. Nico­las Reyes hangja valami egé­szen különlegesnek hatott, míg unokatestvére, Tonino Baliardo precíz és érzékeny gitárjátéka a legnagyobb pengetősök közé sorolta őt. Az egész családnak valami természetadta ösztön diktálta azt a képességet, hogy örömük- be-bánatukba az egész hallga­tóságot bevonják. Martinez mondta meg a zenekarnak, ho­gyan szabaduljanak meg nyo­masztó korlátáiktól oly mó­don, hogy cigány ritmusaik érintetlenek maradjanak, és egész szervezetük úgymond kinőhesse magát művészi in­tegritásuk tiszteletben tartása mellett. Külső hatások - mint az arab és dél-amerikai muzsi­ka, a rai és a rock - adódtak hozzá a már amúgy is robbané­kony keverékhez. Kérészéletű kis sztori lehetett volna azon­ban ez az egész, ha a közönség nem lett volna vevő arra, amit ezek a cigányok adtak nekik. Falröngető kislemezsiker lett 1987 nyarán Franciaországban a „Djobi Djoba” és a ,3am- boleo” egy kis független cég kiadásában. Leszerződtek a Sony Musichoz, megjelent Gipsy Kings című albumuk, amit egynyári fellángolásnak hittek, de csupán Franciaország­ban 460 ezer példány (!) fogyott belőle. Visszautasították a felkérést, amely szerint a George Bush el­nök 1989. januári beiktatása al­kalmából rendezett gálán kel­lett volna fellépniük, mert már a családjukkal is szerettek vol­na némi időt tölteni. Áprilisban telt ház előtt léptek fel a Royal Albert Hallban. Diana her­cegnő ugyan nem kapta meg a királyi család engedélyét a rész­vételhez, ennek ellenére számos szupersztár neve emelte az est fényét: George Michael egy pillanatra sem titkolta rajongá­sát, Elton John pedig két teljes sort foglalt le! Joan Baez meg­hívta őket stúdiójába, és újra­vágatta egy korábbi számát, Eric Clapton, akit teljesen le­nyűgöztek Tonino Baliardo gitáros ujjbravúrjai, hátrament a színpad mögé, hogy szemé­lyesen gratuláljon a zenekar­nak. 1989 novemberében a „Gipsy Kings” aranylemezzé avanzsált az Egyesült Államok­ban is negyven, slágerlistán el­töltött hét után - ritka ez egy olyan album esetében, amelyen egyetlen angol nyelvű sláger sincs. Nicolas, Andro, Canut, Patchai és Paul Reyes, Tonino, Paco és Diego Baliardo, a dél franciaországi cigányok több mint tízmillió lemezt adtak el vi­lágszerte (ebből több mint egy­milliót az USA-ban) a pályafu­tásuk kezdete óta, ám ezzel a tün­dérmese még távolról sem ért vé­get. 1993: új lemez, a Love & Liberte. 1994: Greatesthits cím­mel jelent meg slágereik válo­gatása, amely hihetetlen sikert hozott: több mint hárommillió példány fogyott el belőle. Még a tekintélyes New York Post is méltatta a lemez „mágneses vonzerejét”, hihetetlen szerepét az etnikai korlátok ledöntésé­ben, az egészséges arányt, amely a spanyol-angol-fekete muzsi­ka keveredését jellemzi, a tánc­ra felhívó ritmusokat, az emoci­onális felhangokat és a határta­lan örömszerzést, amely hatal­mába kerít mindenkit, aki e ze­nét hallgatja. Estrellas című le­mezükkel visszanyúlnak a ci­gányság művészi és kulturális gyökereihez, s még egy doku­mentumfilmmel is tisztelegnek -TierraGitana-, amelyet világ­szerte vetítenek „nem minden­napi sikertörténet” címszó alatt. Új albumuk, az 1997-ben meg­jelent Compas lezárja ígéretes nemzetközi karrierjük első sza­kaszát. A producer Chris Kims- ley volt, akinek munkássága már önmagában is egy sikersztori, olyan művek igazolják, mint a Rolling Stones Steel Wheels-e, a Deacon Blue Our town-ja, vagy az INXS Full moon dirty hearts- je. Az első single (Solo porti - Amiwawa) videoklipjét hol is forgathatták máshol, mint a dél- lfancia tengerparton, Arles kö­zelében. A rendező az a Philippe Gautier volt, akinek dicső­séglistáján