Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22 / 273. szám
méretű, ám jóízű banánt-amiből igencsak bőségesen terem a szigeten, délen öntözve és fólia alatt, északon a szabad ég alatt — 250 pezetáért mérték, ami csaknem drágább, mint nálunk, ahol ugye köztudottan nem terem banán. Ä fóliázott felvágottak 20-25 dekájáért 400-500 pezetát is elkértek, ezt bizony borsosnak éreztem. No nem az ízét, mert azt nem kóstoltam, hanem az árát találtam kissé fűszeresnek. Volt viszont félkilós, igencsak finom, nem túlcukrozott őszibarackkon- zerv 65 (!) pezetáért. Egy kétszemélyes vacsoráért egy kellemesebb étteremben egy üveg borral és némi borravalóval úgy 4500 pezetát kellett fizetni, de lehetett vacsorázni — persze ital nélkül - 1050-ért is, szerényebb helyen. Ugyanitt egy angol reggeli után bacon szalonnával, vagy stílusosan angol- szalonnával 350 pezetát írtak a számlára. Aki még nem unja, annak elmondom, hogy a spanyol vörös és fehérborok árai úgy 350 körül kezdődnek, de láttam olyat is, amin 2100-at mutatott az árcédula. Végezetül a benzinről. A kilencven- ötös ólmozatlan 78,50-82 között mozog a különböző kutaknál. Ami ugye éppen csak száz, ha forintban mérjük. Idegenvezetőink szerint az ottani 130-150 ezer pezetás átlagfizetésből egészen jól meg lehet élni. Ha ez az összeg igaz, akkor egyetértek. Az árszemle után bevásároltunk, és néhány perc múlva olyan eleganciával lötyköltem a whiskyt a jégkockákon, mint Jockey Ewning. Tettem mindezt egy szál gatyában, az óceánra néző teraszon, odatartva arcomat a kora esti teneriffi napsütésnek. Közben nagyon irigyeltem az igazán gazdag embereket. Azután elszégyelltem magam. Bizonyára sokan vannak, akik engem irigyelnek. Igaz, ami igaz, legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha is eljutok ilyen messzire Magyarországtól. (Folytatjuk) Tenerife kék ege* alatt Öt óra repülés áll eló'ttem - jutott eszembe, amikor a Boeing vezető' utaskísérője megkérte az utasokat: kapcsolják be biztonsági öveiket. Azután arra gondoltam, hogy Ausztráliába 21 óráig tart a repülőút, de oda is boldogan elmennék. Feldübörögtek a motorok, s a Malév charterjárata elindult Teneriffe szigete felé. Csaknem 3800 kilométer állt előttünk, míg az Afrika marokkói partjainak közelében lévő, Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek legnagyobbjának egyik repülőterén - merthogy kettő van - landolhatunk majd. S ha már a zsebemben nem vihettem el mindenkit, meghívom az olvasókat, ismerkedjenek meg ezzel a távoli szigettel, már amennyire vissza tudom adni ott szerzett élményeimet. Egy nagy lélegzet Szeretek repülni, ennek ellenére, mint az előbb említettem, tartottam a hosszú úttól. Végül is repülőgépünk figyelmes személyzetének és a szolgáltatásoknak köszönhetően hamar eltelt az idő. Nemcsak a kapott friss újságok olvasásával múlathattuk az órákat, hanem vagy hét zenecsatornán zongorázhatott mindenki, s hallgathatta a kedvére valót fülhallgatóján, de láttunk egy vígjátékot a videorendszer segítségével, s folyamatosan kaptuk az információkat a pillanatnyi magasságról (leginkább 11 900 méter), a sebességről (750-850 km/óra), vagy éppen a külső hőmérsékletről (úgy mínusz 65-75 fok között). Egy kivetített térképen pedig nyomon követhettük repülőgépünk pillanatnyi helyzetét. (Elnézést kérek azoktól, akiknek ez már nemigen újdonság, de hát olvasóink többsége még egyáltálán nem, vagy csak nagyon keveset repült.) Megvallom, azért az út vége felé már majdnem szundikáltam, amikor a gép kapitánya bejelentette: percek múlva le- szállunk a Reina Sofia-i repülőtéren, ahol az idő kissé felhős, a hőmérséklet + 5 fok. Nagy dolog - gondoltam -, tegnap otthon, november ide, november oda, 18 fok is volt. Azután, amikor a repülőgépből kiléptem, rájöttem: ez a levegő azért kicsit más, mint az otthoni. Szellő ugyan fújdogált a pár száz méterre lévő Atlanti-óceán felől, de a levegő párás és feltűnően tiszta volt, még a füstokádó óriásgépek közelében is. Egyáltalán nem éreztük a schengeni egyezmény hatását, egyetlen pecsétnyomással pillanatok alatt beléphettünk Spanyolország, és így az Európai Közösség területére. Kívül-be- lül ragyogóan csillogó, meglehetősen friss évjáratú Mercedes taxik gurultak sorban az érkezők elé, a csomagok pillanatok alatt a csomagtartóba kerültek s már indultunk is. Amikor a címet bemondtuk, sofőrünk pergő nyelvvel kérdezett valamit, amit a eb-rádió, meg az ugyancsak hangoskodó autórádió hangzavarában akkor sem értettünk volna, ha történetesen tudunk spanyolul. Próbálkoztunk angollal, némettel — már amennyire tudunk -, sofőrünk azonban következetes volt: csak spanyolul beszélt. Ettől kissé otthon éreztük magunkat, hiszen a mi taxisaink közül is nagyon kevesen beszélnek idegen nyelven. A teneriffei sofőrnek végül is igaza volt: ő egy világnyelvet beszél. Nagynehezen azután megértettük, hogy két Park Albatros szálló létezik a szigeten. Pár perc mutogatás után végre előkavarodott táskánkból a szálló prospektusa és azon a cím. Addigra kissé felpapriká- zódott taxisunk megenyhülve útnak indult, és pillanatok alatt a helyszínre röpített, alig 30-40- nel lépve túl a megengedett sebességhatárokat. Bizonyára tudta, hol rejtőzik a traffipax. A számlát viszont épp oly sa- vahyú arccal állította ki, mint néhány magyar kollégája. A recepciónál csúcsforgalom volt, de a lányok mosolyogva állták a rohamot. Pillanatokon belül kezünkben voltak a tájékoztatók és az appartman kulcsa. Magát a lakosztályt még magyar idegenvezetőnk segítségével is kissé nehezen találtuk meg, de hát 300 lakás az már egy kis falu. Az oda vezető út meglehetősen változatos volt. Pálmafák, eddig csak filmeken látott üdezöld növények közt kanyargóit a kerámiaburkolatú út, tavacskák közt csobogó patakocska mentén haladtunk, majd megpillantottunk egy 6-7 méter magas vízesést, amely egy kéken csillogó úszómedencébe zuhant. Az ilyesmire szokták mondani: ki van találva. Oázis a kősivatagban A tágas, jókora, tengerre néző terasszal rendelkező apartman összterülete olyan hatvan-hatvanöt négyzetméter lehetett, s a berendezés ugyan nem fényűző, de minden házban ott volt a széf is az értékek elhelyezésére. Pillanatok alatt csomagoltunk ki, s máris elindultunk a környék felfedezésére. A Royal Park Albatros appartmanház egy folyamatosan épülő új tengerparti üdülőcsoport része, a környéken cso- dásabbnál csodásabb bungalókomplexumok vannak úszómedencékkel, nagyon szépen megtervezett kertekkel, gondosan ápolt virág- és növénycsodákkal. Ahogy megtudtuk, bár gyakorta úsznak felhők az égen, itt, a déli parton meglehetősen ritka az eső. Ezért azután minden növény, fa tövében ott kígyózik az öntözőcső. Az pedig még ennek ellenére is alig felfogható, miképpen pompáznak ezek a gyönyörű növények itt, ahol mindent kő borít. Egyetlen növényt láttunk, amely a kövek között megkapaszkodott minden emberi segítség nélkül, ez valószínűleg majoránna volt, legalábbis az erős illat erre vallott. A környéken számos golfpálya található - mind vadonatúj -, mindenütt üdezöld a fű, hiszen éjjel és hajnalban hosszasan öntözik. A magam bugyuta magyar eszével aligha tudtam felfogni: mit esznek ezen a számomra érthetetlen sporton az angolok, s miért gyalogolnak - vagy golfko- csikáznak - órák hosszát a kis golyócskák nyomában. Az üzlet bizonyára nem mehet rosz- szuf hiszen a pályák egész nap tele vannak. Jockey-módi Hamar felfedeztünk két su- permarketet is. Ezt persze nem úgy kell érteni, mint mifelénk, nem jókora áruházakról van szó, hanem a mi garázsboltjainknál alig nagyobb üzletecskék igyekszenek minél bőségesebb választékot kínálni az itt üdülőknek. Ahová éppen betértünk, az egy angol appartmanhotel boltja volt, és az eladók is angolok voltak. A magyarokat természetesen érdeklik az árak, így hát felsorolok néhányat: egy 0,33- as doboz spanyol sör 65-70 pezeta, ugyanez Holstenből 120 pezeta (1 pezeta = 1, 34 Ft) Ebben a boltban egy liter Johnnie Walker whiskyért 1850 pezetát kértek, de volt üzlet, ahol ugyanez vagy hasonló minőség 1450-1650 között mozgott. Egy kiló krumpli 200, ugyanennyi hagyma 150 pezetát kóstált. A Magyarországon kaphatónál jóval kisebb Az oldalt írta: Kézy Béla
