Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-16 / 13. szám

Háttér 1998. január 16., péntek Dalmay Árpád (Új Kelet) A Nyírbátori Határőr Igaz­gatóság Közösségi Szállá­sa az ország egyik legkor­szerűbb ilyen intézménye. Azok a külföldi állampol­gárok kerülnek ide, akik il­legálisan lépték át a Ma­gyar Köztársaság határait, nem tudják igazolni sze­mélyazonosságukat, el­vesztették irataikat, vagy éppenséggel börtönbünte­tésük letöltése után várják az ország elhagyásához szükséges irataik beszerzé­sét. Mozgalmas a közössé­gi szállás élete, amely az 1994. május l-jével ha­tályba lépett idegenrendé­szeti törvény értelmében nyílt meg az 1993. évi 86- os törvény alapján. Usztics Mihály határőr százados úrral, a közösségi szállás vezetőjével beszélgetünk az intézmény hétköznapja­iról, itt megfordult érdekes emberekről. Magát a közösségi szál­lást szolgálati lakásokból alakították ki 50 millió fo­rintos ráfordítással. Az igazgatóság vezetése fel­készült az említett törvény végrehajtásából adódó fel­adatokra, az idegenrendé­szeti eljárások lefolytatá­sára, a hatósági ügyinté­zésre. A személyi állomány ki-, illetve átképzésével, a technikai és információs rendszerek kiépítésével tettek eleget az új elvárá­soknak. — Megnyitásakor, azaz 1994-ben 113 főt helyez­tünk el itt — mondja Usztics Mihály. — Ez a szám azóta természetesen növekedett. 1997-ben például 602 kül­földi állampolgár ügyével foglalkoztunk, ennyien kerültek hozzánk hosszabb- rövidebb időre. A megyével szomszédos országok - Ukrajna és Ro­mánia - állampolgárain kí­vül jugoszláviai menekül­tek, főleg koszovói albá­nok kerültek ide, tavaly kereken nyolcvanan. Ok a jobb megélhetés és a na­gyobb biztonság miatt vá­lasztják úticélul valame­lyik nyugat-európai orszá­got, elsősorban Németor­szágot, Hollandiát, vagy Franciaországot. Voltak a szálláson ázsiai menekül­tek is szép számmal: afgá­nok, kínaiak, mongolok, irakiak, indiaiak, srí lan­kaiak, akik szintén tran­zitországnak tekintették hazánkat, tovább akartak szökni, de fennakadtak a határőrök éberségének há­lóján. A bűncselekmények elkövetői túlnyomórészt ukránok voltak, de akadt köztük lengyel és cseh ál­lampolgár is. Ok bünteté­sük letöltése után várták itt a szükséges okmányokat. A közösségi szálláson hivatásos közalkalmazotti állomány látja el a szolgá­lati feladatokat. Az ide be­kerülő külföldiek anya­nyelvükön megkapják a szükséges írásos tájékoz­tatókat jogaikról és köte­lességeikről s a közösségi szállás házirendjéről. A la­kónak joga van használni az anyanyelvét szóban és írásban egyaránt, de van Sorsok, emberek menekültkérelem-előterjesz- tési, nyilatkozattételi, jogor­voslati, kárigény-érvényesí­tési joga is. Természetesen napi háromszori étkezést, és egészségügyi ellátást is kap. Kötelessége, hogy az eljárás alatt eleget tegyen a magyar hatóságok intézkedéseinek, segítse azok munkáját! Vala­mennyien határozattal kerül­nek itt elhelyezésre. Előzetes meghallgatásuk után és álta­luk aláírt jegyzőkönyv alap­ján tájékoztatják őket továb­bi sorsukról. Annak ellenére, hogy az aj­tókon rácsok vannak, a kö­zösségi szállás nem börtön. Az itt lakók szabadon járkál­hatnak az épületben, az ud­varon, sőt a városba is kime­hetnek reggel nyolctól este nyolcig.- Ezek a rácsok csak vész­helyzetben kerülnek alkal­mazásra - folytatja a száza­dos úr -, ha netalán ellensze­gülés, vagy olyan eset fordul elő, ami indokolja a lakók el­különítését egymástól. Pél­dául megesett, hogy az itt lakó afgán gyerekek civa­kodtak, majd összevereked­tek, s a perpatvarba a szülők is bekapcsolódtak. A tömeg- verekedés megelőzése céljá­ból el kellett különítenünk a családokat egymástól. A közösségi szállás lakói ideiglenes fényképes tartóz­kodási engedélyt kapnak, amelyben szerepelnek az adataik, valamint az a be­jegyzés, hogy a határőrség idegenrendészeti osztálya eljárást folytat az ügyükben. Ezzel az igazolvánnyal el­hagyhatják a közösségi szál­lás területét, bemehetnek Nyírbátorba, de indokolt esetben, ügyeik intézése cél­jából távolabb is utazhatnak, például Budapestre, hazájuk nagykövetségére vagy kon­zulátusára. Az is előfordult, hogy a közösségi szállás vezetősége vette meg valaki­nek a vonatjegyét a fővá­rosba és vissza, mert az ille­tőnek nem volt pénze. Megnéztem a lakók tár­salgóját, amely egyben ét­kezőül is szolgál. Színes te­levízió, magazinok állnak rendelkezésükre. Műhold­vevő antennával akár saját hazájuk televíziós adásait is nézhetik. Az étkezőjük önki- szolgáló, a használt edény elmosása is az ő feladatuk. Az ukrán állampolgárok idekerülésének okairól meg­tudtam, hogy elsősorban az úgynevezett megélhetési tu­rizmussal élők, pontosabban visszaélők jutnak ide. Ilye­nek azok a fiatal lányok, akik bártáncosok, konzumhöl- gyek, prostituáltak. Az őket alkalmazók, illetve futtatók alaposan kihasználják ki­szolgáltatott helyzetüket. Ezek a nők persze nem Nyu­gatra akarnak menni, hanem nálunk keresik meg minden­napi betevőjüket. Megtud­tam, hogy volt köztük már családanya is, aki gyermekei felneveléséhez kényszerült ily módon pénzhez jutni. A közösségi szálláson kötnek ki azok is, akik jövedéki ter­mékek - cigaretta, vodka -, vagy éppenséggel dióbél, műszaki cikkek csempészé­se miatt kerülnek összeütkö­zésbe a törvénnyel, de kiuta­sításuknak nincsenek meg a feltételei, mert nem rendel­keznek útlevéllel, vagy kis- határátlépővel. A közösségi szállás dolgozóinak legtöbb gondja az ukrán pénzbehaj­tókkal, verőlegényekkel van, akik agresszívak, követe­lőzők, bosszúállással is fe­nyegetőznek. Velük persze más a bánásmód. Persze nemcsak bűncselek­ményt vagy szabálysértést elkövetők veszik igénybe a közösségi szállást, hanem azok is, akik elveszítik úti okmányaikat. Ma is emlege­tik a huszti Ombódi Éva né­nit. A nagyon kedves nyug­díjas tanítónő, akitől a nyír­egyházi piacon ellopták a táskáját az irataival és pén­zével, el volt ragadtatva az itteni helyzettől, a katonák udvariasságától. ’’Csak az nem tetszett neki, hogy csú­nyán beszélünk magyarul. Javítgatta hibáinkat, mert szívügye a szép magyar be­széd, előadásokat tartott nyelvünk szépségéről, ár­nyaltságáról” - emlékszik vissza mosolyogva Usztics Mihály. A gazdasági menekülteket természetesen visszaküldik hazájukba, de aki igazolni tudja, hogy otthon politikai, nemzetiségi, vallási, faji vagy más egyéb üldöztetés­nek van kitéve, azt nem ad­ják