Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-13 / 10. szám

1998. január 13., kedd Súlyos összecsapások voltak Burundi fővárosa, Bujumbura közelében: egy katonai szóvivő hétfői bejelentése szerint a harcokban legalább 51 ember vesztette életét. A tűzpárbaj vasárnap reggel tört ki hutu lázadók és a másik nagy néptörzs, a tuszik uralta kormányerők között. A katonai szóvivő szerint maga a lakosság figyelmeztette őket arra, hogy a hutuk a Bujumbura-kömyéki hegyekben gyüle­keznek, s a kormánycsapatok ezt követően csaptak le rájuk. Mint elmondta: a harcokban 50 lázadó és egy kormánykato­na vesztette életét. A Reuters brit hírügynökség jelentése bujumburai lakosokat idézve arról számolt be, hogy a vasár­nap reggel kezdődött tűzpárbaj legalább négy órán át tar­tott, de egyes jelentések szerint a harcok még a délutánba is átnyúltak. Hétfőre virradóra már másodszor kellett több mint 17 ezer embernek mínusz 20 Celsius-fok alatti hőmérséklet közepette a szabadban éjszakáznia a Pekingtől északnyugatra bekövetkezett, legkevesebb fél­száz ember halálát okozó szombati földrengést követően. A dpa jelentése szerint a földrengés sújtotta térség lakói tüzek köré gyűlve, takaróba vagy kabátba burkolódzva, ideiglenes fedezékek alatt vagy szénakazlakban igyekez­tek melegen tartani magukat. Újra és újra kisebb utórengé­sek rázták meg a vidéket. Időközben újabb segélyszállít­mányok érkeztek a Nagy Faltól északra lévő katasztrófate­rületre. Egy németországi börtönben - 50 éves korában - hétfőn meghalt Clyde Lee Conrad amerikai őrmester, akit 1990-ben hazaárulás miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A magyar és a cseh titkosszolgá­lat számára kémkedő Conrad szívinfarktus következtében halt meg - jelentette a dpa a diezi börtön igazgatójára hi­vatkozva. Clyde Lee Conrad 1975-től 1985-ig az amerikai hadsereg Németországban állomásozó Bad Kreuznach-i egységénél dolgozott, ahol titkos dokumentumokhoz is hozzáfért. Egy kémhálózat tagjaként adatokat szolgálta­tott ki a cseh és a magyar titkosszolgálatnak a NATO titkos stratégiai terveiről, és ennek fejében 2,2 millió márkát ka­pott. 1990-ben a koblenzi tartományi bíróság ítélte el. Bagdadban feszült hangulatban kezdte meg hétfőn munkáját az az új összetételű ENSZ-bizott- ság, amelynek feladata ellenőrizni az iraki tömegpusztító fegyverek leszerelését. Bagdad bírálta a bizottság össze­tételét, mivel abban szerinte túlsúlyban vannak az ameri­kai és a brit szakértők. „Végezzük a dolgunkat” - jelen­tette ki a Reuters tudósítójának nyilatkozva Scott Ritter, a vasárnap este Bagdadba érkezett küldöttség amerikai vezetője. Munkájukról nem közölt részleteket. Irak azzal vádolja Rittert, aki az 1991-es Öbölháborúban az ameri­kai haditengerészetnél századosként szolgált, hogy kém­kedik Irak ellen. Világkrónika „Szlovákiasan” kanyarog a Duna A bős-nagymarosi vízlépcső eredeti változatának egyik szlovák tervezője úgy ítéli meg, hogy a hágai döntés végrehajtásáról tárgyaló magyar küldöttség két duz­zasztógát felépítésével kapcsolatos javaslata csak lát­szólag előzékeny lépés. A szlovák kormánynak ezt a megoldást el kellene utasítania - írta a Národná Obroda című lap hétfőn, amikor a Nemcsók János vezette ma­gyar és a Peter Baco vezette szlovák küldöttség Po­zsonyban ismét tárgyalóasztalhoz ült. MTI __________________ Na gymarost mint az alsó duzzasztás egyedül lehetséges helyszínét megjelölő Pavol Martinicky a Národná Obrodá- ban kifejtette: a magyar javas­latban szereplő két duzzasztó­gát megépítésével nemcsak „általában csökenne az áram- termelés, de Bős csúcsrajára- tását is lényegesen korlátozni kellene.” Azt írja, hogy a „kél- gátas” megoldás ráadásul még drágább is lenne, mint az ere­deti szerződésben előírt