Új Kelet, 1998. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-20 / 43. szám

1998. február 20., péntek Irodalom Gúnyolta társadalmát Költő volt, vígjátékíró, színész, rendező, színiigaz­gató, s a francia irodalom egyik legismertebb alko­tója. A XVII. században élt, a nagy európai háborúk, a franciaországi zavargások, polgárháborúk, érték­rendszer-változások korában. Jean-Baptista Poqulein, közismertebb nevén Moliére háromszázhuszonöt éve halt meg. Babus Andrea (Új Kelet) Shakespeare után Moliére a világ színházainak legtöbbet játszott szerzője. Ariszto- phanészt tekintik ugyan a ko­média atyjának, annak klasszi­kus, példaadó formáját azon­ban Moliére teremtette meg. A Párizsban született fiút királyi kárpitos édesapja a jezsuiták Clermont-kollégiumába járat­ta, majd Jean-Babtiste Lyon­ban szerzett ügyvédi diplo­mát, amivel be is fejeződött jogi pályafutása. Beleszeretett Madeline Béjárt-ba, akinek családjával együtt társulatot alapított. Az Illustre Théatre egy esztendő leforgása alatt megbukott, aminek okai: egy­részt az ifjú Moliére még nem lehetett színházi szakember, másrészt repertoárja még nem különbözött a másik két ak­kori színházétól. Az ő társula­ta akkor emelkedett a Hotel de Bourgogne és a Marais mellé, amikor Moliére, a színműíró darabot ír Moliére, a színész és társai számára. Tizenhárom éves vidéki tartózkodás alatt szerezte meg művészetének lendítőerejét, társadalomkriti­kájának alapjait. A fővárosba való visszatérés után XIV. La­jos öccse, a Monsieur vette pártfogásba a színházat. Ami­kor a társulat XIV. Lajos jelen­létében egy Comeille-tragédi- át adott elő, s Moliére-nek lát­nia kellett, hogy unatkozik a publikum, vakmerő tettre szán­ta el magát: megkockáztatta egy olyan darab azonnali el­játszását, mely vidéken el­söprő sikert aratott. Az akkor húszéves király harsány kaca­ja megalapozta Moliére to­vábbi sorsát, s valami új kez­dődött a francia színháztörté­netben. Moliére könnyű, csel- szövéses vígjátékokat írt, s vallotta, a komoly erkölcs mintaképei kevésbé hatéko­nyak, mint a szatíra. A megro­vást az emberek könnyen el­viselik, de a kinevetést nem tű­rik. Első nagy sikerdarabjá­ban, a Kényeskedőkben kifi­gurázta az öncélúan érzelem­boncolgató nemességet, de a nemesmajmoló polgárságot is. Több vígjátékán keresztül át­húzódó fejtegetéssel mutatta be az újat, s tette nevetség tár­gyává a vaskalaposságot. A Férjek iskolája a korabeli er­kölcsöket állítja szembe a szerző haladó gondolataival a nők neveléséről, a férjes asz- szony életéről, s ezt folytatja Nők iskolájában. Hirdeti, a természetes élet elleni harc hi­ábavaló, mert a fiatalok sze­relme úgyis áthág minden aka­dályt. Sikerét bizonyítja, hogy a Férjek iskoláját 1661 máso­dik felében harmincnyolcszor vitték színre, amikor a párizsi színházak hetente háromszor játszottak. A sikert csak fokoz­za a megtámadottak, kigú­nyoltak felháborodása, de a többség - így a király is - ke­gyeibe fogadta őt. Moliére 1662-ben kötött házassága a nála húsz évvel fiatalabb Armande Grésinde Béjart szí­nésznővel - a rossz nyelvek szerint tulajdon leányával - hatalmas botrányt kavart, s a Tartuffe bemutatója is felhá­borodást szült. Az egyház úgy vélte, a vallásos hitet teszi ne­vetségessé. Moliére a Don Jüannal válaszolt, melyben fi­lozófiai szintre emelte és ki­terjesztette a Tartuffe társada­lombírálatát. Más az ország­úton rázza öklét, s a palotában hajbókol, ő vándorkomédiás­ként alázatoskodott, s tizenkét szobás kastélyából üzent ha­dat kora társadalmának. A Képzelt beteg előadása után, hirtelen halt meg 1673-ban. La Fontaine a következő sorokat szánta sírjára: „Itt Terentius és Plautus pi­hennek, bár Moliére alszik itt egy­maga, Egy lélek hármuk tehetsé­ge, melynek művészetén derült a frank haza”. A költészet napja, 1998 Pályázati felhívás Idén is megünnepeljük a költőket, a verseket. A költészet napja alkalmából készült el ez a pályázati felhívás mind­azok számára, akik kedvelik a művészeteknek ezt a kifeje­zésmódját. Itt az alkalom, jelentkezhetnek erre a pályázatra, hogy munkáikkal tisztelegjenek a József Attila-i életműnek, szellemiségnek. A szervezők szándékunk szerint azokhoz óhajtanak eljutni, akik még hódolnak az érdek nélküli mű­vészetszeretetnek. Az alábbi műfajok közül várjuk jelentkezésüket: vers, vers­illusztráció, versfordító (idegen nyelvről magyarra és fordít­va), versmondás. A pályázók azon túl, hogy megmozgatják agysejtjeiket, sze­rény díjazásban is részesülnek. A beérkezett pályázati munkák­ból kiállítást rendezünk a Városi Galériában, megjelennek vagy elhangzanak újságokban, rádiókban, televíziókban. Pályázni lehet különböző korosztályokban: általános is­kolásoknak, gimnáziumi tanulóknak, 18 éven felülieknek, hivatásosoknak és amatőröknek egyaránt. Kérjük, hogy alkotásaikat, jelentkezéseiket 1998. márci­us 25-éig a Városi Galéria címére küldjék: 4400 Nyíregyhá­za, Selyem u. 12. Az eredményről Nyíregyházán, a Kossuth téren értesülnek 1998. április 11-én, József Attila születésnapján, amikor egész napos műsor várja az érdeklődőket, sok-sok meglepetéssel. Tiszabecstől Vasváriig Irodalmi barangolások a Nyírségben Érdemes lenne egyszer időt szánni rá, és végigjárni azokat a helyeket, amiket Katona Béla és Bodnár Ist­ván ír le (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei) Irodalmi utazások című művében. Érdemes, mert a kötet meg­kapó hitelességgel mutatja be nemcsak a magyar iro­dalom hatalmasságait, hanem azokat is, akiknek nem adatott meg országos elismertség, és akiknek életmű­ve bizony elmerült az idő tengerében. Berki Antal (Új Kelet) Régtől ismert Kölcsey Fe­renc, Petőfi Sándor, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, de leg­főképp Móricz Zsigmond kötődése a térséghez, de arról kevesen tudnak, hogy irodal­munk halhatatlanjainak jó ré­sze így vagy úgy kapcsolatba került a szatmári, a beregi vagy a nyírségi vidékkel. Ka­tona Béla irodalomtörténész aprólékos gonddal térképez­te föl megyénk irodalmi éle­tét. Azt is mondhatnánk, hogy ami ebben a könyvben nem szerepel, az nincs is. És nem csak Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula bolyongásait követte lépésről lépésre, de fölkutatott olyan réges-régen elfeledett költőt, mint a Ge­bén született Ecsedi Kovács Gyula híres-nevezetes szín­művészt. Se szeri, se száma azoknak az íróknak-költők- nek, akiket életük valamelyik szakaszában környékünkre vetett jó vagy balsorsa. Talán nincs is a megyének egyetlen olyan pontja, egyetlen olyan városa, faluja sem, ahol ne ta­lálkozna valamilyen irodalmi emlékkel a kiránduló. Kato­na Béla élvezetes stílusban, olvasmányosan idézi fel me­gyénk irodalmi emlékhelye­it. És nemcsak a híres Túrist­vándi—Szatmárcseke-Tisza- csécse-Tiszabecs útvonalnak szentel figyelmet, de megis­merhetünk más nevezetes em­lékhelyeket is, olyanokat, amiket valamiért a hivatalos propaganda mind ez ideig semmiféle figyelemre nem méltatott. Ki gondolná, hogy a nagy nyári tiszai kirándulá­sok mintájára irodalmi hajó- kázáson vehetnénk részt, iga­zából Tiszabecstől le egészen a megyehatárt jelképező toka­ji hídig, de még Tiszaeszlár vagy Tiszavasvári is tartogat­hat számunkra irodalmi cse­megéket. Kár, hogy eddig még Katona Béla tanár úron kívül egyetlen illetékesnek sem ju­tott eszébe az irodalmi Tisza- túra megszervezése. Másképpen örökíti meg a megyénkbeli irodalmi em­lékhelyeket a társszerző Bod­nár István. A szerző Tisza- dobtól Bátorligetig kalau­zolja olvasóit, bemutatva a táj semmihez sem fogható szépségét, és menet közben mesél történelemről, iroda­lomról, emberi sorsokról, a nyírvidéki szegény nép éle­téről, legendáiról és arról, hogy ez a táj nem csak a nagy költőt, Petőfit volt képes megbabonázni, de elvará­zsolt szinte mindenkit, aki akár csak átutazóként került kapcsolatba a Nyírséggel. Bodnár István nem szégyelli bevallani, hogy maga is el- varázsolódott szűkebb-tá- gabb pátriájától, maga is rab­ja lett a boszorkányok lige­tének. Az író kézen fogva vezeti el olvasóit olyan he­lyekre, amiket csak leírásból sem ismert eddig, és talán fel­éled benne a vágy, hogy maga is megtapasztalja azt, amit a szerző plasztikusan elébe kínál. Rendhagyó útikönyvet tart kezében az érdeklődő, mert igaz ugyan, hogy az Irodalmi utazások látszólag irodalom­ról, költészetről mond igaz történeteket, de ott van mö­götte Szabolcs-Szatmár-Be­reg megye szinte minden fa­luja, összes látnivalóival, ter­mészeti kincseivel, történel­mével, mintegy kitárulkozva ország-világ felé. hívogatva a leendő látogatókat és azokat is, akiket immáron örökre ma­gához láncolt a Felső-Tisza tündérmeséket megidéző vi­déke. H ol volt, hol nem volt, élt egyszer három kismalac, kölcsönös megbecsülésben és barátságban a természettel. A környezetükben található természetes anyagból mind­hárman építettek egy-egy gyönyörű házat. Egyikük szalmából, a másik rozséból, a harmadik pedig téglát gyúrt agyagból és kú­szónövényekből , majd kiégette egy kis fazekaskemen­cében. Amikor elkészültek a ma­lacok, elégedetten szemlélték művüket, majd visszatértek a békés, autonóm életformá­hoz. Idillük azonban nem tar­tott sokáig. Egy nap arra jött egy csúnya, rossz farkas, nagyhatalmi törekvésekkel. Amikor meglátta a malacokat, nagyon megéhezett, mind fi­zikai, mind ideológiai érte­lemben. Amikor viszont a ma­lacok látták meg a farkast, a szalmaházba iszkoltak. A far­kas utánuk futott, és bedö­römbölt a ház ajtaján.