Új Kelet, 1998. március (5. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-02 / 51. szám
üü ÚJ 75 i' ill Hétindító 1998. március 2., hétfő „Boldog vagyok, és elégedett az életemmel” Tevékeny könyvtárigazgatóként ismertem meg Antal Miklóst valamikor a hetvenes évek első felében. Akkoriban még nagyon ritkán jutottunk el Vá- sárosnaményba, Bereg központjába az alig 30 kilométerre fekvő Beregszászról, az egykori megyeszékhelyről. Nem az út volt rossz, hanem köztünk állt egy határ. Szögesdrót, szántás, katonák. Akkor még nem is álmodtunk kishatárátlépőről. Csapon, Záhonyon át jutottam el Naményba. Tudtam, hogy az ottani könyvtár igazgatója orosz irodalmat fordít magyarra. Természetes, hogy meg akartam ismerkedni vele. Ekkor kezdődött a barátságunk, amely aztán a Beregi Ünnepi Hetek közös rendezésében, szervezésében bontakozott ki igazán. Egyszer eljött hozzánk, valaDalmay Árpád (Új Kelet) Miklós ma már nyugdíjas, idén 65 éves. Korából 10-15 évet nyugodtan letagadhatna. Fáradhatatlanul dolgozik, igaz, mostanság inkább a kertjében. Ottjártamkor a gyümölcsfák metszését hagyta abba, hogy beszélgethessünk egy órát. I- Kérlek, beszélj szülőfaludról, szüléidről, gyerekkorodról! — Napkoron születtem 1933-ban. A szüleim szegény emberek voltak. Édesapámat még az is sújtotta, hogy - talán mert a névsor elején volt - ahányszor katonai behívás volt abban az időben, akkoriban az pedig elég gyakran fordult elő, mindig elvitték. Végigharcolta a második világháborút is. Amerikai fogságba esett visszavonulás közben valahol Ausztriában. Az első három hónapot nagyon nehezen viselte el, jártányi ereje sem volt. Aztán apránként magához tért. 1946-ban került csak haza. A lövészárkokban és a fogságban töltött évek tönkretették az egészségét, s hatvanévesen meg is halt. Nagyanyám két évig mindennap, télen-nyáron, esőben- fagyban kijárt a faluvégi kereszthez imádkozni, hogy a fiai, köztük édesapám, kerüljenek haza a háborúból. Később Fjodor Abramov egyik regényében olvastam egy orosz öregasszonyról, aki ugyanígy imádkozott a fiáért. Döbbenetes volt a párhuzam. — Gyermekkorod nem mondható felhőtlennek és gondtalannak, mert éppen a háborús évekre esett. — Valóban nem volt felhőtlen a gyermekkorom, de én azért nagy szeretettel emlékszem vissza arra az időszakra. Igaz, hogy munkával telt cl az egész gyermekkorom, mert én voltam szüleim legidősebb gyermeke, s édesapám távollétében bizony sokat kellett dolgoznom a mezőn édesanyámmal, aki ráadásul abban az időben a szívével is bajlódott. Nekem gyerekként úgy kellett helytállnom, mint egy felnőttnek. Csak vasárnap délutánonként volt alkalmam néha-néha arra, hogy a legelőn futballozzunk egy kicsit a falubeli fiúkkal. I- A háború véget ért, s te még iskolás voltál. Hol tanultál?- Az elemi iskolát Napkoron végeztem el, majd 1949-ben Nyíregyházára kerültem a Vasvári Pál Gimnáziumba, majd amikor azt két év múlva átalakították, átvett minket a Kossuth-gimnázium. Ott érettségiztem. Szép emlékeim vannak ebből az időszakból. Két nagyon rendes, csupaszív tanárra emlékszem vissza. Az egyik a gimnáziumi osztályfőnökünk, Horváth Sanyi bácsi, aki nemcsak tanárnak volt kitűnő, de embernek is. Mindig figyelemmel kísérte a sorsomat. Amikor már dolgoztam, akkor is kereste a lehetőséget, hogy találkozzon velem, többször kért, látogassam meg. Kifaggatott az életemről, munkámról, tanácsokkal segített. Neki köszönhetem, hogy könyvtáros lettem. Az a fajta tanár volt, aki mindenhez értett. Kitűnő matematikus volt amellett, hogy valójában történe- lem-magyar-latin szakos tanári oklevéllel rendelkezett. A másik tanár Koroknay Gyula volt, aki oroszt tanított. Hadifogságba került a Szovjetunióban, ott tanult meg oroszul. Eredetileg olaszfrancia szakos tanár volt, de ezeket a nyelveket akkor nem tanították. Nagyon szerette a zenét, a fogságból egy balalajkát hozott haza magának. A hangszert hébe-hóba behozta hozzánk egy-egy órára, amikor neki is meg nekünk is olyan hangulatunk volt. Rengeteg gyönyörű orosz népdalt tanított meg velünk. Neki viszont azt köszönhetem, hogy orosz szakos főiskolás lettem. A tanár úr nagyon sokat beszélt az orosz népről, az egyszerű orosz emberek közvetlenségéről, vendégszeretetéről. Amikor látta, hogy érdekel az orosz nyelv, könyveket hozott, hogy olvasgassam.- Érdekes dolog: tanárod a Szovjetunióban volt fogolytáborban, mégis megszerette és tisztelte az orosz nyelvet, az orosz népet...- A tisztességes emberek így voltak vele, mert tudták, hogy a sok bajért, fájdalomért nem az orosz népet kell okolni, hanem a rajta is uralkodó rezsimet. Két másik példát is mondhatok erre. 1979-ben kint jártam Moszkvában az orosz fordítók ötödik kongresszusán. Velünk volt Karig Sára, az Európa Kiadó akkori kiváló főszerkesztője is. A hivatalos programokon túl nagyon sok jeles emberrel hozott össze engem, elsősorban irodalmárokkal. Karig Sára olyan szeretettel beszélt az orosz népről, hogy egyszer a reggelinél Lenin- grádban megkérdeztem tőle; ő, aki hat évig szenvedett Vorkután szovjet lágerekben, miért nem gyűlöli az oroszokat. Azt felelte, hogy a szenvedéseihez semmi köze az orosz népnek, a szibériai egyszerű emberektől ő csak jót kapott. Az orosz népben ő Puskin, Lermontov, Tolsztoj örököseit látja. A másik példa. Amikor Napkoron keresztülvonult a front, néhány szovjet katona elesett. A templomkertben temették el őket, később vitték ki holttestüket a temetőbe. Édesanyám mesélte, de én is emlékszem rá, hogy rengetegen vettek részt a temetésen. Mintha valamelyik köztiszteletben álló falubelink halt volna meg. Később kérdeztem édesanyámat, hogy is van ez: az oroszok ellenségek voltak, bujkáltunk előlük, féltünk tőlük, mégis ott volt a fél falu a temetésükön. Azt felelte, hogy ilyenkor már nem az ellenséget, hanem az embert kell nézni, aki nyilván nem jószántából ment a háborúba. Ha meghalt, meg kell adni neki a végtisztességet.- Még mielőtt elmélyednénk az irodalomban, térjünk vissza tanulmányaidhoz. Hová kerültél a gimnázium befejezése után?- 1953-ban érettségiztem, majd jelentkeztem Budapesten az Idegen Nyelvek Főiskolájára, az orosz tagozatra. Fel is vettek, 1956-ban végeztem. Miskolcon kaptam egy csoporttársammal lehetőséget a nehézszerszámgépgyárban műszaki fordítói munka végzésére. Nagyon kevés ideig voltunk ott, mert behívtak bennünket katonának, aztán kitört a forradalom, novemberben leszereltek mindkettőnket. Miskolcon elbocsátottak bennünket a gyárból, amely hadiüzem volt, s megszűnt a profilja. 1957 tavaszán a Nyíregyházi Városi Tanácson adtak volna valamilyen beosztást, amikor hazamenet a megyei könyvtár előtt találkoztam volt osztályfőnökömmel, Horváth Sándorral. Elmondta, hogy éppen könyvtárost keresnek a megyei könyvtárba, az inkább nekem való munka lenne. Bementünk az igazgatóhoz, aki fel is vett. Utána természetesen elvégeztem kiegészítőn a könyvtáros szakot, s így már jogosan dolgozhattam ebben a munkakörben. I- Hogy kerültél Vásáros- naményba?- Behívott az akkori könyvtárigazgató, Sárdy Béla, s megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem átvenni a vá- sárosnaményi könyvtár vezetését. Elvállaltam. Ez negyvenegy évvel ezelőtt történt. Innen is mentem nyugdíjba. I I - Mi vagy ki indított el a I műfordítói pályán?- Volt egy kedves ismerősöm, Sallai Pista bácsi, aki abban az időben az Országos Széchenyi Könyvtár módszertani osztályát vezette. milyen távoli rokona élt Naményban, őt látogatta meg. Bejött a könyvtárba is. Hosszasan elbeszélgettünk. Megkérdezte, hogy ha már egyszer orosz szakon végeztem, az oklevelemben az áll, hogy orosz-magyar fordító vagyok, miért nem járatok orosz folyóiratokat, és miért nem próbálkozom meg fordítással. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire igaza van. Ez úgy a 60-as évek elején történt, akkoriban alakult ki a könyvtárhálózat, tehát rengeteg elfoglaltságom volt. Rendeltem néhány folyóiratot, és elkezdtem rendszeresen olvasgatni oroszul. A legkedvesebb volt számomra a Junoszty című* ifjúsági folyóirat. Nagyon jól szerkesztett, bátor hangú lap volt. Megismertem belőle az akkori élvonalbeli szovjet írókat, költőket, például Jev- tusenkót is. Egyszer megakadt a szemem egy ifjúsági regényen, amit a lap közölt, ugyanis az előszót hozzá Jevtusenko írta, nagyon dicsérő szavakkal ajánlotta a művet az olvasók figyelmébe. Maga a regény egy ismeretlen irkutszki geológusnak, Gennagyij Maskinnak a Kék tenger, fehér hajó című műve volt. Egy ültő helyemben elolvastam, nagyon tetszett. Eszembe jutott Pista bácsi, s elkezdtem fordítani a regényt a saját gyönyörűségemre. Ez 1965 telén volt. Elkészítettem a fordítást, és eltettem. Talán nem is gondoltam én komolyan arra, hogy ebből valaha is könyv lehet. A 60-as évek végén nagyon sok író fordult meg nálunk. Az egyik Beregi Ünnepi Hét vendégei között voltak Fája Géza és Fábián Zoltán írók. Megmutattam nekik a kéziratot, elolvasták, jó véleménnyel voltak róla. Elkérték, s megígérték, hogy megpróbálnak segíteni a kiadásában. Igen ám, de akkor is nagyon nehezen lehetett betörni az irodalomba. Végül is csak sikerült. 1972-ben a Móra Könyvkiadó elfogadta a fordítást, s 1974-ben megjelent. Innen már viszonylag könnyű volt az utam, mert sikerült kapcsolatba lépnem az Európa Kiadóval. Felajánlották Fjodor Abramov trilógiájának a lefordítását. Amikor elolvastam a művet, rögtön tudtam, hogy meg kell csinálnom, annyira közel állt hozzám. A trilógiából végül tetralógia lett. A negyedik kötetet velem küldte el a szerző a kiadónak, kérve, bízzák rám ennek is a fordítását, hogy ne legyen stílustörés. Abramov azzal kezdte ezt a regényfolyamot, hogy emléket akar állítani a szibériai embereknek, elsősorban a nőknek, az öregeknek és a gyerekeknek, akiknek a férfiak távollétében mindenféle munkát el kellett végezniük, s nemcsak a maguk fenntartása érdekében, hanem még a frontnak is. Meglepődve tapasztaltam, mennyire hasonló volt az orosz és a magyar parasztok élete, gondolatvilága. Talán ezért is sikerült jól megcsinálnom a fordítást. A nyitókötet címe Fivérek és nővérek volt, mintegy jelezve, hogy azok az emberek, akikről szó van, Abramovhoz nagyon közel álltak. A második kötet címe Két tél és három nyár, a harmadiké Utak, keresztutak, a negyediké pedig A ház volt.