már szerepel néhány alkotás: Erasure/Take a chance on me, S. O. S., Eurythmics/ Revival és a Gipsy Kings Baila me-je, amellyel 1991-ben Bill­board Award-ot nyertek. A Gipsy Kings - Közép-Kelet-Eu- rópában egyedül (!) - Magya­rországon is fellép, sőt április 28- án Nyíregyházán, a Bujtosi Sza­badidő Csarnokban is láthatók és hallhatók lesznek. Bátrak Bátra Hősünk, Bátrak Bátra dön­tött: vállalkozni fog. Nem lesz már másnak a csicskása, ami jár, az jár, nem fogják őt többé alul­fizetni, nem fognak spórolni a bőrén, azt már nem! Elindult hát, s ment, mende- gélt, míg rá nem jött, hogy jobb lesz, ha nem a saját feje után halad, hanem jeles személyt ke­res célja elérése érdekében, ki­vel érdemlegesen tárgyalhat ar­ról, miképp is fogjon hozzá az ember fia saját vállalkozásához. Mint egy szikra, pattant ki fejéből a felismerés, a kulcsszó: könyvelő. A „könyv-elő” köny­vel, ezért neki tudnia kell, hol kezdjük, hogy jól végezzük. Bátrak Bátra telefonált, tár­gyalt, időpontot egyeztetett, s ment, rohant, hogy tervét miha­marabb megvalósulni lássa. Per­sze, ekkor még nem tudta, hogy szótárából ezt a szót: hamar, ki kell törölni egy időre. A „köny­velő” tömören vázolta, mi kö­vetkezik: elsőként a polgármes­teri hivatal várja, az APEH-tól, a tb-től, a Vám- és Pénzügy- őrségtől igazolást kell kérnie, hogy nincs tartozása, az erköl­csi bizonyítvány jó esetben már egy hét múlva itt lesz. Adószám, pénztárkönyv, Ipari Kamara, bélyegző, folyószámla - nem akart megállni a felsorolás árja. Bátrak Bátra egy pillanatig meghökkent, s gondolatban már látta, mi vár rája, míg ezt végig­csinálja. Úgy érezte, inába szállt a bátorsága, aztán mégiscsak felülkerekedett vágya a magán- vállalkozásra. Az mégsem járja, hogy a könyvelő útmutatása Parillák Gabriella negatív hatással legyen az ő akaratára. Elindult hát a polgármester hi­vatalába. Bekopogtatott a meg­felelő szobába, s ott illedelmesen megvárta, míg az íróasztal gazdá­ja észrevette. Ezután az a szájába rágta: honnan kérjen igazolást, mit írjon a nyomtatványra, s ha ezt a listát kipipálta, majd akkor jöjjön újra. Adja le kérelmét az igazol­vány kiváltására, de jól vésse az agyába, hogy ötezer forintja bán­ja, mert ennyi az illeték ára. B átrak Bátra ment elszántan apostára, lesz már erkölcsi bizonyítványa, ha ezer forintéit kiváltja. Az APEH nem ment elsőre nála, újra és újra megpróbálta, míg bejutott a meg­felelő szobába, hol az az utasítás várta, hogy mivel nincs meg min­den nyomtatványa, azt szerezze be, s akkor váljon újra a sorára. Ezer forint ide, ezer forint oda, Bátrak Bátra sokszor úgy érezte, igencsak szüksége van az önuralmára. Még egyfolytában csak bizonygatja, hogy ő hazájának becsületes, törvénytisztelő állampolgára, nincs tartozása, kiürült pénztárcá­ja. Miközben őt elragadja a bürok­rácia árja, áll a munkája, első-, másod-, harmadállása, otthon a kis BB várja, s azt kérdi: mi lesz va­csorára - vállalkozói igazolvány, kisfiam, ha majd egyszer megkap­juk- szólt mérgesen fiára. Már úgy tűnt, minden szükséges iratot tar­talmaz mappája, mikor kiderült, hogy nincs még adószáma. Miért kellene neki az addig, amíg nincs vállalkozása - értetlenkedett Bát­^---------1- Feszült? Izgatott? Tuti-nyugi idegcsillapító! Öt elmebe­teg közül négy ezt ajánlja!!! rak Bátra -, se nem volt gyógyír bánatára, megint az APEH vár­ja. Nincs mit tenni, a szabály az szabály, előbb az adószám, utá­na lehet igazolványa. És elérkezett a várva várt nap: megkapta! Ez volt a cél! Bol­dog volt, mert kezében tartotta, ez mindent megért. Feledte már a sok sorban állást, várakozást, idegeskedést, Ő előre