Új Kelet, 1998. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-02 / 78. szám

Palotai István:

Baváriai leporelló C12/6)

1998. április 2., csütörtök

Alvilág és felvilág

Bürget Lajos jegyzete

Hol kezdődik az alvilág, és hol ér véget a felvilág, azt ma már senki nem tudja. Korábban, ha az alvilágról volt szó, az ember el tudta képzelni a betörőt, a kasszafúrót, a rablót, az orgazdát, a felbujtót, a borostás verőembert, a csoportba verődött bűnözőket. Tehát igencsak egyszerű volt a képlet, a bandita, a gengszter volt az, akit odasoroltunk. Ahogy aztán a világ „finomodni kezdett", kiderült, hogy ez csak az egyik, mi több, nem is jelentős réteg. Mert megjelentek az olyan szervezett alakulatok, ahogy mondani szokás: maffiák, amelyek az egész életet átszövik, a külvárosi csehótól a bálteremig. Vagyis az alvilág nem egyszerűen hivatásos bűnözőkből áll már, hanem a fehérgallérosoktól a tisztesre pingált vállalkozóig és politikusig mindenki megtalálható benne.

Éppen az átláthatatlanságban van az egész ereje. Sosem tudni, ki tartozik ide, ki nem. Hol a számítógépes bűnözőbe botlikaz ember, hol az olajszőkítőkbe, vagy éppen a borhamisítókba, de még ki sem józa- nodunk, máris kiderül, hogy rendőr is van a csapatban, hogy aztán bővüljön a kör a bérgyilkossal, a könyvszakértővel, a használt autókkal kereskedőkkel, az autótolvajokkal. Ma már nincs az életnek olyan területe, amely ártatlan lenne, nincs egy parányi hely, ahol ne kellene attól tartani, hogy sötét szándékok igazgatják a dolgokat. És mindegy, hogy prosti, drogkereskedő, bártulajdonos, bankos, köztisztviselő, a mai alvilág mindenütt jelen van, a politikában is.

Persze ezek súlyos kijelentések, de ha belegondolunk, talán a képviselő sem sejti, hogy egy-egy lobbi mögött kik, miért és mennyivel húzódnak meg, akkor nem nehéz elképzelni, ebben a folyamatban tisztes emberek is eszközzé válhatnak. És válnak! A láthatatlanság szüli meg azt, amikor vezető emberek egy-egy rendezvényen olyanokkal fényké- pezkednek, akikről később kiderül: maffiózók, de hát a rózsadombi erődben lakóról ki gondolná, hogy kezében kuplerájok sora összpontosul, úgy is, mint haszonszerzés, úgy is, mint háborús ok. Ha úgy tetszik, egy házmester is lehet az alvilág eszköze, embere, tagja - lehet választani -, aki gondosanfedezi mondjuk egy bérházban lakó fegyverkereskedő, vagy drogos, vagy éppen embercsempész ügyleteit.

Nagy tehát a gond akkor, amikor a mai alvilágot kell behatárolni. Se szakma, se foglalkozás, se beosztás, se szépen csengő név nem jelent semmit. Még az sem garancia, ha valaki az Operabálba jár, vagy éppen országos fogadáson villog. Még a közjogi méltóság sem biztos, hogy szűzi lelket és mentalitást takar. Igaz, a mi alvilágunk más, mint az olasz vagy az amerikai. Itt még nincsenek „nagy családok”. Itt még nincs olyan tradíciója a hallgatásnak, a szoros összetartozásnak, bár ami a leszámolásokat, a bosszút illeti, nem vagyunk nagy hátrányban. Vannak természetesen „keresztapáink" is. Sajnos, a mai élethez a külföldivel összefonódó magyar alvilág léte szorosan hozzátartozik. Szomorú, de egyre bővül, olyan arányban, ahogy azt a lehetőségek felkínálják.

Van-e kiút ebből? Láthatóan nincs. Se az olaszoknak, se az amerikaiaknak, se a németeknek nem sikerült felszámolni az alvilágot. Hosszú évtizedes, hogy ne mondjam, évszázados hálózatuk, rendjük, törvényük, fegyelmük és összefonódásuk mindeddig lehetővé tette fennmaradásukat, mi több, növekvő hatalmukat. Ezzel együtt kell élnünk. Időnként örvendünk, ha születik valamilyen rendőri siker. Talán majd annak is örülhetünk, hogy születik egy-egy elrettentő erejű ítélet. De a XX. század vége bizony már olyan marad, hogy együtt él egy szűk felvilág, erkölcsösen, amíg lehet, és egy alvilág, mely már-már nem lent keresendő, hanem egyre feljebb.