ki. Voit például egy ira­ki hölgy, akinek házasságtö­rés miatt a hazájában levág­ták volna a kezét, vagy meg­égették volna. Őt persze nem küldték vissza. Az ilyen ese­tekkel a menekültügyi és migrációs hivatal foglalko­zik, ideiglenes tartózkodást biztosít számukra valame­lyik karitatív, vagy egyházi szervezetnél. Érdekes eseteket mesél a százados úr. Például arról az afgán férfiról, aki ki-kijárt a bátori cigányokhoz, úgy volt, hogy nőül veszi az egyik roma leányt, de aztán meggondolta magát, és el­ment. Volt egy üzbég lakó­juk is, mégpedig hosszú hó­napokig, mert nagyon ne­hezen tudták megszerez­ni számára a hazautazá­sához szükséges irato­kat. Kalandos úton került Nyírbátorba. Taskenlből utazott fel Moszkvába, mert epilepsziás volt. s otthon nem kapott orvosságot. Az orosz fővárosban aztán hallott a kiváló magyar gyógyszerekről, felszállt a Moszkva-Budapest vo­natra, s a csomagtérben elrejtőzve érkezett a Kele­ti pályaudvarra. Ott fogták el a rendőrök a félmeztele­nül, mezítláb sétálgató „utast”. Rövid farmernad­rágban, papucsban, egy szál ingben került Nyír­bátorba, ez volt minden tulajdona. Az itt töltött hó­napok alatt alkalmi mun­kákat vállalt a városban, s amikor hazaindull, bőr­dzsekiben, új farmernad­rágban, több pár cipővel, két nagy bőrönddel szállt vonatra. Nagyon boldog volt, mert otthon az egész rokonságának sem volt ennyi vagyona. Aztán itt volt az a tizennyolc fős afgán menekültcsoport, amely három családból, és négy generációból állt. Velük volt egy 72 éves öregasszony, annak két lánya, egyik veje. (a má­sikat otthon kivégezték), 18 éves fiatalasszony uno­kája, (ennek férje katona­ként esett el az afgán bel- háborúban) és a négyhó­napos dédunokája. A kö­zösségi szállás vendégei között volt egy mongol állampolgár is, akitől el­lopták az iratait és min­den pénzét. Hazája buda­pesti külképviselete nem volt hajlandó ingyen úti okmányokat adni neki. A debreceni orosz konzulá­tus segített — amellyel egyébként nagyon jó a nyírbátoriak kapcsolata -, ingyen adta ki az egyéb­ként 50 dolláros vízumot. Usztics Mihály azt is el­mondta, hogy lakóik több­sége, főleg a koszovói al­bánok nagy része nem jön vissza a kimenőkről, eltű­nik, makacsul kitart szö­kési szándéka mellett. Ilyen esetben a határőrség határkörözést rendel el 14 napra teljes körű személy­leírással. Az így távozók­nak körülbelül egyharma- da kerül meg, a többi el­jut Nyugatra. Akiket el­fognak, azokra rendőrségi őrizet vár, tehát nem ke­rülnek ide vissza. Kivétel persze nagyon ritkán for­dul elő .Volt például egy két kisgyermekes iraki há­zaspár. Őket nem helyez­hették el fogdában, ezért a közösségi szállásra kerültek vissza, de nem hagyhatták el annak területét. A katonatiszt és hivatal­nok persze nem mutathat­ja ki érzelmeit. Nem be­szélünk róla, de Usztics Mihály hangjából érzem, hogy lakóik többségével együttérez. Persze nem a bűnözőkkel, hanem a gaz­dasági és politikai mene­kültekkel, a meglopott külföldi állampolgárok­kal. Elvégre ő is csak egy ember. S ahogy megis­mertem: lelkiismeretes és talpig becsületes. Papírok rendben? Az átmeneti szállás magánya Usztlcs Mihály, határo­zottan, keményen

Next

/
Thumbnails
Contents