Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15 / 267. szám
Berki Antal (Új Kelet) Szívszorító látványt nyújt ilyenkor télelőn a természet. Tudjuk, hogy így van ez rendjén, tavaszra nyár következik, és az őszre jön a mindent letaroló tél, ami |I aztán végleg elpusztítja a még megmaradt növényzetet is. Bánatunkat csak a természet körforgásába vetett hit enyhítheti. Az a tudat, hogy tavaszra ismét megjön a gyönyörűséges Kikelet. A Kikelet, amelyik újjávarázsolja, újraöltözteti a tavaly elpusztult fákat, virágokat, hogy aztán újabb háromnegyed esztendő elmúltával viszszavonul jón rejtett barlangjába, és erőt gyűjtsön a következő megmérettetésekre. Vajon rátalál-e egyszer Nagygécrc, a román határ melletti, egykor festői falucskára? Lesz-e még Kikelet ott, ahol valamikor madár dalolt, emberek éltck-haltak, ahol megtalálható volt a zűrzavaros magyar történea lcm minden lenyomata a honfoglalástól napjainkig? Ott, ahol olyan hűséges emberek éltek, akik még most is, mikor már szinte semmi remény a falucska újjászületésére, márványtáblával tisztelték meg azokat, akik a második világháború poklaiban ebből a faluból adták életüket a hazáért. Akik akkor odavesztek a Don-kanyarban, dehogy is gondolták, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára, szülőfalujuk is ebek harmincadjára jut. Nagygéc számára nem lesz feltámadás. Templomával, házaival, kocsmájával, lakosaival együtt mindenestül az enyészet martaléka lett. Még néhány rom őrzi az egykor lakott település nyomát, még néhány ember is csatangol a kellemetlen őszi ködben, de aztán visszaköveteli jussát a természet, és a házak, az Árpád- korabeli templom is megadja magát az enyészetnek. Lesz-e egyszer feltámadás?