Ha nem akarsz egy céggel munkaviszonnyal deklarált házasságot kötni, ennek két klasszikus módja van. Egyrészt nem kell túl sok időt a „lányos háznál” töltened, másrészt időnként más lányokat is be kell cserkészned - méghozzá azok köréből, akiket az önjelölt menyasszony is ismer. így aztán nem leszel olyan fontos, sem betervezhető az imádott lény számára, hogy házasságon törje a fejét veled kapcsolatban, mégis érdekes maradsz, elvégre a „barátnők is buknak rád”. Ha szeret és értékeli, amit „nyújtasz neki”, így is elfogad...

A világ meglehetősen változatos, így igazságai sem egyformák. Főleg a „politikai igazságok” mutatnak nagy szóródást: ahány nézet, annyi változat. Igen ám, de nincs a világon egyetlen hibátlan nézetrendszer sem, és ha valaki nem akarja végképp letenni a voksát az egyik mellett, akkor közlendőjének megfelelően kell cserélgetnie azokat az orgánumokat, amelyekben „elmondhatja a magáét”. Ez az emigrációban különösen érvényes igazság, hiszen ott független újság és újságírás nem létezik. A Szabad Európa Rádió a nyolcvanas évek derekán már egyértelműen amerikai liberális utat követett (és az volt az elvárt követelménye), a Bécsi Napló (főszerkesztő Hanák Tibor) rózsaszín szocdem volt, a müncheni Nemzetőr (főszerkesztő Kecs- késsy Tollas Tibor) hűségesen magyar, és demokratikusan jobboldali keresztény, a párizsi Irodalmi Újság demokratikusan balos, a Dunai Hajós eszeveszett nyilas, a New York-i Magyar Élet az ötvenhatosok lapja, a Kanadai Magyarság a horthyista korszak elitjét szolgálta ki (fő- szerkesztő Vörösváry István), a Menora az amerikai magyar nyelvű zsidóság lapja (főszerkesztő Egry György) volt, így aztán bőven adódott lehetőség a „idézésre”, és akkor még nem is beszéltem a - csak a Jóisten tudja, hogy mennyi — magyar nyelvű rádióadók sokaságáról, Kölntől Montreálon és Tiranán át egészen Pekingig.

Érdekes eset volt - ez az oroszokat bosszantani akaró nagy kínai-amerikai összeborulás idejében történt -, hogy levelet kaptam egy bizonyos Mister Wongtól, a bécsi kínai követség kultúrattaséjától: ekkor és ekkor keressem meg hivatalában. Persze furdalt a kíváncsiság, hogy mit akarhatnak tőlem a kínaiak, ezért a megadott időpontban megjelentem. Legnagyobb elképedésemre munkát ajánlott! Menjek el a Kínai Rádió magyar nyelvű adásához Pekingbe, és legyek a munkatársuk. Meglehetősen bamba képet vághattam - hiszen a „lövészárok túlsó oldalán” tettem, amit gondoltak, hogy tennem kell -, mert azonnal megnyugtatott: tudja, ki vagyok, sőt éppen Münchenben ajánlottak neki. (Világos — gondoltam a politikában semmi sem lehetetlen.)- Mit lenne a feladatom? - Bemondónak, hírolvasónak gondoltak rám - volt a válasz. — A rádiójuk állítólag nem ad le soha saját anyagokat, hanem mindent a hírügynökségektől vesz át - nincsenek újságírók sem, csak fordítók, stiliszták és bemondók. A fizetésem havi 4500 dollár lenne (1984-ben!). Minden kiváló és remek, ingyen kapok szolgálati lakást, bútort és személyzetet (!), „egyetlen” kikötés van

csupán, hogy a munkahely és a lakás közötti kijelölt útszakaszon kívül csak kísérettel, illetve csoportos kirándulás alkalmával mozdulhatok ki, de nyugi, mert havonta két-három kirándulást is szerveznek a diplomáciai negyedben lakók részére. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy - elvek ide vagy oda - nem gon- dolkoztatott el az ajánlat. Érdekes egzotikus világ, történelmi időutazás a Rákosi-korba, egy kosár pénz mire a hároméves szerződés lejár, elvégre annyinak ott akkoriban a tizedét sem lehetett elkölteni. Ha nem csinálom én, akkor sem dől össze a kommunizmus, mert csinálja más, és így tovább. Gondolkodási időt kértem, majd hagytam a csudába az egészet, gondoltam, ha annyira kellek nekik, majd jelentkeznek. Végül is soha többet nem kerestek meg, így nem kellett döntenem sem.

írni viszont rengeteg helyre írtam, leginkább a Nemzetőrnek és a Bécsi Naplónak, de az amerikai magyar lapoknak is. Egy-egy élesebb hangú cikk - mondjuk a Nemzetőrben -, és már a SZER jegelte is, ha egyáltalán volt neki olyan ötlete, hogy belső állandó munkatársuk legyek.

így maradhattam szabad. Európában.

12/7

Az mindig külön megért egy misét, és roppantul szórakoztató volt látni a hatást, amikor valakinek - kérdésére válaszolván - megmondtam, hogy a SZER-től jöttem, annak dolgoztam. A legváltozatosabban természetesen a magyarok reagáltak, de egy-egy állam „hivatalos” viszonyulása sem volt kutya! Az osztrákok - semleges országról lévén szó - általában csak az orrukat húzgál- ták, egyesek közülük csendben megjegyezték, hogy elvileg nem tevékenykedhetnék Ausztria területén, de ők jó hazafiak, rühellik a kommunistákat, így aztán csináljak csak, amit akarok, csak ne túl nagy dérrel-dúrral. Az állandó utazgatások viszont roppant figyelmet követeltek. A nagy jövés-menésben egyetlen percig sem volt szabad figyelmen kívül hagyni - munkahelyem megemlítésén, illetve mély elhallgatásán túl -, hogy „ki kivel van”. így aztán általában két, de bizonyos esetben három útlevelem is volt. Nem véletlenül! Ha ugyanis az útlevelembe például a török hatóságok beütöttek egy pecsétet, azzal már például Ciprus görög felébe a lábamat sem tehettem be, de a görög határon sem volt leányálom az életem. Az izraeli stempli az iraki, iráni, jordániai, szíriai, valamint a libanoni, líbiai belépést tették lehetetlenné. Anglia nem engedett be, ha rhodéziai „nyomokat” talált a flepniben, a dél-amerikai bélyegzővel pedig egész Afrikát el lehetett felejteni és így tovább. Érdekes módon abban az időben, ’83-84-85-ben a leglazábbak a jugoszlávok voltak. Őket aztán nem izgatta, ki fia-borja vagy, hol voltál és honnan jöttél, csak pénzt hozz magaddal, a többi nem számít. Párszor azért így is előfordult, hogy ellazáskodtam a dolgot, meg is volt az eredménye. Egyszer például a torontói repülőtéren azért kellett nyolc órát ücsörögnöm, mert nem a , jó” passzportomat adtam oda, hanem egy olyat, amelyikben

volt egy észak-koreai vízum. Tövéről hegyére kikérdeztek, hatvanhatszor leellenőriztek mindent, felhívták Münchent és Washingtoni, és csak ezután, nagy keservesen engedtek be az országba.

A magánemberek is különféleképpen reagáltak, amikor a SZER-t kiejtettem a számon. Mivel akkoriban vált lehetővé, hogy a magyarok (száz dollárral a zsebükben) szabadon utazhattak Nyugatra, így természtesen Bécsben rengeteg alkalommal futottam bele magyar turistákba. Kész kabaré volt! A legáltalánosabb viselkedési módjuk velem szemben valamiféle „borzongással körített mitikus tisztelet” volt, de szép számmal akadt olyan is, aki ijedtében úgy elszaladt, mintha ott sem lett volna. Pedig hát hol volt akkor már a régi cél, elolvadt, mint a tavalyi hó. Persze, a kommunista államokban semmi pénzért nem ismerték el, de ettől még tény maradt, hogy az ötvenes évek végéig valóban hírszerzői feladatokat is ellátó SZER a hetvenes évek végén még a „fellazítási politikával” is felhagyott, és egyetlen célja az „eszmék szabad áramlásának” kivívása maradt. Nem mondom, ennek sem örültek különösebben a „fiúk”, de hivatalos paranoiájuk a nyolcvanas években már csak műbalhé volt. Az egyszerű ember meg csak azt tudta, amit szajkóztak neki: a szabad európások kíméletlen piszkos kémek - hát hogyne kapott volna frászt Mari néni Ohatpusztakócsról, amikor meghallotta a SZER nevét?!

Egy időben a nyolcvanas évek derekán, amikor Washington - ismervén a „megtervezett jövőt” -, megkezdte a Szabad Európa Rádió fokozatos és folyamatos karcsúsítását, azaz kezdetét vette a leépítés, Bécsben alkalmi kérdezőbiztosok kapkodták el a magyar turistákat, és egy kérdőív segítségével arról érdeklődtek, hogy milyenek a nyugati adók magyar nyelvű adásainak hallgatottsági indexei. Mondjuk Cseke Laci subidubiját hallgatja-e, vagy Mikest Londonból, esetleg a vasárnapi Forgószínpadot, avagy Uram bocsá’ az én Jó reggelt című műsoromat. (A felmérést a rádió megbízásából egy közvélemény-kutató világcég végezte.)

Na, ha valamitől, akkor ettől a kérdőívtől és az azt lobogtató fiatal srácoktól féltek igazán a derék magyar turisták, pedig a válaszadás teljesen névtelen volt. Mint ördög a tömjéntől! Száz atyafi közül jó, ha egy megállt nekik, és válaszolgatott. Aztán kiderült, hogy a vakrémület nem indokolatlan, mert a magyar hatóságok „figyelmeztették” a külföldre utazókat, hogy az, jdegen ellenséges hatalmak így verbuválnak kémeket” a császárvárosban. A Maria-hilfer strassén hatalmas bevásárlószatyrokkal, fényes rövid sportgatyában és edzőcipőben vásárolgató magyar turisták ekkoriban lettek Bécs „látványosságává”, amint csoportokat alkotva izgatott kiabálással adták egymás tudtára, hogy mi hol a legolcsóbb, mi mennyi.

Mulatságos, de egyben megrázó élményem - soha nem is fogom elfelejteni - az a jelenet, amikor egy aranyos, szőke, ötéves körüli magyar kislány megállván anyukájával egy élelmiszerüzlet előtt így kiáltott fel: „Nézd, anyucikám! Ma is van banán!”

Brazil szex

MTI-Panoráma

„Brazília a lepedőatléták országa, ahol nagyon lazák a nemi erkölcsök” - gondolták eddig sokan. Most azonban kiderült, hogy tévedtek, akik így vélekedtek.

A Sao Paulo-i Folha című napilap felmérése szerint a brazilok a szexről igencsak konvencionális nézeteket vallanak, amelyek csak csekély mértékben térnek el a legfejlettebb országokban élő emberek véleményétől. Abban az országban, ahol a hajszálvékeny pántok tartotta bikinit feltalálták, és ahol a karnevál idején minden évben öt napig milliók táncolnak félmeztelenül, minden gátlásukat levetve a városok utcáin, a megkérdezettek 43 százalékát csak mérsékelten foglalkoztatják a szexuális kérdések.

De ugyancsak 43 százalékuk vélekedik úgy, hogy honfitársainak többsége a szex megszállottja. 43 százalékuk úgy jellemezte magát, mint aki némileg felszabadult a nemi dolgok tekintetében, de csak 21 százalék tartja magát teljesen felszabadultnak.

A brazilok többnyire hetenként egyszer élnek nemi életet, és átlagosan 36 percet szentelnek ennek az élvezetnek. Az újság összesen 2054 személyt interjú- volt meg az ország 94 helységében; a megkérdezettek életkora 18 és 60 között mozgott.

Brazíliában, ahol a lakosság túlnyomó többsége római katolikus, a megkérdezetteknek csupán a 22 százaléka tekinti a nemi élet fő céljának a nemzést, 53 százalékuk az élvezetet és a kielégülést jelölte meg fő okként. A katolikus egyház által tiltott önkielégítést 63 százalék teljesen egészséges dolognak tartja, míg 25 százalék szerint ez erkölcstelenség.

Abban a kérdésben megosztottak a brazilok, hogy erénynek számít-e a nők szüzességének megőrzése a házasságig: 43 százalék szerint a nőknek szüzén kell az oltár elé állniuk, míg 38 százalék ezt nem tartja szükségesnek. A férfiúi szüzességet csak 18 százalékuk tekinti erénynek, míg 66 százalékuk szerint a férfiaknak tapasztalatokat kell szerezniük, mielőtt megnősülnek.

A megkérdezettek 54 százaléka - a Reuters jelentése szerint - ellenzi egy olyan törvény meghozatalát, amely engedélyezné a homoszexuálisok meghá- zasodását, és 62 százalékuk nem helyeselné, ha egynemű házaspárok gyermekeket fogadhatnának örökbe.

Ötvenöt százalékuk ellenzi egy olyan új törvény elfogadását is, amely megkönnyítené a tehesség- megszakítás elvégeztetését a nők számára, akár abban az esetben is, ha a terhesség megerőszakolás következménye.

^A^Iet^^^ln^kai^^Jándor^fotózt^ozsó^<atalir^