Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-03 / 2. szám
Kultúra 1998. január 3., szombat Szabadság, szerelem Az örökifjú Petőfi Jószerével a születési helyét sem tudjuk, a dátumáról nem is beszélve. Vagy 1822. december 31., vagy 1823 január 1. Volt idő, amikor három város is versengett érte, míg végül is Kiskőröst nevezték ki szülőhellyé. Halála pedig több, mint rejtélyes. 1849. július valahanyadikán eltűnt Segesvár környékén, hogy aztán legendákban éljen tovább az emberi kor legvégső határáig. Ami két dátum között van, az Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő, a lánglelkű forradalmár, a világirodalom egyik legjelentősebb poétája. Berki Antal (Új Kelet) Százhetvenöt esztendeje született, de emléke olyan eleven ma is, mintha most is közöttünk kóborolna, mintha újra itt barangolna a Tisza-parton, mintha Nagyarból írná legújabb útirajzait. Fája a falu határában tavaly pusztult el, de költő nimbusza a Felső-Tisza vidékén ma is olyan eleven, mintha nem 1998-at írnánk, hanem teszem azt 1843 telén járnánk a télidőre járhatatlanná vált szatmári föld- utakon. Táltos fiú, akit Isten a magyarok prófétájának rendelt, akit Isten arra szemelt ki, hogy mindörökre a nemzet dalnoka legyen. Üstökösként robbant a magyar költészetbe. Megérkezett, mindjárt a legnagyobb lett, hogy aztán ott is maradjon napjainkig. Akkoriban, és sajnos azóta is, a költő nálunk egyben a nemzet sorsának kovásza is. Nincs szükség itt a Du- na-Tisza közén idilli hangú költeményekre. Boldog népek, ahol csak a szépségről kellett énekelni a felkent dalnokoknak. Volt idő, amikor nálunk a beat zenészek is kénytelenek voltak politizálni, amikor az Illyéséket azért üldözte a hatalom mert féltve őrzött kiváltságait érezte veszélyben a Bródy- szövegek miatt. Hiába, nem változik a világ. Akasz- szátok fel a királyokat 1848-ban, és a Sárga rózsa, századunk hatvanas éveiben. Szabadság, szetelem, énekelte valamikor Koncz Zsuzsa, és vele éneklik a mostani fiatalok is, talán azt sem tudva, ki írta a valamikori sláger szövegét. Aztán leverték a szabadság- harcot, és törvényszerűen tűnt el vele a költő is. Ebben az országban soha senki nem hitte el, hogy odaveszett a segesvári csatatéren. Látták itt, látták ott, látták amott, és még a szibériai hadifogságot is jobban szerették volna valóságnak hinni a magyarok, mint belegnyugodni a meg- változtathatatlanba. „Petőfi él, de nem volt soha rab!” - jajdult föl a szelíd költő, Reviczky Gyula a sokadik álhírre, miszerint Petőfit az oroszok hurcolták el, amikor a szabadságharc vérbe fojtása után kitakarodtak Magyarországról. Talán ez a legenda vezette a kazánkirályt is Barbuzinba, és nem szabad gúnyolódni a soványka eredményen, mert az előtalált zsidó asszony csontváza lehet egyfajta bizonyíték, hogy Revicz- kinek igaza van. Petőfit nem foghatták el oroszok! Petőfi egyszerűen soha, semmilyen körülmények között nem lehetett rab, mert ha elhisszük ezeket a legendákat, akkor a szabadság,a szerelem erejébe vetett hitünk enyészik semmivé. Akkor talán az életünk értelmét veszítenénk el. Petőfi példa volt és példa lesz. A fáklya, aki vezette népét a kánaán felé, és jóval halála után is világítótoronyként mutatja az utat, előre, mindig csak előre, mert egyszer egészen bizonyosan el fog jönni az igazság órája, amikor majd erényeinket és vétkeinket mérlegre téve kiérdemeljük az örök világosságot, pontosan úgy, ahogyan azt Petőfi Sándor megjósolta valamikor. Vérke-parti betlehemesek Canterburyben Nincs szerencséjük az angol uralkodóknak a Canterbury Tamásokkal. Legyen az érsek Beckett vagy Mórus, a szegények mindig szembekerülnek az éppen aktuális Henrikkel. Beckett Tamás éppenséggel kétszer is. Nem elég, hogy II. Henrik 1170. december 29-én meggyilkoltatta, de Vili. Henrik háromszáz év múlva még a csontjait is elégettette. Nem is csoda, ha a két nevezetes Tamás története az angol drámairodalom egyik kedvenc témája lett, a színházak pedig minden korban boldogan veszik elő a két nevezetes szent konfliktusait megörökítő színjátékokat. Berki Antal (Új Kelet) A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című oratórikus drámájával szerepelt Nyíregyházán a Krúdy Kamaraszínpadon. Valószínű, hogy véletlen egybeesés, de az előadást december 28-án, Szent Tamás előestéjén játszották. A No- bel-díjas angol költő drámája nyomán készült előadás az ember és a hatalom, a hit és a hatalom szembekerülését boncolja megrendítő erővel. Ami a királyé, az a királyé, de ami Istené, azt nem csak a kisembernek, de a királyoknak is meg kell adni. Ezt az egyszerű szentenciát védelmezi az élete árán is az egykori főúr, aki főpapként nemcsak ivócimborájával, az uralkodóval, de saját régebbi énjével is szakítva az isteni akarat mindenre elszánt képviselőjévé válik. Isten akarata mindennél fontosabb. Akár tetszik, akár nem, a földi királyoknak meg kell hajolniuk a mindenható ereje előtt. II. Henrik sem gondolta volna, hogy valamikori élvhajhász kancellárja, később az általa kinevezett Canterbury Érsek szelleme túléli a politikai gyilkosságot, és olyan megalázó helyzetbe kényszeríti őt, a mindenható földi uralkodót, hogy 1174- ben mezítláb és daróc ruhába öltözve vezekeljen Beckett Tamás sírjánál. Thomas Stearns Eliot 1935-ben vetette papírra az érsek utolsó napjairól szóló drámát, nyomban hozzátéve, hogy nem ezért a művéért nyerte el 1948-ban az Irodalmi Nobel- díjat. Monológokból, elmélkedésekből áll a darab, történés jóformán nincs is benne semmi. Igazi rendezőt próbáló feladat úgy színpadra állítani ezeket a moralitás példázatokat, szövegeket, hogy azok valamiféle konfliktus látszatát jelenítsék meg a nézők előtt. Mert van ugyan konfliktus az oratóriumban, nem is kicsi, de ezek így dalban elbeszélve elsikkadnak. A színpad világa nehezen tűri az okoskodást, oda látvány kell, igazi hús-vér emberek kellenek, ott a királynak illene megjelenni a nyilt színen, ott az olyan szereplő, aki csak a főhős szavaiban létezik, az nem is szereplő. Eliot nem írta meg Beckett és II. Henrik nyíltszíni összecsapását, azt a rendezőnek kellett valamivel helyettesíteni. Vidnycinszky Attilának sok választása nem lévén a görög sorstragédiákból jól ismert kórust hívta segítségül, és így sikerült az oratóriumból pergő ritmusú igazi színházi előadást varázsolni. Az első perctől az utolsóig színen lévő kórus olyan kavalkádot, ha kellett, feszültséget teremtett a színpadon, hogy az eredeti szövegre nem nagyon volt szükség. Canterburybe hozták a távol lévő királyt, látványos képeket teremtettek a tandráma szövegei köré, végül is katartikus élményt adtak a népes közönségnek. Maga a színház nem is titkolta egyetlen pillanatig sem, hogy Eliot darabját nyersanyagnak tekinti, és ha direkt aktualizálást sikerült is elkerülni, azért a mostani ukrajnai valóság hétköznapjai villantak fel a nyíregyházi színpadon. A Vérke-parti betlehemesek olyan otthonosan mozogtak a Canterbury-i székes- egyház falai között, mintha mindennapi imádságukat el sem tudnák más templomban elképzelni. Ruházatuk is kárpátaljai szegény nép öltözékét juttatta eszünkbe, sokkal inkább őket, mint a középkori angol parasztokat. Errefelé sokáig nem volt téma az Isten becsülete. Sőt aki feszegetni kezdte a világi és egyházi hatalom mibenlétét, az csakhamar a indexen, vagy ami még rosz- szabb, a Gulágon találta magát. Látszik is ez aKözép-Ke- let-Európában élő népek lelki állapotán. Beckett Tamás példázata nemcsak a távoli Angliában érvényes, de itt és közvetlen környékünkön, a hitetlenség és a hiteltelenség évtizedei után, még Eliot, amúgy érdektelen oratóriumának közvetítésével is képes elemi erővel hatni a közönségre. Fotok: Bozsu Katalin Az érsek farmerban