nagy­marosi beruházás. A szerző fi­gyelmet érdemlő fogalmazásá­ból úgy tűnik, mintha a Duna már nem a Dunakiliti és a Szob közti szakaszon számítana-ha­tárvonalnak, hanem csak Szap és Szob között: attól a ponttól, ahol a - Dunacsúnnál elterelt - folyó (Szapnál) visszatér ere­deti medrébe, addig a pontig, ahol az Ipoly torkolatánál a Duna déli irányba fordul, és Magyarország területén foly­tatja útját. Pavol Martinicky azt írja, hogy a folyó bal olda­lán „a Szlovák Köztársaság Szaptól az Ipoly torkolatáig part menti állam, tehát a jelzett folyamszakasz energiájának a fele illeti meg”. Az 1977-es szerződéstől lé­nyegesen eltérő változtatások terve láttán felmerül: melyik felet terheljék a kár, illetve az elmaradt haszon megtérítésé­vel járó költségek, nem szól­va arról, hogy „az ilyen meg­oldási elvek” ellenkeznének a hágai ítéletnek a szerződés ér­vényességére vonatkozó ré­szével. A szlovák kormánynak nincs mandátuma arra, hogy műszaki szempontból indoko­latlan megoldásokhoz közelít­sen, és ily módon tartósan ká­rosítsa Szlovákia érdekeit. A magyar küldöttség „kétgátas” javaslata a laikusok szemében „előzékenynek tűnik, csak­hogy ez nagy tévedés” - írja Národná Obroda. Castro nem vonul vissza A választásra jogosultak túlnyomó többsége leadta szavazatát a vasárnapi kubai választásokon. Az ur­nák lezárása előtt három órával, közép-európai idő szerint éjfélkor több mint 97 százalékos volt a rész­vételi arány - jelentette hétfőn az AFP. MTI A 7,8 millió választóképes kubainak (16 éven felüliek) a parlament, azaz a nemzetgyű­lés 601 új tagját és 14 tarto­mányi gyűlés 1192 küldött­jét kellett megválasztania összesen 30 ezer 508 szava­zóhelyiségben. A zárás előtt három órával megállapított részvételi arány magasabb, mint a legutóbbi, 1993-as vá­lasztásokon ugyanabban az órában. 1993-ban a végső részvételi arány 99,57 száza­lékos volt. Fidel Castro kubai elnök, akinek hazájában vasárnap vá­lasztásokat tartottak, leszögez­te, hogy nem gondol visszavo­nulásra, mert „a jó harcos nem hagyja el a csatateret, hanem végig kitart”. Castro külföldi tudósítók­nak nyilatkozott, miután le­adta szavazatát a Santiago de Cuba városa közelében fekvő El Cobre településen, ahol je­löltként szerepelt. A válasz­tások - amelyeken 601 parla­menti képviselőre és 1192 megyei gyűlési küldöttre sza­vaztak a kubaiak, szám sze­rint pontosan ugyanennyi je­lölt közül „választva” - a szo­kásosan rendkívül magas rész­vétellel, minden incidens nélkül zajlottak le - jelentet­te a spanyol El País havannai tudósítójára hivatkozva. A kubai vezető a legutóbbi, 1993-as választások idején azt mondta, hogy hamarosan visszavonul, és nemrégiben több beszédében hasonló cél­zásokat tett, testvérét, Rault emlegetve esetleges utódja­ként. Most viszont úgy nyilatko­zott, hogy személyes érdekei vagy vágyai felett áll „a kö­telesség és a nép akaratának tiszteletben tartása”. Szavaza­tának leadása után Castro rö­vid beszédet tartott El Cobre főterén, amelyben hangsú­lyozta a választások jelen­tőségét, mondván, „arra szol­gálnak, hogy bebizonyítsák a világnak, hogy a kubai nép legnagyobb része támogatja a szocializmust és a forradal­mat”. „A forradalom nem Castro műve. Castro csak egyetlen a sok millióból. A forradalmat a nép védelmezi és fogja védelmezni” - fogal­mazott. Tűzfészek a Paradicsomban II. Palotai István (Új Kelet) Amint arról az előző rész­ben, január 5-ei számunkban szó esett, a nyolcvanas évek elejére már a Napnál is vilá­gosabb volt, hogy a Közel- Kelet békéjét az egymással vetélkedő nagyhatalmi tit­kosszolgálatok óhaja szerint dúlják. A vallási köntösbe bújtatott arab muszlim moz­galmakat a hajdani Szovjet­unió és csatlósai pénzelik és támogatják, akárcsak az arab nacionalizmust képviselő iraki Szaddam Husszeint vagy Arafatot, a palesztinok vezérét. Vele szemben a Nyugat Kuwaitot, Fejszált, Szaúd Arábia királyát, Egyip- tomot, Tunéziát, Marok­kót tömte fegyverekkel. Az egyetlen, világhatalmi szem­pontból tisztázatlan ellensé­geskedés az iraki-iráni val­lásháború volt, ahol az oro­szok burkoltan ugyan, de támogatták Irakot, azonban nem törtek lándzsát Irán fe­lett sem. Nyilván arra szá­mítottak, hogy az ajatollah állama lassan kimerülvén, felhagy önállóskodásával, és a szovjethez csapódik. A terv nem vált be. Moszkva megint hoppon maradt, az oly hőn óhajtott déltengeri kijáró álma ismét szertefosz­lott. Az iráni-USA túszdráma viszont még inkább elmérgesí­tette a viszonyt Teherán és Wa­shington között. A világ - ak­koriban úgy tűnt — egy USA- iráni háború előtt áll. Szaddam Husszein - a kiszámíthatatlan politikai húzások atyamestere - viszont másként gondolko­dott. Nem törődvén a külpoli­tikai helyzettel, eltökélte, hogy belpolitikai nehézsége­it egy katonai kalanddal sta­bilizálja. Megtámadta, majd egy pár napon belül anektál- ta Kuwaitot, amit Irak szer­ves részeként olvasztott be az országba. A válasz ismere­tes: Amerika, Európa, Ázsia, Ausztrália és Afrika, tehát az összes földrész nemet mond Bagdad agressziójára, és az Öbölháborúban egy ember­ként semmisíti meg az iraki egységeket. A történelem során ekkor áll közös táborban Izrael először Szaud-Arábiával, Ku- waittal, az Egyesült Arab Emír­séggel, Dubaival, Egyiptom­mal, és még sok egyéb muszlim állammal, legalábbis ami az ér­dekek közösségét illeti. Tel Aviv, igaz, kemény amerikai nyomásra, de távol marad a ka­tonai eseményektől, és pont ez az önmegtartóztatás válik ké­sőbb a tárgyalásos rendezések alapjává. Irak teljes és kataszt­rofális katonai veresége elvi­leg Iránnak kedvezne - pon­tot tehetne a síita-szunnita vallásháború végére, és bele­verhetné a földbe az amúgy is tönkrevert Irakot, de nem teszi. Jordániával egyetemben sem­legesen szemléli az esemé­nyeket. Az Öbölháború vége aztán határozott pontot tesz az arab világon belüli ellentétekre. Nem csoda, hiszen a másik tá­bor teljesen magára marad, nincs, aki fegyverrel tömje, hiszen a Szovjetunió összeomlott. A szovjet védőpajzs a múltté, és amelyik állam nyíltan és tevő­legesen keresztezni akarja Amerika érdekeit, az azonnali kőkemény megtorlásra számít­hat! (Lásd a tripoli vegyi üzem amerikai lerombolását, vagy magát az Öbölháborút.) A Kö­zel-Kelet azonban nem lenne az, ami, ha ezáltal csend lenne és nyugalom. Az országos szin­tű csatározások ugyan ellehe­tetlenültek, de helyette egy még súlyosabb és még nehe­zebben kezelhető probléma üti fel a fejét: a tömeges méretek­ben jelentkező terrorizmus! Az USA - mint a világ csendőre - ugyan mindent megtesz a nyugalom érdekében, példá­ul kényszeralkukat köttet Izra­el és a palesztinok között, de a teljes békét és nyugalmat nem képes elérni. Ennek egyszerű­en az az oka, hogy a városi gc- rillaharcok ellen nincs úgy fel­készülve, mint a frontális há­borúkra. Éppen ezért dönt úgy, hogy a közös célú védelmi munkába fokozottabban be­vonja a NATO nemzeteit, és fejleszti a világ „békefenntar­tó” erőinek ütőképességét. Vallási fanatizmus ide vagy oda, a muzulmán fundamenta­lista terror napjai meg vannak számlálva. Az amerikai tőke piacokat akar, és ehhez békére van szüksége. Ezért ez meg is fog születni. Természetesen a közvetlen beavatkozás az USA közvé­leményének nyomása miatt mindig az utolsó „érv” marad, de ha az elviselhetőnél jobban zavarják a köreit, akkor ennek ellenére nem fog teketóriázni. Az iszlám fundamentalista fa­natikusok és az őket támogató államok (Szíria, Irak, Líbia) te­vékenységükkel egy majdnem kétszázmillió főt számláló pia­cot tartanak távol az amerikai tőke nyomulásától, így hatal­muk évei megszámláltatlak. Nem lesz sokkal különb elbá­násban részük a terrorizmust hazájukban megfékezni képte­len országok uralkodó rétegei­nek sem. Vagy - feladván szu­verenitásuk egy részét - meg­engedik az amerikaiaknak a „rendcsinálást”, vagy ilyen­olyan módon hatalmukat vesz­tik, és átadják annak gyakorlá­sát az együttműködésre mind­ig kész politikai erőknek. Ahogy tehát elmondható volt 1948 és 1990 között, hogy a Közel-Kelet a világhatalmi sakkjátszma egyik fontos táb­lája, mára már - játszma híján - az USA politikai kísérleti la­boratóriuma! Laboratórium, ahol ugyan szétdurran néha egy-egy lom­bik, kifolyik a sav és a lúg, de az események egy előre meg­álmodott terv szerint folynak. Az államok nacionalista ve­zetői (Netanjahu izraeli kor­mányfő is) csak olyan bábfigu­rák, akik a demokráciát hiva­tottak igazolni: „Lám, lám! Szándékaik keresztezik az Egyesült Államok céljait - ne­vezetesen a palesztin békét -, és mégis birtokolhatják a ha­talmat. Nyugodtan hozzátehet­jük: addig, ameddig ez az USA kirakatpolitikájának megfelel. Tovább egy perccel sem!”. Ne feledjük: a Paradicsom­ban paradicsomi állapotoknak kell lenniük... Ki adta el az atomtitkot? MTI John Cairncross, a mo­dern kori brit kémtörténe­lem leghírhedtebb hálóza­tának egyik tagja adta át még a II. világháború ide­jén a Szovjetuniónak azo­kat az értesüléseket, ame­lyekkel Moszkva megkezd­te saját atomfegyver-fej­lesztési programját - ez derül ki annak a nagysza­bású sorozatnak a hétfői fejezetéből, amelyet a lon­doni The Daily Telegraph közöl ezekben a napokban a „cambridge-i ötök” tevé­kenységéről. A Harold „Kim” Philhy, Guy Burgess, Donald Mac- lean, Anthony Blunt és John Cairncross nevével fémjelzett kémcsoport a szovjet hírszerzés leghaté­konyabb és legtitkosabb nyugati bástyája volt 1939 és 1951 között. Cairncross maga élete végéig állítot­ta, hogy valójában nem is tartozott szorosan az ötös- fogathoz, s csak abban a néhány évben adott át ér­tesüléseket Moszkvának, amikor a sztálini Szovjet­unió a Hitler-ellenes szö­vetség tagja volt. Cairn- crosst azonban maguk az orosz megbízók nevezték az „ötödik embernek”, s a KGB irattáraiból most elő­került, példátlan részletes­ségű archív feljegyzések a legnagyobb konzervatív brit napilap ismertetése szerint igazolják: a kém nemhogy másodhegedűs nem volt a játszmában, de ő volt az, aki hozzásegítette Moszkvát a nyugati atom­titok feltöréséhez, s ezzel az egész csoport legnagyobb dobását hajtotta végre. A The Daily Telegraph által külön engedéllyel Moszkvában kiásott és Londonban tüzetesen át­vizsgált dokumentáció sze­rint Cairncross már 1941 szeptemberében értesítette megbízóit arról, hogy a brit hadvezetés és a kor­mány „urániumbomba” előállítására alkalmas üzem felépítéséről döntött. Ugyan­csak ő számolt be a szovje­teknek először az amerikai atomfegyver kifejlesztését célzó Manhattan-tervezet- ről is, 1941 októberében pedig részletes, 17 oldalas jelentést küldött Moszkvá­ba a brit atomkutatások addigi eredményeiről. A The Daily Telegraph által feldolgozott korabeli fel­jegyzések szerint maga a szovjet hírszerzés is úgy ér­tékelte, hogy ez az össze­foglaló volt a kiinduló­pontja a szovjet atomfegy­ver kifejlesztésének. A csoport tevékenységé­ről a brit elhárításnak csak az ötvenes évek elejére tá­madt némi fogalma, s ek­kor Maclean és Burgess - Philby figyelmeztetésére - Moszkvába menekült. Ma­ga Philby 1963-ban követ­te őket, amikor az ő lába alatt is forró lett a talaj, de Bluntot csak 1979-ben azonosították hivatalosan is a „negyedik emberként”. Cairncross úgy halt meg két évvel ezelőtt, hogy soha nem ismerte be „tel­jes jogú” tagságát a cam- bridge-i csoportban.

Next

/
Thumbnails
Contents