látta, hogy meg fogja csinálni. Ezt akarta, most már jöhet a munka. Gon­dolatban már látta: tervezte, mihez kezd előbb, s mi jön majd utána. Sorsát most már ő irányít­ja, s a kis BB-t is biztonságban engedi útjára. Milyen hálás lesz majd a családja, fia, lánya, uno­kája. Boldog tervezgetését ha­mar abbahagyta, mert felfigyelt a hivatalnok szavára... Az APEH-hoz bejelentő la­pot, a KSH-hoz szintén, a pénz­tárkönyvet szerezze be, a tb- hez ezt vigye el, tíz napon be­lül jelentkezzen az Ipari Ka­maránál, két héten belül... Nem! Azt hittem, ennek már vége, nem bírom tovább! Dol­gozni akarok! Nekem erre nincs időm, pénzem, energi­ám, különben is engem otthon vár a kis BB... Persze nem tud­ta hangosan kimondani, csak döbbenten állt, majd megkö­szönte a segítséget, s fáradtan, letörten elment. Elindult az egyéni vállalkozók lehe­tőségekkel teli, reményt adó útjára, ahol aztán majd meg­mutathatja, ki Ő - a Bátrak Bátra... (A történetnek lesz folytatása) Palotai István: Bavariai leporelló (12/11) Aki már járt Münchenben, és nem csak a butikosokat, a Gross- marketet bújta, minden bizonnyal megtapasztalhatta, hogy a bajor főváros a világ egyik legszíne­sebb, legváltozatosabb helye, de ellentétben a többi kaleidoszkóp­szerű nagyvárossal, Münchennek megvan a maga egységes és na­gyon is német arculata. A történelmi belváros a maga zegzugos kis közeivel, utcáival, a hatalmas terek óriási szökő- kútjaikkal - ahol nyáron a világ szinte minden nációja megfordul -, a Zentralstazion és a törökök által „meghódított” Bayern­strasse ugyanúgy szerves része, mint a monumentális emlékűvek és templomok, a hipermodern autóúthálózat, vagy éppen az Englischen Garten (angolok kert­je), a világ egyik legszebb és leg­nagyobb városi parkligete. A Szabad Európa Rádió mun­katársai ha csak tehették, itt fúj­ták ki magukat, itt szedték össze gondolataikat - lett légy en ko­pogós tél vagy rekkenő nyári hőség. Nem csoda, hiszen ez a világszép létesítmény alig öt perc­nyi sétára ha volt a rádió komor épületkomplexumától. Az ember kapta magát, végigment az Oet- tingenstrassén, és már a több száz hektáron fekvő ligetben volt, az­tán pillanatnyi hangulatától függően felkereshette a száguldó Isaar folyót a maga kedves domb­hátú hídjaival, a hatalmas tereket felölelő réteket, egy jókora csó­nakázótavat a vízimadarak ezrei­vel, gyönyörködhetett a váloga­tott díszcserjékben és egzotikus díszfákban, és ha például közben nassolhatnékja támadt, azért sem kellett egyetlen lépést sem ten­nie, mert nyáron a „száguldó” fagylaltárusok, télen pedig a gesztenye- és krumplisütők kihál­ták áruikat kis kocsijaikból. Ha éhes volt, válogathatott a német Wurststandok, az amerikai ham­burger- és hot-dog-árusok kíná­latából. Aki azonban komolyan tele akarta tömni a bendőjét, vagy netán egy istenesebb pofa sört inni, az egészen biztosan a Kínai Toronynál kötött ki. Ez a legalább húsz-huszonöt méter magas, háromemeletes, ki­zárólag nyitott teraszokból álló és igazi kínai stílusjegyeket mu­tató remek faépítmény külseje ellenére nem volt más, mint egy hatalmas bajor söröző. A földszin­ten remek konyha, kiváló büfé, egy hatalmas étterem, ami az első emeletig „felért”, a másodikon és a harmadikon pedig két önkiszol­gáló söröző hívogatta a vendé­geket. A két alsó szinten fürge lábú pincérek, feljebb pedig a szomjas publikum hordta-vitte a ropogós fehér habbal púpozott „csizmákat” (Mass - azaz kétli­teres söröskorsó -a szert) A szor­timent sem volt megvetendő, hi­szen legalább húszféle serital kö­zül választhatott a szomjúhozó lélek. A hangulat szinte mindig emelkedett volt, a szokásos kö­zös himbálózással egybekötött serdaloktól volt hangos a kör­nyék. Érdekes dolog: a rádió munkatársai - már aki nem vetet­te meg az efféle földi jót, és nem whiskyvel „mérgezte magát” az elit teniszpályák hűs bárjaiban - mind a harmadik szintet kedvel­ték. Onnan tiszta idő esetén el le­hetett látni néha egészen az Al­pok északi lejtőiig, amely mögött ugyebár már Ausztria van, és ahonnan már csak igazán egy „ugrás” Magyarország. Lehet, hogy ez motivált minket, lehel, hogy nem - soha sem beszéltünk ilyesmiről -, nekem mindeneset­re néhányszor eszembe jutott... Az angolok kertje a nyári hőségben mindenki menedéké volt. Érdekes színfoltot jelentet­tek az éppen szabadnapos ameri­kai katonák, akik-nem úgy, mint itthon az oroszok - szabadon jár- hattak-kelhettek a városban. Ki- sebb-nagyobb csoportokba ve­rődve leheveredtek a fűbe, dön­tötték magukba a sört, és pofát­lan nyíltsággal szívták a füvet. „Kötözködésük” azonban mind­ig pozitív volt. Egyszer, amikor valami oknál fogva fényképe­zőgéppel az oldalamon Basilides Barnával sétálgattam az Eng­lischen Gartenban, egy ilyen öt­hat fős amerikai .különítmény” felfedezett minket, és „oh yeah! ... turist... oh yeah” kiáltásokkal ellenállhatatlan invitálások köze­pette maguk mellé ültettek. Belénk diktáltak pár doboz sört, csináltunk persze közös ké­peket is - elvégre ott volt a masi­na -, még a címüket is megadták, hogy hova küldjem a képeket, ha elkészül... A jórészt fekete fiúk­ból álló csapat - ahogy elbeszél­gettünk, hamar kiderült - roppant büszke volt szűkebb pátriájára, és nagyon vágyott haza, Ameriká­ba. Kimondottan jólesett nekik, hogy itt, Európa közepén vala­kik leülnek velük beszélgetni, sö­rözni, hiszen az az igazság, hogy a németek meglehetősen mere­vek voltak az amerikai katonák­kal szemben. Egy-két óra ebben a parkban engem mindig felüdített, s ha kel­lett, lelkileg is talpra állított, ezért aztán úgy gondoltam, emléke is megér annyit, hogy megosszam Önökkel. Ha már a vallomástételeknél tar­tunk, nem állom meg, hogy ne meséljek arról az akár tipikusnak is mondható jelenségről, ami en­gem, amikor éppen Ausztriában voltam, ellenállhatatlanul vonzott Geschriebenstein-re - azaz írott- kőre, hogy ott rendszeresen „ha­társértést” kövessek el. Ez egy hegy az. osztrák-magyar határon. Az államhatár a hegygerincen hú­zódik, ahol egy icipici emlék- művecske található, amelynek közepén ott áll a határkő. Az egyik oldalán az „Ö” (Ös­terreich) betű, a másikon az (Ma­gyarország) „M” betű. Alattuk a dátum: 1921. Nos, a kijelölt határ hiába volt a hegytetőn, a magyar határőrök szám ára - mi­vel nem voltak alpinisták - így a nagyon is meredek hegyoldal ellenőrzése lehetetlen feladatot jelentett. Lent a hegy aljában vetették meg a lábukat, lent lé­tesítettek műszaki zárat, nyom- sávot, és mindent, ami kellett az akkori cécóhoz. Megelégedtek azzal, hogy a hegytetőn a határkővel egy vonalban piros- fehér-zöld karókat vertek le, és táblákat helyeztek el: ,A Ma­gyar Népköztársaság államha­tára”. Pár méterrel mélyebben volt ugyan egy drótkerítés, raj­ta kapuval és lakattal, de ezt, ha igazat mond a fáma, az osztrá­kok helyezték el, hogy az eset­leg lepottyanó, leguruló turis­tákat felfogja. A kulcsokat vi­szont - állítólag - a magyarok őrizték, ami logikusnak is tűnik, hiszen elvileg és jogilag a „ma­jomfogó’ ’ már magyar területen húzódott. Hát ide jártam én - sokad- magammal - határt sérteni, ma­gyar földre lépni, hacsak öt-hat méter mélységben is. Gyermeteg dolog? Megle­het. Talán boldogabb ember az, aki nem is igazán érti... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents