Új Kelet, 1998. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-02 / 27. szám

8 1998. február 2., hétfő Kultúra ül LnJ'hj Ú Boldog vadászmezők itt, a földön is Száll a kakukk fészkére - a tiszalöki művelődési házban I stentelenül nehéz a színészek élete a Ken Kesey-regényből készült, Kakukkfé­szek című drámában. Nehéz, mert jóformán szöveg nélkül kell életre kelteniük szerepeiket, több mint két órán keresztül jelen lenni a színpadon, élni a bolon­dok mindennapi életét egy meg nem határozott helyen és országban lévő elme­gyógyintézetben. Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol játszódik a történet, lehet ez Amerika is, vagy a regény megjelenésekor még létező Szovjetunió is, és történhet Közép-Európa mostani rendszerváltásos, depressziósán zavaros viszonyai között is. Divatos a bolondokháza az irodalomban. Dürrenmatt, Peter Weiss, Dosztojevszkij, hogy csak a legismertebb „elmegyógyászok” neveit em­lítsük. De már de Sade márki is valami ilyesfajta történetet próbált színpadra alkalmazni, amikor a charantoni elmegyógyintézet lakóit próbálta a színjátszás nemes mesterségére oktatni. Az amerikai író nem politizál, nem akar társadalmi gondok feltárója lenni, de gondosan megírt alakjai tökéletesen képezik le a bennünket körülölelő világban létező embertípusokat. Valamiféle zárt köztársaságban élnek a bolondokháza lakói, olyasfélében, ami a külvilágban is megtalálható, azzal a különbséggel, hogy itt belül a rácsok tényleg ráfeszülnek a csillagokra, míg ott kint csak az agy érzékeli az akadályok létezését. A könyvből előbb színdarab, majd film ké­szült, talán éppen ennek az apolitikus feldolgozásnak köszönhetően. Milos Forman 1975-ben készítette el a maga nem akármilyen filmváltozatát, Oscar- díjat hozva a főszerepet alakító Jack Nicholsonnak. Berki Antal (Új Kelet) Koncz Gábor jegyzi ren­dezőként a kassaiak kivá­ló Kakukkfészek-előadását, láthatóan arra törekedve, hogy a főnéni és McMurp- hy tragédiába torkolló pár­viadala jelenítse meg a Kesey-regény máig érvé­nyes példázatát: az embert nem lehet legyőzni. A kis­szerű zsarnokság szükség­szerűen bukik el a szabad­ság eszméjével szemben. Közép-Európa nem Ameri­ka, és Koncz Gábor, ha nem is utal direkt jelzésekkel szűkebb környezetünkre, ebből az ezerszer áldolt-át- kozott Magyarhonból vett élményanyagot vitte a ti­szalöki művelődési ház pa­rányi színpadára. Csak itt, ebben az országban lehet­séges, hogy Petőfit még jóval a kiegyezés után élet­ben látták egyesek, vagy Rákóczit a negyvennyol­cas szabadságharcban is harcolni vélték, és szép számmal voltak és vannak olyanok, akik hittek és hisznek is az ilyen történe­tekben. McMurphy halálát követően azonnal legen­dává nemesedik, ahogyan legenda lett itt Maiéter Pál, Nagy Imre vagy akár Ró­zsa Sándor is. Itt a zsarnok­ság sohasem ölt álruhát, itt mindig és minden korban nyíltan mutatkozott meg a maga véres valóságában. A nagynevű vendégrendező darabról alkotott véleménye a színészvezetésében mutat­kozik meg a legkövetkezete­sebben: Kövesdi Szabó Má­ria álságosán jóindulatú, hi­hetetlenül gonosz figurát for­mál Ratched nővér alakjából. Olyat, akinek inkább az ápol­tak között lenne a helye, mintsem hagyni, hogy főné­niként garázdálkodhasson a jobb sorsra érdemes elmehá- borodottak fölött. A hóhér mosolya A színésznő egyetlen pilla­natig sem vezeti félre a néző­ket. Tudjuk, hogy a sátán lé­pett személyében a színpadra. Amikor jóindulatúnak, ked­vesnek látszik, akkor is ott buj­kál benne a démon, és a né­zőtér iszonyattal figyeli egy- egy szakmailag kiválóan meg­komponált cselekedetének „eredményességét”. Alakítá­sának és az előadásnak is csúcspontja, ahogyan McMur- phyt csapdába csalva, végze­tesnek bizonyuló erőszakos­ságra kényszeríti. Ennek a Ratched nővérnek nem tudjuk elhinni, hogy tényleg képes lenne kiengedni markából ál­dozatát. Élet és halál ura ő, aki minden gátlásosságáért, elhi­bázott életéért a neki kiszol­gáltatott szerencsétleneken áll bosszút. Ez a főnéni csak az intézet falai között fölényes, csak ott érzi magát biztonság­ban. Tudja, hogy gyűlölik, ápoltak és ápolók egyaránt, de gondosan megszervezett vé­delmi rendszerén minden láza­dás megtörik, és Kövesdi Sza­bó Mária figurája győztesen kerül ki az intézetbéli konflik­tusokból. Amikor az élő-ha­lottá tett, egyéniségétől meg­fosztott McMurphyt az agy­műtét után, tolóágyon vissza­hozzák a színpadra, Ratched nővér diadalt ül. Kövesdi Sza­bó Mária minden színészi esz­köztára, ereje benne van ebben a győzelemben. Nincs itt he- jehuja, tánc kivilágos-kivir- radtig, egy sejtelmes mosoly van, egy szemvillanás, egy ap­rócska kézmozdulat. És a nézősereg ökölbe szorított kézzel, megbabonázva bámul a színpadra, szinte még azt is felejtve, hogy néha azért leve­gőt is kellene venni. A vagány megdicsőülése A főnéni ellenpontját a valamikori háborús hőst, McMurphy figuráját, aki le­szerelése után nem képes be­illeszkedni a civil életbe, aki nem találja helyét a konszo­A főnéni - Kövesdi Szabó Mária lidálódolt világban, aki bör­tönről börtönre bukdácsol, hogy aztán szükségszerűen a bo­londokházában kössön ki - Tóth Tibor alakítása tette em­lékezetessé. Berobbanva a színpadra, azonnal felborítja a főnéni által diktált játék- szabályokat. Onnantól kezd­ve ő az előadás motorja, csak rajta múlik, hogy a közönség milyen élményekkel távozik a színházból. És Tóth Tibor szerepjátszása megfelel a dráma által megkövetelt, nem akármilyen elvárásnak. Nem­csak arra van ereje, hogy fel­rázza társait, hogy már első pillanatokban a nézők szívé­be lopja magát, de apró rez­dülésekkel képes megmutat­ni McMurphy esendő mivol­tát, azt, hogy a rettenhetetlen hős, a csupa élet vagány ál­arca mögött bizony könnyen csapdába ejthető ember rej­tőzik. Ez a McMurphy nem veszi észre, mire megy ki a játék, azt hiszi, itt is piti kocs­mai verekedővel van dolga, akit majd jól pofán vág, és akkor csend lesz. Fokozato­san ébred rá, hogy a harc köz­te és a főnéni között életre-ha- lálra megy. Tóth Tibor együtt okosodik Hardingnak is kö­szönhetően McMurphyvel. Amikor elszánja magát a vég­ső összecsapásra, már mindent tud. Azt is, hogy csak veszte­sen kerülhet ki ebből a küz­delemből. Mielőtt megtámad­ná Ratched nővért, egy pilla­natra megtorpan. Látja magát tehetetlen emberi roncsnak, látja magát élő halottnak, és a színészi alakítás csodája, hogy ezt mi is látjuk, a nézők! Föl­kiabálnánk a színpadra, hogy hagyd abba, menekülj! De az­tán beletörődve a változtatha- tatlanba, tudjuk, hogy ennek az összecsapásnak bármi is lesz a következménye, meg kell történnie. Főném és a többiek Szemlélők minden társa­dalomban vannak, akik koc­kázatokat nem vállalva, kí­vülről figyelik a történéseket. Néha okos dumájukkal meg­világítják az eseményeket, tulajdonképpen falra lehet mászni tőlük. Nálunk sokáig az értelmiség volt erre a harma­dik utas szerepre kárhoztat­va, hol azért, mert kirekesz­tették őket a társadalmi folya­matokból, hol pedig önkén­tes belső száműzetésbe vo­nulva kényelmesebbnek lát­szott számukra a kívülállók figurájába menekülni. Aki nincs ellenünk, annak fele­lőssége sincs. A bolondok or­szágában Harding az, aki ön­magát és környezetét sztoi­kus nyugalommal boncol­gatva marad kívül a cselek­ményen. Dudás Péter min­dent tud az ilyesfajta embe­rekről. És amit tud, azt képes meg is mutatni. O a megtes­tesült nyugalom, a biztonság, akit a körülötte zajló tragé­dia, ha meg is érinti, nem ké­pes megváltoztatni. A szí­nész kívül-belül azonosul Hardinggal, jellegzetesen közép-európai figurát vará­zsol belőle. Néha már-már tár­sául szegődne Murphynek, de aztán az utolsó pillanatban visszahúzódva elefántcsont­tornyába, legfeljebb arra haj­landó, hogy önként vállalt rabságát esetleg egy másik zárt intézettel cserélje föl. Ha egyenként vizsgáljuk az elmegyógyintézet lakóit, könnyen kiderül, hogy igazá­ban nincs is semmi bajuk, de a főnéni gyógymódja még a legegészségesebb embert is könnyedén bolonddá teszi. Az anyakomplexusban szenvedő Billy Bibbit Benkő Géza pará­dés alakításában azonnal meg­gyógyul, McMurphy sajáto­san egyszerű gyógymódjának köszönhetően - pláne, hogy a „gyógymódként” megjelenő Bandor Éva nemcsak színész­nek, de nőnek is nagyszerűnek bizonyult az előadásban -, hogy aztán Ratched nővér egyetlen pillantásától, álságos jóindulatától összetörve ismét dadogó emberi ronccsá változ­zon vissza. Az epizodisták együtt lé- legzenek a cselekménnyel. Élik a maguk megszokott hó­bortjait, időnként bele-bele- kottyantva a történésekbe. Iszonyú nehéz színészi fel­adat ez. Két és fél órán keresz­tül jelen lenni, legfeljebb annyit mondani: dögöljetek meg!, de egyetlen pillanatra sem kiesni a darab meg­szabta figura bőréből! Vá- radi Béla, Gyurkovics Mi­hály mesterei az ilyen ka­binetalakításoknak, és a fi­atalok, Peti ik Szilárd. Fa- bó Tibor, illés Oszkár mél­tó társai a már nyugdíjba vonult, de még ma is aktív művészeknek. A rendező, Koncz Gábor világos jelképrendszerrel dolgozik. Nem magyaráz bele a drámába semmit, hagyja kicsengeni a szitu­ációkat. Nála a színjátékos a legfontosabb, tudva jól, hogy semmiféle hagymá- zos rendezői elképzelés nem képes megélni, ha nincs megfelelő súlyú szí­nészi alakítás fölsorakoz­tatva mellette. Nála attól válik drámaivá egy-cgy je­lenet, hogy művészei mi­képpen reagálják le a ve­lük is történő eseménye­ket. Dale Wasserman kivá­ló átdolgozásának éppen a£ az erénye, hogy direkt utalásoktól mentesen, gör­dülékeny, mindenki által élvezhető, kitűnő szerepek­kel megtűzdelt színdara­bot írt a regényből. És végül az Indián. Pólós Árpád szöveg nélkül, egy szál partvissal sunnyog, set­tenkedik, rejtőzködik majd­nem két felvonáson keresz­tül. Mindent tud, ami az in­tézetben történik, ponto­san látja a főnéni mester­kedéseit, de ne szólj szám, nem fáj fejem alapon tűri, hogy az ápolók, Bocsársz- ky Attila és László Géza éveken keresztül majmot csináljanak belőle. A min­denki kapcarongya, a min­denki által gúnyolt part- visfőnök lassan-lassan nő fel, nemcsak képletesen, de a maga testi valójában is McMurphy mellé, hogy az­tán az utolsó nagy erőfeszí­tésnél már mint a legenda- beli nagyfőnökök, minden­ki fölé magasodva nyissa meg a kinti világba vezető utat, otthagyva ápoltaknak és nézőknek egyaránt a szabadság érzetének sem­mihez sem fogható mámo­rát, és elinduljon a boldog vadászmezők felé. I McMurphy-Tóth Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents