Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-31 / 26. szám
1998. január 31., szombat Képzőművészet U luJ'ct Két világ határán Nyíregyházi művészek a galériában N yíregyházi művészek kiállításait csodálhatja meg a közönség a Városi Galériában. A két piktor, noha más-más korosztályhoz tartoznak, más festészeti irányt képviselnek, sokban hasonlíthatók egymáshoz. Talán nem is véletlen, hogy képeik szinte azonos időpontban láthatók. Egyikük sem tősgyökeres nyíregyházi. Tasnádon született az idősebb, és Egyekről származik a fiatalabb. Figurális képeket alkot a Partium szülötte, Petkes József, mig pillánatnyi hangulatait álmodja szigorúan szerkesztett geometriai formákba a Hajdúságból elszármazott Tőkey Péter. Közös a sorsuk abban is, hogy pedagógusi hivatásukat nem áldozták fel a képzőművészetnek, munkásságukban a paletta és a katedra között egyensúlyozva egyformán van jelen az eljövendő felnőttek vizuális képességeinek fejlesztése, és a bennünket körülvevő világ szigorú kompozíciós szabályok szerinti megjelenítése. Petkes József Barázdált arcú, ősz hajú férfiember portréja köszönti a tárlatlátogatót mindjárt a kiállítóterem bejáratánál. Bár a kép címe azt sugallja, hogy egy valaki arcképét nézhetjük, mégsem érdekes, hogy ki is az, akinek arcán közép- kelet-európai történelmünk minden traumáját megörökítette a mindenkinél kegyetlenebb látásmódú festőművész, a könyörtelen idő. Megszenvedett múlt, és ki tudja, miféle jövő látszik az ábrázaton. Bármelyikünk arca lehetett volna a művész modellje, bármelyikünk magántörténete ott van ráncokba festve Miklós bácsi arcán. Két háború minden szenvedése, Trianon és sok-sok esztendő ilyen-olyan színezetű, diktatúrák Istent, embert nem ismerő világa. Senki sem tud elszakadni gyermekkori élményeitől. Amit akkor tanul, tapasztal az ember, útravalóul szegődik hozzá, elkíséri egész életén keresztül. Petkes József sem tagadhatja meg gyermekkorának tájait, nem felejtheti az erdélyi táj semmihez sem fogható látványát, az őt körülvevő „Miklós bácsik” életreszóló tanmeséit. Hiába tanuljuk meg a világban megismerhető törvényszerűségeket, leszünk úgymond egyre felvilágoso- dottabbak tapasztalásaink során, eszmélésünk félelmei, örömei mint irányt mutató nyilak vannak velünk életünk utolsó pillanatáig. A művész mondja magáról, hogy a néprajz már egészen fiatalon megigézte, mint ahogy egy életre tette rabjává a népzene a magyar zenekultúra két óriását, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt. „Csak tiszta forrásból” - mondta a népzene tudósa, és erre rímelnek a kálváriái folyamán ilyen-olyan feladatok hatására kicsit a népművészet mérnökévé is lett néprajzos Petkes József akvarelljei. Ha nem lenne a kiállításhoz mellékelt katalógus, akkor is tudnánk, hogy a művész táltosoktól, mesebeli regélő emberektől, kincses Kolozsvártól, Tas- nádtól, a Partiumtól kapta örökül képi látásmódját, azzal a szigorú paranccsal, hogy tudományát lehetőleg mindenki számára hozzáférhetővé tegye. Tájak, emberek, életre kelt házak, kunyhók és kastélyok adnak randevút egymásnak a galéria kiállítótermeinek falán. Nem hordoznak rafinált üzeneteket, azt mondják, ezek a képek, amik első ránézésre is ki- olvashatók belőlük: az ember Tőkey Péter alkotásai és természet harmóniáját, azt, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk, véges az életünk - emberé, állaté egyaránt -, mint ahogy az öreg fa sem élhet addig, míg világ a világ. A Gyilkos-tó fenséges, baljóslatú mozdulatlansága figyelmezteti a gyarló embert a természet hatalmára, arra, hogy büntetlenül nem lehel megbontani az Isten teremtette egységet. Szereti Petkes József a vadvizeket, másik képén mozdulatlan a befagyott ló, temetője a nyáridon oly mozgékony vízi alkalmatosságoknak, de lesz egyszer talán feltámadás, és akkor újból vidám csónakázók lepik el a fodrozó vízfelületet, és akkor lehet, hogy új életre kél az öreg fába csavarodott férfiember is, aki ha nem csalódunk, a Tasnádról elszármazott piktort lenne hivatva ábrázolni. „Torzó a fa. Csodára vár” - írja Bodnár István, feltehetően a Látófa című képtől indíttatva a Megcsonkult fa című versében, és a csoda itt és most megszületett a nyíregyházi Városi Galériában. Petkes József képei Tőkey Péter Azt mondják, nem képes harmóniát teremteni a színek világában az a festő, aki nincs tisztában a képzőművészet hagyományos törvényszerűségeivel. Ha ismeri ezeket az alapelveket, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen a stílusa, miket fest, a-végeredmény mindenképpen az, hogy a tárlatlátogató egy újfajta látásmód csodáitól feltöltődve távozik a kiállításról, és talán nem is veszi észre, hogy saját maga is alkotótársává szegődött a festőnek. Tőkey Péterről köztudott, hogy tökéletesen ismeri imádott szakmája alapszabályait. Nemzedékek kerültek ki keze alól, akik tőle tanulták meg kezelni a ceruzát, az ecsetet, akik neki köszönhetik, hogy kikerülve az iskolapadból, magabiztosantudnak eligazodni a festészet néha bizony elvont világában. Amit másoknál a figuratív kompozíció fejez ki tökéletesen, azt Tőkey Péter a színek egymás- mellettiségében találja meg. A valamikor realistaként jelentkező művész mára olyan geometrikus kompozíciókkal operál, amikről csak ő tudja igazán, hogy mit ábrázolnak. A tárlat látogatóját legfeljebb az alkotások címe segíti az eligazodásban. De az sem biztos, hogy azok a címek megfelelnek annak a varázslatos hangulatnak, aminek a néző óhatatlanul a hatása alá kerül. Tőkey nem ragaszkodik makacsul saját igazságához, jól tudja, hogy az emberi vizualitás sokszor még a valóságot is képes saját absztra- háló szemüvegén keresztül egy neki tetsző képi világban feloldani. Tőkey képeiben ott a valóság. Mindenkinek az, amit kiérez belőlük. A művekben ott van a nyugalom, a derű, és ott a művész hihetetlen optimizmusa. Színek és vonalak, valamiféle testek, amik lehetnek síkbéli geometriai ábrák éppen úgy, mint valahonnan a térből érkező üzenetek. Azt mondják, a fénysebesség közelében lelassul az idő, meggörbül az addig ismert világegyetem. Einstein hihetetlen felfedezését halandó ember meg nem tapasztalhatja, de Tőkey fogódzkodót ad a száraz fizikai és filozófiai megállapítás képi megjelenítéséhez. Három festmény egymás mellett. Mindhárom Földünket ábrázolja, a kérdés csak az, honnan nézve? A Föld II hagyományosan figurális ábrázolásnak is mondható, de a Föld I is lehetne fényképszerűén naturális megjelenítés egy fénysebességet majdnem elérő űrhajó ablakából. Amikor utolérve a fény hihetetlen száguldását az idő megdermed körülöttünk, kinézve törékeny úti alkalmasságunkból (ki tudunk-e nézni egyáltalán?) lehet, hogy jó öreg bolygónk háromszögletűként tűnik szemünkbe? Melyik az igazi? Van-e egyáltalán igazi, mindenki számára kötelező, mindenki által elfogadott képzőművészeti stílus? Tő- keyt nem érdeklik az ilyesfajta kérdések, nem foglalkozik ilyesmivel. O pontosan tudja, hogy az igazi problémák nem ilyenek. Amióta világ a világ, csak kivételes képességű emberek voltak képesek megváltást, feltámadást hirdető gondolatokat elhinteni a köztudatban. Tőkey Péter a maga kifinomult művészi látásmódjával kapaszkodókat keres és talál, hogy a legegyszerűbb ember is utat leljen a végtelenhez. A mőbius szalag önmagába visszatér. Nem tudjuk, mikor szemléljük kívülről, és mikor ejt fogságba bennünket, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy honnan és hová röpít bennünket a születésünk óta száguldó űrhajó. Az új világhoz vezető utat mutatják nekünk a nyíregyházi képzőművész alkotásai. Olyan valóságot lebbentenek fel a tárlatlátogató előtt, amiben a harmónia, a rend, a nyugalom jut osztályrészül azoknak, akik képesek a Tőkey Péter által fölvázolt ösvényen végigmenni. Az oldalt Berki Antal írta A felvételeket Bozsó Katalin készítette