- Malackák, malackák, en­gedjetek be! - ordította. A malacok visszakiabáltak: - Nehogy azt hidd, hogy ágyúnaszád-diplomáciád meg­rémíti a hazájukat és kultúráju­kat védelmező malacokat! A farkas azonban nem adta fel ilyen könnyen küldetését, melyre szerinte öröktől fog­va teremtették. Tehát dúlt és fúlt, és szétfújta a szalmahá­zat. Futottak ám a rémült ma­lacok a rőzsekunyhóba, a far­kas pedig szorosan a nyomuk­ban. A földet, ahol a néhai szal­makunyhó állt, egyéb farkasok felvásárolták, és banánültet­vényt létesítettek. A rőzsekunyhónál a farkas újra bedörömbölt az ajtón, és így kiabált: - Malackák, ma­lackák, engedjetek be! A malacok kiordítottak:- Pokolba veled, te hús­szomjas imperialista elnyomó! Ennél a pontnál a farkas ön­elégülten kuncogott. Milyen gyerekesek ezek az apró kis szurkálódásaik. Kár, hogy men­niük kell, de hiába, a haladást nem lehet megállítani. Tehát a farkas dúlt és fúlt, és szétfújta a rőzseházat. Futottak ám a malacok a kőházba, a farkas pedig szoro­san a nyomukban. A rőzse- kunyhó helyén egyéb farkasok SZOT-üdülőt építettek, ahol vakációzó ordasok turnusok­ban üdültek, minden szoba a rőzsekunyhó üvegszálból ké­szült pontos mása volt, s hely­beli sajátos tárgyak boltja, bú­várparadicsom és delfin-show is működött. A kőháznál a farkas újra be­dörömbölt az ajtón, és így kia­bált: - Malackák, malackák, engedjetek be! Ez alkalommal a malacok mozgalmi dalokat énekeltek válaszul, és tiltakozó leveleket írtak az Egyesült Nemzetek­hez. Ekkor a farkast már na­gyon feldühítette a malacok engedetlensége, tehát dúlt és fúlt, fúlt és dúlt. Majd mell­kasához kapva, infarktus kö­vetkeztében elhalálozott, amit a sok szíros étel fogyasz­tása okozott. A három kismalac örven­dezett az igaz­ság eme diada­lán, majd kis táncot lejtett a tetem felett. Kö­vetkező lépésük szülőföld­jük felszabadítása volt. Gyűlést tartottak hazájuk­ból elűzött, emigráns mala­cok részvételével. Ez a malacista század gépfegy­verrel és aknavetővel tá­madta a SZOT-üdülőt, és lemészárolta a kegyetlen farkaselnyomókat, ezzel je­lezve a félteke többi nép­ének, hogy ne avatkozza­nak belügyeikbe. A mala­cok ezután megalapították minden szocialista demok­rácia modelljét, ingyenes oktatással, SZTK-val, vala­mint aTakásprobléma teljes megoldásával. Megjegyzés: A történetben szereplő farkas a képzelet metafori­kusán értendő szülötte - egy igazi farkast sem akart meg­bántani. Ismeretlen angol szerző müvét „magyarította” Berki Judit. A három kismalac Takáts Gyula Csak így És megnémult az érc. Csupán a tornya áll. Üres a hegy, bár nyüzsög, mint szerveinkben a halál. Nyüzsög, de senki sincs..'. Rég alszik a kötél. Nem kelti föl a villám, se szárnyával a dél. Nem kondul, mégis hallgatom, és sejtem is szavát, ahogy az ércen túl a kő', s velük a rostokból a fák izennek és templom helyett rám nyitja templomát a van, akár a sejt s kimondja mondatát. És testvérünk csak így kis asztalunk körül a van, e semmit és a végtelent kitöltő szobraival. Forgó Sipos József Akkor is Itt vagyok - kezed kezemben te angyal cn csillagszülött és akkor is Földanyánk ölébe pottyanunk porontynak ha bölcsőnkbe belerúgnak. Cseppek életed életem hozzád tőlem... ...azután lopva mint tolvajlás után... ...csend lett sűrű, néma est: könnyes párnába zárt félelem *** Azért gáncsoljátok Mert nem ismeritek a rács mögött sikoltó igazságok nyelvét s nem volt kincsetek melyért pokolig ástatok azért nem halljátok a levél suttogását az ekét szaggatott gyökerek nyögését és ezért gáncsoljátok a kereszt alatt viaskodó Megváltót. Moliere

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents