Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-22 / 273. szám

■■■■■■

Odébb, az árkádok alatt egy másik bőrruhás fekszik. Kopott bőrkabátján testvériesen megosztoznak hatalmas, simára fésült, hófehér szőrű kutyájával. Békésen alszanak. Legalább az eső nem éri őket...

A macskaköves utcán fehér esküvői limuzinok gördülnek végig. Úgy látszik, a házasságok mindenhol egyformán köttetnek, legfeljebb a motorházon fekvő díszcsokrok alatt futó autók lehetnek igen-igen különbözőek.

Felsétálunk a Münsterig (a szó Svájc-szerte a székesegyházat jelöli). Szívesen hallgatnám díszes kapujának történetét, ha nem egy tér kellős közepén, a szakadó esőben állnánk. Kárpótlásul felvidít a svájci emberről szóló anekdota: a teremtéskor az úr a- dott magas hegyeket, zöldülő rétet a svájcinak, és megkérdezte, mi még a kívánsága. Tehenet adj, Uram, hogy tudjak enni adni a gyerekeimnek - kérte a paraszt. Ahogy kívánsága teljesült, az első frissen fejt, habzó tejből meg is kínálta. ízlett a tej az úrnak, meg is köszönte szépen. Mire a paraszt: szívesen, egy frank húsz rapnen az ára, uram.

A történeten kuncogok a buszhoz visszafelé, amikor a türkizszínű, kanyargós Aare folyót átívelő híd lábánál Bern címerállataiba, a medvékbe botlom. Életnagyságban. Egy hatalmas, betonnal körülvett gödörben tengetik életüket. Nem lehet túl fájdalmas nekik, mert idegenvezetőnk a következő intelmekkel bocsát hozzájuk: az árusító pavilonokban kapható medveeledel, de szíveskedjünk az etetésnél pontosan az állat szájába célozni, mert a lepottyant falatokért az állat nem hajol le.

Ez aztán a berni öntudat!

A várost szemerkélő esőben látom meg, de így is megfog a varázsa. Németes hangulatú kisváros benyomását kelti, egyetlen jel sem utal az általam elképzelt, nagyvárosi-fővárosi mivoltára. A vörös-barna cserepes, kinyúló kéményű, jellegzetes polgárházak fölé egy-egy templom íves tornya magaslik. Négyszintesnél magasabb házak építését korábban rendelet tiltotta. Már csak az egyenlősség kedvéért is.

Mindegyik ablakban muskátli, a házak földszintjén lévő árkádsorok üzletek kirakatait takarják. Felfedezem, hogy nemcsak arra a kirakatra jó ránézni, amelyik tömve van áruval. A minőség, az elegancia, a jó ötlet (a beljebb függő lámpák fényét megsokszorozó, csillogóan tiszta kirakatüveg) legalább úgy vonzza a szemet. És felfedezem az árkádok praktikusságát: a várost bejárhatom az esőben a „beázás” veszélye nélkül.

Szédületes, de nem hivalkodó jólét. Rideg - igaz, hogy a végletekig udvarias - emberek. A svájci ember befelé forduló jellem - hirdeti az Útikönyv okát a kantonok történelmi önállóságában és az ezzel együttjáró elszigeteltségében kell keresni. Nekem hiányzik az emberek mosolya. Nem azért, mert nálunk reklám hirdeti, hogy egy csomó pénzt mosolyogtunk össze a külföldiektől. Egyszerűen csak felmelegítene ebben az álmos, hideg időben.

Aztán meglátom a másik pólust is: a tisztára söpört járdán egy áruház előtt guggoló bőrdzsekis-nadrágos fiatal lány egyedüli társát, a kutyáját eteti. Egyenként megrágja, majd a járdára köpi a falatokat a virgonc kis állatnak. Másik kezében kólásüveg. Vajon arra is kiterjed az egyenlősdi?...