Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-04 / 232. szám

Hétvégi beszélgetés 1997. október 4., szombat „Csak egy morzsa vagyok anyám asztalánál” Palotai István interjúja- Művésznő! Ont mostaná­ban egy egész, ország csodál: ja! Joggal. Ön immár „hiva­talosan” is hazánk legjobb színésznői közé tartozik: el­nyerte a „szegedipálmát”, sőt a kritikusok díját is! Milyen változást jelent ez?-Nem! Nem. Nem... Bennem semmi sem változott ezáltal. Sem emberileg, sem művészileg. I-Esa környezet? A helyzet? Az is a régi?- Az is! Illetve... A helyzet az talán változott, bár őszintén megmondom, hogy eddig sem volt bajom a helyzetemmel. Nem panaszkodhatok. Mindig és mindenütt méltó helyre ke­rültem. Ez annál is értékesebb tény a számomra, mert mindig a pályán derül ki, hogy ki mi­lyenjátékos... Kívülről könnyű dolog üvöltözni... I- Ezek szerint minden a régi? — Én az vagyok, aki voltam, és az is leszek. Természetesen abban a pillanatban, amikor ki­hirdették az eredményt, amikor megtudtam, hogy engem vá­lasztottak, az óriási érzés volt. Aztán elillant, és maradt a ha­talmas felelősségérzet, ami ez­zel jár, na meg a rémület, hogy eztán már ez lesz az etalonom... Nem szerelném, ha most már mindent csak A vágy villamo­sa Blanche-ához mérnének... Minden feladat mércét kíván. I- Hisz ön a rendezői szín­házban ?- Nem hiszek. Nekem a teát­rumot a színész jelenti és a kö­zös munka... A próbák gyö­nyöre! Amikor valóban min­dent kipróbálhatok. Persze be lehet „idomítani” is a színésze­ket, bele lehet kényszeríteni őket egyfajta marionett-szín­házba is, de az sohasem lesz az igazi. A valódi alkotás a szí­nész lelkében zajlik. A játszó ember kisugárzása a lényeg! -Blanchesem „egyívű” sze­rep... Olyan, mint egy kalei­doszkóp...- így igaz. És még ráadásul roppant nehéz is összerakni. Ki-be, ki-be és közben egy pil­lanatnyi leeresztésre sincs mód. A színfalak mögött is Blanche- nak kell élnie. || - Sztanyiszlavszkij?- A legteljesebb mértékben. Az az igazság, hogy amikor kint sminkelek, akkor sem va­gyok igazán magamnál...- Csorna Judit erdélyi szárma­zású. Gondolom, híre ment A vágy villamosának, és sokan jöttek át megnézni...-Vannak szálak... Barátok jöt­tek. Kollégák is készültek, de nem jött össze nekik időben... Talán később, majd valamikor... Min­denesetre most novemberig biz­tosan várniuk kell, mert akkor lesz a következő előadás. Aztán de­cemberben Budapesten néhány...- Ha jól értesültünk, kapott Szegeden egy Citroent is, a leg­jobb női alakításért.- Igen, de a kocsit csak kölcsön adták decemberig. Persze azóta megkaptam a Kritikusok díját is...- Igazán szép gesztus lenne tő­lük, ha az adományozó - a Cit­roen Hungária Kft. igazgatója, Perjés Gábor úr - október 6-án este tíz órakor megjelenne a díj- átadási ünnepségen a budapes­ti Bárka Színházban, és tekin­tettel a történtekre, véglegesíte­né a jelenlegi állapotot, és örök­re Önnek adná a kocsit... Jól tu­dom, hogy nincs jogosítványa? -Valóban ezahelyzet... Elein­te, amikor átköltöztem Magyar- országra, rettenetesen gyötört a honvágy. Rengeteget jártam Er­délybe. Ekkor elhatároztam, ve­szek egy Trabantot, hogy ne kell­jen mindig másnak hurcolnia... Az­tán úgy alakult, hogy inkább teli szatyrokat vettem és vittem... Ször­nyű állapotok voltak, nagyon rá voltak szorulva. 1986-87-ben der­mesztő volt a helyzet... így aztán elmaradt a jogsi, pedig akkoriban csak háromezer forint körül volt az ára. Most pedig... Hagyjuk.-Kérem,fogadjon el tőlünk egy felajánlást! Abban az esetben, ha a Citroen Hungária Kft. Önnek adja véglegesen a ko­csit, az Új Kelet állja a jogosít­ványa árát!- Megható. Igazán köszönöm.- Kérem, meséljen gyermek­éveiről. Szinte biztos vagyok benne, hogy boldog idők voltak.- Bizony azok! A szüleim re­mek emberek. Sajnos, már csak az édesapám él... Roppant érdekes és egyben megrázó történet ez... Édesanyám a tanácsköztársaság idején született Budapesten. Az édesapja baloldali újs4gíró volt, így aztán a forradalom 133 napja után Bécsbe emigráltak, ahol húsz évig éltek. Aztán jött az .Anschluss” ás Hitler elől Ma­gyarországra menekültek. Hamis papírokkal éltek Pesten... Zsidó származása választásra kötelezte- vagy ez, vagy a halál... Ekkor is­merkedett meg édesapámmal, aki egy Kolozsváron megsebc­Egy óra Csorna Judittal A művészi tisztesség: alázat és önmarcangoiás. Kérdések halmaza ritka válaszokkal. Hit és szent kötelesség. Hit az ügyben, és kötelesség az üggyel szemben. Sérthetetlen követelményrendszer, ami nem mindenkinek tetszik, nem is csoda, hiszen fényes tükör azok előtt, akik megszegik, és nem önnön vérükkel etetik, mint fiókáját a pelikán. A siker és az elismerés - a taps - nem mindig vannak egymással köszönőviszonyban. Siker elismerés és taps nélkül is létezik, és úgy hívják, hogy tisztességes, önmaga „zsigeri igényeit” legyőző munka! Ha mindent megtettél annak érdekében, hogy remekművet alkoss: győztél. És hiába zeng bármilyen taps, ha nem szenvedtél meg ke­ményen érte, hát szégyen az osztályrészed... Embernek maradni bizony nem csekélység... sült magyar honvédtiszt volt ak­koriban, és lábadozásra a margit­szigeti kórházba küldték, ahol anyám mint „keresztény” hadi­ápolónő dolgozott. O tanította meg apámat újra járni. Miután felgyógyult, úgy gondolta, hogy most már nélküle is folyhat a há­ború és katonaszökevény lett. Anyám és apám egymást bújtat­ták... Az ámokfutásra és őrületre jellemző, hogy Salzburgban es­küdtek meg. Aztán a háború után - mivel apám székely - Erdélybe költöztek. A gyermekkorom? Csodás idők voltak. Szüleim - bár hivatásszerűen soha sem űz­ték - művész-vénával voltak megáldva. Színész nem volt a családban, de édesanyám mindig szeretett volna a világot jelentő deszkákra lépni. Döbbenetes te­hetség volt! Én csak morzsa va­gyok az asztalánál. Apám szépen zongorázott, én megtanultam gi­tározni. Sokat zenéltünk otthon. Nagyszerű volt! A szülői kapcso­lat meghatározó elem volt az éle­temben. Drága anyám már nem messze Szilágyi Domokostól, a Bánffy-kertben fekszik a házson- gárdi temetőben. Az életben van­nak csalódások, vannak fájdal­mak, de anyám elvesztése a pok­lok pokla volt. Ennél nagyobb fájdalom nem létezhet... Édes­apám itt van velem Magyaror­szágon. Együtt jöttünk... És anyám is velem van! Érzem, tu­dom. Valahányszor csak szín­padra lépek, ott áll mellettem és fogja a kezem... Ezt A vágy villa­mosában különösen érzem.-A családban ezek szerint Önön kívül nincs befutott művész?- De van. Anyám unokatestvé­re Hans Habe, a világhírű író - a Halál Texasban, a Küldetés qs még jó néhány mű szerzője...-Tehát Kolozsvárott született?-Ott is jártam iskolába. A Szín- művészeti Főiskolát viszont Ma­rosvásárhelyen végeztem. Első szerződésem Nagyváradra szólí­tott. Gyönyörű feladatokat kaptam Váradon is. Aztán 1980-ban úgy döntöttünk, hogy áttelepszünk Magyarországra. Itt is szépen és rendben mentek a dolgok, csak éppen azt nem tudtam eldönteni, hogy honnan hova megyek „ha­za”, ha utazom? Innen Erdélybe, vagy Erdélyből ide? Ahogy mon­dani szokás, akkor voltam a leg­boldogabb, amikor utaztam. Ket­tő között az úton... A gyökereim szerteágaznak: van belőlük itt is és ott is. Én pedig - sokszor úgy éreztem -, Jcözéperi ’ elszáradok...- Rögtön befogadta a magyar színházi világ? Az erdélyi szí­nészek - éppen azért, mert ál­talában roppant lelkiismerete­sek és a színpad szent nekik - nem mindig népszerűek a kol­légák között...- Sok helyről elküldték... Azt mondták, „összeférhetetlen” va­gyok... | j - Honnan például?- Lényegtelen. Most már tu­dom, hogy jót tettek vele! Persze ezt akkor nem tudták (és nem is azért tették, hogy jót tegyenek)... Bizony majdnem én is a metró alá mentem, de édesanyám akkor is segített... I! - Hisz Istenben?- A magam istenében igen... A formalitásokban viszont nem. Rengeteg vétkes embert láttam már templomból kijönni... Saját szavaimmal fohászkodom, nem kötött szövegek imamalmával. A fegyelmet, a szeretetet otthon­ról hozzuk. Az Isten bennünk van, de nem diktátor. II - Hogyan szemléli az életet?- Mérleg vagyok. Vágyom a harmóniára. Azt ugyan nem tu­dom, hogy ez hol található, de erőszakosan kutatni utána feles­leges. Annyit megtanultam ott­hon, hogy senki bizalmával nem szabad visszaélni.- Egyetért azzal a megállapí­tással, hogy lassan már csak magunk bolyongunk, és egyre inkább széthullik a család eb­ben a mai világban?-Talán... igen... Régen még be­szélgettek az emberek. Igaz, ak­kor még nem jött be a házba ennyi „információ”, ennyi hazugság. Emlékszem, szilveszterkor is na­gyon csendben hallgattuk a rádi­óban a magyar himnuszt... A test­vérem megette a cukrot a fáról... Nem nagyon bántam. Egyszer az­tán azt kérdezte anyámtól, hogy miért nincs kolbász a karácsony­fán? Lett!!! A „csoda” megtörtént, és a Jézuska egyedül nekem a vi­lágon (!) kolbászt is hozott a fára. Amolyan vékonyka cserkészkol­bászt... ma már tudom, hogy anyán volt az a drága Jézuska... || - Mi jöhet még Blanche után?- Szakmai nyugdíj. Ezt viszont még évekig szeretném, szeretnénk játszani, mert nem hiszem, hogy ebből ötven előadás elég lenne.- Szerencsére a mai rendszer lehetővé is teszi, hogy ezt végig­gondolják! „Magán-csapat­ként" folytathatnák.- Remek ötlet! Végtére is be­vallom, hogy azért nagyon vá­gyom már egy vérbeli komika- szerepre is! Egy isteni vígjátékra!- Végül is általában egy tragi- ka egyben komika is. Gondol­junk csak Dajka Margitra!- Jaj, imádtam őt! Amikor az Érettségit játszottuk, egy este el­mentem a Doors diszkóba. Egy­szer csak odaköszön egy lány: helló, Szalay nagysága! ...Na, eze­kért a pillanatokért is érdemes élni! Nem Csorna művésznő, vagy valami ilyesmi, hanem a szerep szerint: Szalay nagysága...- Kevesen tudják, de vannak videoklipjei is! És dalai, ter­mészetesen. —Nem panaszként mondom, de tény, hogy a nyíregyházi tévé még nem játszotta le őket, de a New York-i tévé igen. És az or­szágos magyar állomások...- Az ország legjobb színházá­ban (ezt is a szegedi elismerés ténye mondatja ki velem) az or­szág jelenleg legjobb színésznő­je mellett - aki valóban csodás tehetségű tragika - szép csen­desen - ennek „ oldalvizén" evez egy fiatal, kivételes adottságok­kal rendelkező színésznő, akit szintén tragikai vénával áldott meg az Isten: Szabó Márta...- Szeretem őt. Remek, alkal­mazkodó partner, aki kiváló mó­don önmagából építkezik.- Blanche megjárja a poklok minden bugyrát, megmártózik a mocsokban, magára vállal­ván a világ minden bűnét... A közönség néha azonosít...- Azt hiszem, ez az azonosítás csak igazi és tisztességes siker eredménye lehet, tehát - bár­mennyire tévhit is - meg­tisztelő! Az tény, hogy lehető­ség szerint a színésznek meg kell ismerkednie a világgal, és bizonyos fokig bizony meg kell merítkeznie egyaránt a bűnben és a szentségben! Ez természetesen nem életmódot jelent, és az elvárásoknak nem itt kell megfelelni, hanem a színpadon! Hároméves korom óta színésznő akartam lenni. Erre a lapra tettem fel az éle­tem. Persze hogy rakódnak az élmények! I- Nem szólaltak még meg a csábító pesti szirénhangok? - Nem. Én „vidéki” színész­nő vagyok, csak kifelé vagyok ilyen erős, az igazság az, hogy roppant sérülékeny és védtelen vagyok. A siker különben is csak pillanatokra dob fel, és ahogy mondtam, roppantul nyomaszt a felelősség óriás mivolta. „Te most már akár rossz is lehetsz’ ’ - mondta valaki. Ez nem igaz! Ön- rnagunknak és nem az elvárá­soknak kell megfelelni!- Szász János (A vágy villa­mosának rendezője) az idén is két darabot mutat be Nyír­egyházán. Melyek lesznek ezek és játszik-e bennük?- Nagyon szeretem Szász Já­nost! Már Miskolcon is dolgoz­tam vele, amikorIbsen Kísérte- tek-jét rendezte. O az a típus, aki kíváncsi a színészre és képessé­geire, márpedig én ilyenkor tu­dok igazán felszabadultan pró­bálni! Az idén a Ványa bácsit és a Hazatérést rendezi nálunk, és a, Jtírek szerint” az előbbiben a dajkát fogom játszani. I I — Miben különbözik még I Szász a többiektől?- A rendezők többsége a premier után összecsapja a bo­káját és megy Isten hírével. Nem így Szász János, aki még ma is idejár megnézni az elő­adásokat, és még ma is csiszol- gat rajta. Nem is lazul az előadás semmit! Mindenki halálosan fegyelmezett. | | — Réges-régen volt egy elő- I adás Tolnay Klárival afő- I szerepben...- Roppant ambivalens érzé­seim vannak ezzel kapcsolat­ban! Nagyon szeretném, hogy Tolnay Klári megnézze az előadásunkat, ugyanakkor fél­tem őt egy kicsit.- Elvégre Nyíregyházán le­romboltak egy pesti legen­dát, egy eleddig utolérhetet­lennek és öröknek tűnő ma­gyar színházi legendát...

Next

/
Thumbnails
Contents