Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-10 / 262. szám
1997. november 10., hétfő Hirdetés Múlásom napjai Verebes István naplójegyzete - 1997. július Szigliget ‘97 Kiállítás a Művészeti Szakközépiskolában X. X. versét mondja Z. Z. a televízióban. (Hadd legyek tapintatos azokkal, akik nem érdemlik tőlem a néven nevezett hántást, vagyis legyen elég a monogramjuk!...) X. X.-ről tehát így, ilyen hirtelen tudtam meg, hogy költ is...! Eddig csak azt tapasztaltam vele kapcsolatban, hogy mindenféle színházi, meg más berkekben nyüzsög, és valljuk meg, nem sok haszonnal...! A verse rossz, szenvelgő, képernyőre válogatása — tudva, hogy a magyar líra a világirodalom egyik leggazdagabb, legmagasabb rendű kincstára - csak valami személyes kapcsolat révén eshetett meg, vagy jobb esetben szánalomból, esetleg még jobb esetben tévedésből!... Az viszont, hogy X. X. opusza képernyőre került, mindenképpen „rossz eset”. Z. Z.-t kitüntetően szeretem, azt hiszem, jól használva őt nagyszerű színésznőnek tudhatnám, ám a pályája az öt kényeztető első tíz éve után, bár önhibáján kívül, de szerencsétlenül alakult. Egyszerűen elfeledkeztek róla vagy megunták, talán későbbi gazdájának már nem volt miért felkarolni tovább, lehet, nem volt ahhoz eléggé erőszakos, hogy ki- kényszerítse jó sorsát, mi több, egyre defenzívebbé lett, biztos nem feküdt le időben, vagy lefeküdt, de képtelen volt kihasználni annak lehetséges „atmoszféráját”. Most ott ült kezében X. X. kötetével és beleadva saját fájdalmának minden, róla legvégletesebben lerívó álmélységét, könnytelenül zokogva el a lószarral egyenlő rigmust. Baj ez?!... Nem, ez magában még nem utalna bajra...! Ámde...! Azt kérdezem Egri Mártitól, aki épp itt ül Edericsen a pamlagon és velem együtt ámul a szenvelgések e rémségén, valóban ilyen ostobák a magyar színészek?!... Valóban azt hiszik, hogy ha valami dolgukban mondjuk épp így, az elkeseredettség kifejezése a feladat, akkor azt megfeszültén lefelé görbedő ajakkal, súlyosan kimért sóhajok közepette, jelentőségteljesen lesúlyozott lassússággal érdemes csak megpróbálni?!... Vagy valóban azt képzeli a magyar színész, hogy ez a legjobb változata a szomorúság interpretációjának?!... Egri Márti így válaszol: „bizony, mi színészek, ha nem mondja meg valaki, hogy mi lehetne a más megoldás, ilyen hülyeként vagyunk hajlamosak előállni...!” Megérzem, hogy Mártiból kicsit a szokásos színészsovinizmus szólal meg ellenem, mégpedig egyenesen a „nagyokos rendező” irányában!... Védekezésül csak megerősíteni és még vérmesebben sulykolni tudom könyörtelenségem: nem, annyit már tudnia kell egy több évtizede értelmesebb mesterek keze alatt működő színésznek, hogy amikor a textus rikítóan piros, akkor ugyanavval a durva kármin- nal nem lehet még inkább telemázolni a mű előadását, hanem valahonnan a mélyebb igazságok bugyraiból kell kikeverni valami másfajta színt, egy, a kínálttal szembesülő, feleselő, annak tri- , vialitását kioldó effektust, épp azért, hogy legalább egy i kicsikét hitelesíthetővé váljon az a bizonyos, a nyilvánvalóan közölt. A bizonyságot kétellyel kell elegyíteni, ! az érzelmeket szeméremmel, a felhangolt tűnődéssel, a vegytiszta komorságot fanyar iróniával, és sorolhatnám....! A legigazabb változatot, én úgy vélem, csakis őszintén kikutatott ellenhatások révén lehetséges megcélozni, még a jó ízlés is azt diktálja, hogy úgy formázzuk a kontúrokat, mintha leplezni akarnánk, ami benne elvetemülten hathatós óhajt lenni. S így a puszta mondatok fölé eképp rendelt titokzatos árnyalat - feltételezte, hogy a színész tehetséges! -, akkor majd egyszer csak valóban feszültté, érdekessé, mit ne mondjak, meggyőzőbbé fogalmazzák azt, ami addig csak a szöveg információja volt...! Eny- nyit legalább hogy nem lehet tudni?!... Ennek a kipróbálását egyáltalán hogy lehet elkerülni ilyen gátlástalan közhelyességgel?!... Nem, nem adok kegyelmet! Ha okosabb vagyok - ha csak ennyivel is okosabb vagyok- pályatársaimnál, akkor igenis egyetlen alkalmat sem elmulasztva nyilvánítom ki, hogy okosabb vagyok náluk...! Ebből a csekélységből- ami még csak nem is művészet, mindössze a kötelező operációk variánsai között előírt - semmiképp sem engedek!... A hat hónapos Misóca felsír az éjszakában. Odamegyek az ágyához, épp én vagyok ugyanis ébren, szájába adom a cumit. Nem elég. Keresi a testhelyzetet, ide forog, oda rándul. Kispárnát teszek- nem a feje alá, hanem a feje elé - aminek nekidönti a homlokát és felcsukló nyakától eltartva visszafelé töri a testét. Magamra ismerek. Én is így érzem jól magam az alvásban. Oka a vérkeringés gyorsításában, kanyarulato- sabbá kényszerítésében van- hiszem én!... Mondjuk, ez az igazság, de mondjuk, valami más!... A kérdés, hogy akár ez az oka, akár nem, a hat hónapos Misócának miért épp ugyanúgy jó?!... S főleg honnan tudja, hogy én, az apja is így csinálom...?! Egy hónapig távol kerültem színházi közegemtől. S mégis, amikor ma este felhívott valaki a társulatból, hogy közölje: nagy siker volt A rémségek kicsiny boltja a nyíregyházi szabadtéri színpadon - egy olyan produkció, ami „állampolgári kezdeményezéssel” jött létre, amihez tulajdonképpen semmi közöm - láss csodát, máris úgy beszéltem, mint a színházigazgató!... Rémes!!!... Éreztem a saját hangom hallatán a nagyzolást a ha kicsit is, de felsőbbrenddű pózt. Aztán a mondatváltások közben már javítani akartam, de az se sikerült valami hű de nagyon természetesen!... Tudat alatt mintha szívesen vállaltam volna a szerepet, amit rámosztott az illető telefonja, nevezetesen, hgy „kikérte a gazda reagálását”!... Lám, lám, negyedik éve már. hogy megoldatlan feladat számomra a rámfertőzött kórból kikúrálni magam!... Ha fontossá koholnak, hál nosza, gépiesen fontoskodom...! Elkeserítő tapasztalat. Az élet legapróbb mozzanata is téma. Ha felelősen veszel részt a saját életedben, ha gondolkodva mérlegelve hat rád mindaz, ami történik környezetedben, vagy ami tudomásodra jut, akkor arról kell jusson valami, ami hasznosítható. Nem biztos, hogy mindent muszáj rögzíteni is!... De biztos, hogy olyan módon kell átélni, mintha akar rögzítésre is szánhatnád!.. Palotai István (Új Kelet) Immár haladó és szép hagyománya a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola képző- és iparművész hallgatóinak, hogy nyáron művészeti táborban - avagy nyári ideiglenes művésztelepen - teljesítik ki a tanévet. A hivatalos iskolaév ideje alatt a munka természetesen sokkal összefogottabb — nem csoda, hiszen tanulmányok sorát kell elvégezniük. Míg a tanév az ábrázolás szabályainak elsajátítási ideje (perspektíva, anatómia, technikák stb.), addig a művészeti tábor a szabad alkotás lehetősége, mintegy összegzi a tanultakat és felteszi a kérdést: nos, nézzük, mire jutottál?... Az iskola Csontváry Galériájában az idén a Szig- ligeten született munkák kerültek reflektorfénybe... A terembe lépve az első és legerősebb benyomásom a teljes egyöntetűség volt. Félreértés ne essék, ez nem egyhangúságot jelent és nem is azt, hogy a művésztanárok egy kaptafára kényszerítették volna a diákokat! Sokkal inkább a rengeteg azonos méretű és hitvallásában mélyen tisztességes - elemző jellegű - kis alkotás üti szíven az embert. Azt hiszem - a teljesítmények alapján - igazságtalanság lenne egyetlen kiállító diákhoz is, ha nem említenénk a nevét. íme tehát a résztvevők névsora: Baranyi Róbert, Bartha Tamás, Bene Valéria, Bükki Rebeka, Cse- lényi Hajnalka. Demkó Zoltán, Farkas Tamás, Fülöp Gábor. Harangi Emese, Kertész Rita, Laczik Csaba, Madácsi Viktória, Nagy Mihály, Nagy Róbert, Pesti Brigitta, Szűcs Orsolya, André Anna Gabriella, Ba- raksó Ildikó, Bujdosó Nóra, Bujdosó Mária, Karóczkai Tünde, Kasza Julianna, Kica Katalin, Miklós Tamás, Novák Tímea, Pintér Anna, Pintye Enikő, Reményi Krisztina, Szilágyi Viktória, Balogh Ágnes. Boros Miklós, Bóhrn Sándor, Borsos Mónika, Dorogi János, Elek Szabolcs, Értei Katalin, Fekete Zsolt, Filep ANita, Juhász Eszter, Kovács Andrea, Kiss Levente, Láposi Gabriella, Mészáros Zsuzsa, Piti Zsuzsa, Szabó Henrietta, Szakos Krisztina, Szűcs Anita, Toma- sovszky Krisztina. Negyvennyolc diák, negyvennyolc művészpalánta ismétli tehát Szigliget témáit, bizonyítván azt a művészetben érvényes örök igazságot, hogy az alkotások megjelenése legalább oly mértékben függ az alkotó belső énjétől, mint a témától... Negyvennyolc Szigliget, negyvennyolc szőlőshegy - szívünk szerint mind bebarangolni való... Az akvarellezés köztudottan a lehető legnehezebb és legkényesebb a képzőművész-technikák sorában. A „felhordott” színek visszavonhatatlanok, nem is beszélve arról, hogy a kompozíciónak amúgy „mellesleg” kell megszületnie. Halálosan biztos rajztudás, magabiztos ecsetkezelés és óriási gyakorlat szükséges ahhoz, hgoy az anyag engedelmeskedjék, és a „véletlenszerűségek artisztikuma” ne önmagában jelenjen meg a papíron. A tempera már könnyebben kezelhető. Festhet vele az ember ugyanolyan lazúrosán is, ahogy az akvarell esetében az elvárás, de „kenni” is lehetséges, ilyenkor testesen fed. A diákok mégsem a könnyebbik felét választották, hanem maradtak az akvarellezés „kínjainál”. Jól tették! Az eredmény magáért beszél!... Néhányan „aprómunkára” is vállalkoztak: Remek tanulmányrajzok is születtek - szénben, ceruzában, tusban és pitk- rétában. Nehéz a választás, mégsem állom meg, hogy szóljak azokról, akikről már végképp szólni kell... Piti Zsuzsa több „hangszeren” is megszólal, azonban minden kétséget kizáróan az a műve a legsikeresebb, ahol a kónai festészet egyszerűségét idézi. Karóczkay Tünde kellemes lazúzjai (Présház) szintén biztos kezű tehetséget sejtetnek, akárcsak határozott konstrukciójú Udvarrészlete. Kiemelkedően merész és elbűvölő kis alkotás Elek Szabolcs remek Templomtornya! Finom, érzékeny, impresszív látomás a sárga, a zöld és a napfény színére hangolva. Szinte érzi az ember a rekkenő hőséget, a vibráló napsütést és a mindent körülölelő végtelen csendet. Elek Szabolcsról még egészen biztosan sokat fogunk hallani, ezt látszik bizonyítani „másik világa” is, amelyen Szigliget tömött, kedves és meseszerűen gömböly- ded kontyos dombocskái láthatók. A fiatalember lényeglátása, konstruktív megfogalmazásai - korához képest - elképesztők... Juhász Eszter kiváló színtanulmányai, Kasza Julianna bátor és nemes coloristikája a képzőművészet ma időszerű vonulatait idézik tehtségesen, ámde mértéktartó ízléssel. Megkapó Bujdosó Nóra Halas csendélete, amely úgy témájában, mint megfogalmazásában mély gondolatiságot hordoz. Mindez a tudatosság kitűnő techikával is párosul... Nagy Mihály „Lépcsők és sziklák”-ja remek kompozíci- ós készséget mutat, mindamellett, hogy felületei is kimondottan artisztikusak. Várrészlete kiváló lényeglátásra utal, megfogalmazásai tömörek, egy- egy meghitt részlete szívet melengető. Szilágyi Viktória Nádasa szintén a kínai tusrajzok csodás világába kalauzol a maga végtelen művészi puritanizmusával. Roppant érdekes és említésre okvetlenül méltó alkotás Balogh Ágnes szecessziós, expresszív és szenvedélyes vonalvezetésű Leányfej-hegye, valamint szigligeti Meserészlete... A kiváló tárlat előreláthatólag még két hétig tekinthető meg a Művészeti Szakközépiskola Csontváry- termében...