- Úgy tudom, személyesen is találkoztál Abramovval. Mikor és hogy történt ez?- Mint mondtam, részt vettem 1979-ben az orosz fordítók ötödik kongresszusán Moszkvában. Amikor véget ért a hivatalos program, a házigazdák lehetővé tették számomra, hogy ellátogassak Leningrádba. Abramov az ottani egyetemnek volt a tanszékvezetője. Felhívtam telefonon, megbeszéltük a találkozást. Egy nagyon kellemes vasárnapot töltöttem nála. Ekkor már lefordítottam a három könyvét, de még nem jelentek meg, csak röviddel azután.' Nagyon kedves, tisztességes és mélyen érző embert ismertem meg Abra- movban, egy kicsit a mi Veres Péterünkre emlékeztetett. Ő is a nép javát akarta, szókimondó volt, az akkori szovjet írók közül ő ostorozta leginkább a visszásságokat. Elmondhatjuk róla, hogy népben, nemzetben gondolkodó író volt. Szerette volna jobbá tenni az orosz életet, irodalmi tevékenységét is e cél szolgálatába állította. I- Kiket fordítottál még I magyarra?- Az ukrán Vaszil Zemljak Hattyúcsapat, a litván My- kolas Sluckis Naplemente, az orosz Grigorij Baklanov Örökre tizenkilenc évesek című regényét, hogy csak a fontosabbakat említsem. Gyerekkönyvek is vannak közöttük, ilyen például Kajszin Kulijev Vágtass, csacsikám!, Vitalij Szjomin Csillagom - gyémántom, | Gennagyij Ciferov Mi lelj gyen a kiselefánt?, Vla- “ dimir Beekman A vastörpc, o Georgij Jurmin Nagyapó szemüvege című műve és még néhány. Érdekes Ralf Pfeffer Sólyom a kézen című ismeretterjesztő kpnyve is, amely a sólyomtenyésztésről szól. Fordítottam kazah novellákat, Turgenyev két elbeszélését, Oleg Rosszijanov két tanulmányát a magyar irodalomról, Juvan Sesztalov írásait is. Nyelvrokonunk, a vogul nemzetiségű Juvan Sesztalov elbeszélései nagyon tetszettek Fábián Zoltánnak, meg is jelentette őket a békéscsabai Új Aurorában. Kár, hogy az olvasók nem ismerik eléggé ezt a kiváló vogul költőt és írót, aki nemzetünk és irodalmunk nagy barátja. -Irodalmi munkásságodért két rangos kitüntetést is kaptál.- Abramov-fordításai- mért az Európa Kiadó nívódíjával tüntettek ki, majd Váci Mihály-díjat kaptam. 1994-ben, amikor nyugdíjba mentem, könyvtárosi és irodalmi munkásságomért megkaptam a Vásárosna- mény díszpolgára címet. I- Hogy telnek nyugdíjas I napjaid?- Nem unatkozom. Úgy rendeztem az életemet, hogy ne ismerjem meg az unalmat. Dolgozom a kertberk olvasgatok. Már diákkoromban is mindig két könyvet vittem magammal a vonatra, ha utaztam, s a hangulatomtól függően olvastam egyiket vagy másikat. Nem újságot vásároltam az állomáson, mint a legtöbb ember. Részt veszek a város kulturális életében, íróolvasó találkozókra kísérem a hozzánk látogató alkotókat, segítek a Beregi Ünnepi Hetek szervezésében. Nemrég jártunk Szlovákiában és Kárpátalján, ahonnan vendégeket várunk e rangos rendezvényünkre. A családomnak élek, van négy unokám, akik bearanyozzák napjaimat. Boldog vagyok, és elégedett az életemmel.
