Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-09 / 236. szám
1997. október 9., csütörtök Innen-onnan Kolozsvári töprengések Erdélyi impressziók (3.) Autó-szalonképtelen történet Bürget Lajos útijegyzete Ősz volt, mégis csak egy verset tudtam recitálni a házsongárdi temetőben: „A tavasz jött a parttalan időbenl s megállt a házsongárdi temetőben.l Én tört kövön és porladó kereszten! Aletta van der Maet nevét kerestem./ Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,/ s tudtam, elmúlt nevét már nem találom." Aprily Lajos sorai voltak az űző szavak, de sajnos Apáczai Csere János áldozatos feleségének sírját nem találtam. Senki sem volt, aki tudta, hol nyugoszik. Vigasztalan voltam, bár előbukkantak egykori kolozsvári színészek sírkövei, de a ma már igencsak románosodó temetőben egyedül csak Dzsida Jenő kriptája oldotta a görcsöket. „Megtettem mindent, amit megtehettem,! Kinek tartoztam, mindent megfizettem,! Elengedem mindenki tartozását,! Felejtsd el arcom romló földi mását" — olvasom a sírfeliratot. Ebben a csendben leülök egy sírkőre. A melengető napnak vetem a hátam, előveszem újságomat. Egy magyar nyelven íródottat. Az egyik írás tudósít: „Közhírré tétetett, hogy a Főtéren betömik a „szakadékot" Persze csak az egyiket. (Azért „szakadék” , mert Kolozsvárt végleg elszakították a polgár- mesterétől és annak minden „dák-római” ábrándozásától.) Főleg katonákat látunk ásóval, lapáttal, ingujjra vetkőzve, ahogy illik egy nehéz munkához... Aki filmezni akarna, az tudja meg, nincs az a lassított film, amely ezt még lassúbbá tehetné...” Igen, Mátyás szobra mellett egy álmot, vagy inkább egy agyrémet temetnek. A funa- rizmus rémképét. Majd a cikk így folytatódik: „Amíg ezek lent hányják, addig a város vezetősége a polgárok szemébe hinti a port a reményeket táplálandó, hogy „Ne féljetek, lesz itt még igazi szép Főtér!" Csakhogy mi már semmit nem hiszünk, ami a polgármestertől és tanácsadóitól ered. Ez a város - hála Istennek - nem agyalá- gyultak gyűjtőtábora.” Ez a már fanatikus önigazolás és túltengő paranoiás nacionalizmus lassan már a románokat is idegesíti. Mert vajon kit zavarna mondjuk a kétnyelvűség? Egy másik lap a következőket írta: ,Aki elsikkasztja a törvényt, az ellensége a hazának! Erre élő példa a kétnyelvű feliratok kérdése. Van rá törvény, de nem alkalmazzák. Sőt gúny tárgyává teszik. Funar két nyelvet rajzoltatott egy táblára, és megjegyezte, hogy így fogunk áttérni a kétnyelvűfeliratokra. Felfordul az ember gyomra ilyen otromba viccelődésen" — jegyzi meg a cikk írója. És míg Kolozsvárott a polgármester fő gondja, hogy magyar zászló leng a konzulátuson, hogy a templomokban a papok magyarul prédikálnak híveiknek, addig dr. Denderle József piarista román nyelven misézik, hogy hívei közül senki ne maradjon ki az Úrral való találkozás öröméből. A helyzet hívebb bemutatására ehhez annyit, hogy a fent idézett cikket Plea Vass Magda írta. Erdély a népek katlana. Ide türelem kívántatik, a közös utak megtalálása, az, hogy a különböző nyelvek egyféleképpen szóljanak múltról, jelenről, jövőről. Talán éppen ez a felismerés szülte azt a sok kritikát, ami Tőkés Lászlót éri. Pedagógus, boltos, iparos, egyszerű paraszt- ember mondta izgágának az egykori legendát, akit többször is túlfűtött idealistának bélyegeztek. Nem a jó szándéka, hanem az irreális ideológiája az, ami a bírálat tárgyát képezi. Mert a magyarok erdélyi léte igencsak összefügg román érzelmi attitűdökkel is, hiszen az eredettörténettől a XIX. század nemzetállami törekvésén át, az 1848-as magyar szabadságharc kölcsönös román és magyar tévedéséig, Trianontól a bécsi döntésig, a második világháborútól az utána kialakult helyzettel bezárólag a román kishitűség, a legitimitás kérdése, a történelmi és szellemi magyar túlsúly, a szüntelen nacionalista túlzások máig feloldatlan szorongásokat szültek a nagy és a helyi politikában egyaránt. Az őszi nap süti a hátamat, melegít, közben nézem az elvonuló temetési menetet, mely élén a református lelkész halad. Magyart temetnek, aki megtalálja a békét a román szomszédja mellett, ott, ahol egy lutemánus lelkész sírja is domborodik, akinek igencsak német neve van. Hinnem kell abban, hogy a nemzetek és nemzetiségek nemcsak itt férnek meg békében, hiszen a dési utcákon, a szatmári utakon, a segesvári boltokban, a Kü- küllő menti templomokban, a székelyföldi vendéglőkben és a Bucsin tető áfonyaárusai között, a Csalhó csúcsa melletti parasztok között egyszerűen nem lehetett érezni azt, amit a politika olyannyira felnagyít. Talán ha egyszer valaki hagyná, hogy az itt élők kedvükre rendezzék életüket és egymáshoz fűződő viszonyukat, minden egyszerűbb lenne. De hát a nép mindig jó játékszer volt a politika kezében, és még ma sincs ez másként. Palotai István (Új Kelet) Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem, ha palira vesznek. Elönt a harctéri idegesség, mert sajnos vagyok olyan „úriember”, hogy ne tegyem szóvá: rájöttem, hogy hülyének néznek. Legyen az a csínytevő szégyene, ha ugyan van szégyenérzete... Mindennek van azonban határa, és azon túl az eset már közügy, annál is inkább, mert nem csak velem esik meg, hanem veled, velünk, veletek is! Nem vagyok nagyivó, de ha hullafáradt vagyok és melegem van, bizony szívesen a gallér mögé öntök egy korsó jóféle söröcskét. Nem tehetek róla, vessenek meg, de jólesik. Na már most. Ezzel más is így van, tehát más is bejön a csőbe... Nemzetközi Autókiállítás ’97. Szakmai napok. Nincs zsúfoltság, csak amolyan „kellemes tömeg”. Az ember sodródik, mint vizen a falevél, és az izzó reflektorok fényében les, ha éppen van mit lesnie. És ez így megy vagy hat órán át! Leülésről szó sem lehet. Nincs hová! Az egész vásárvárosból gondosan kiirtottak minden padot, minden lócát, széket, hokedlit és magasabb kődarabot, amely ülésre alkalmas. Gondatlanság? Nemtörődömség? Egy nyavalyát! Gondos, előrelátó szokásos magyar „üzleti taktika”. Ha le akarod valahová tenni a boldogabbik részedet, hát menj be egy étterembe, étkezdébe, büfébe, vagy uram bocsá’, egy kocsmahivatalba és foglalj helyet. És ha már ülsz, hát egyél-igyál, érezd jól magad! És fizess! Az ember egy darabig küzd ugyan a pimasz módszer ellen, de aztán feladja. Elvégre senki sem lopja a lábát. Beül és rendel. Na mit? Hát persze, hogy egy pofa sört, ha már ki van dögölve. így tettünk cimborámmal és nejemmel is, azzal az apró „engedménnyel”, hogy a nejem üdítőt kért és kapott. Nem telt el három perc, és bár hullafáradtak voltunk - várt ránk a sok látnivaló -, hát kértük a cehhet. Megkaptuk. A két korsó csapolt sörért és a két deci lónyálért 1 ezer háromszázötven magyar forintot kértek! Gondolom, nem mondok meglepőt azzal, hogy nem eme a HBH-hoz címzett rablótanyához tértünk vissza, amikor meg- kordult a gyomrunk... Kinéztünk magunknak a HBH-hoz címzett önkiszolgáló büfét. (Az egész kiállításon csak a HBH „muzsikált”.) Ott aztán hétszázötvenért ehettem reggel sütött rántott húst és olyan roseibnit, hogy amikor kézbe véve megcsavartam a fent nevezett burgonyát, hát visszapörgött! Mindezt lazán mocskos „fehér” műanyag asztalon, papírtányérból, műanyag eszcájggal. A lucullusi lakoma után kértem még egy fogpiszkálót is (elvégre az úr a pokolban is úr), de nem volt. Helyette a szívélyes eladónő adott egy szálat Korona típusú gyufájából... Vettem még a gyereknek némi vásárfiát is. Gumicukrok és zselécukrok sorakoztak az asztalon, mindenik bödönben csinos kis merőkanál. A sor elején nejlonzacskó, a végén pedig pénztár. Egy kis rózsaszínt, zöldet, sárgát, meg néhány szem fehéret, ebből is, abból is egy cseppet, hadd örüljön a pulya, hogy milyen csácsi apucikája van. Az egész cuzammen volt vagy húsz deka. Na jó. Huszonöt. A kasszásnéni lemérte a gyűjteményt, és nemes egyszerűséggel csak ennyit szólt: Ezerkétszázötven. Mennyi??? Ezerkétszázöl- ven - közölte az egyiptomi szfinxek rezzenéstelen nyugalmával... Bár erős késztetést éreztem, hogy az egész zacskót a fejébe húzzam - erőt vettem idegeimen és fizettem. Hogy aztán az autókiállításon mit láttam, az már ezek után szinte nem is játszik szerepet. Nagyon könnyen meglehet, hogy azért nem vagyok elragadtatva a látottaktól, mert a nívótlan háttérinfrastruktúra lerombolta az élményeket. Pedig már megtanulhattuk volna hét év alatt, hogy mindennek méltó helyet kell biztosítani, mert a „csomágo- lás” ahogy hozza, hát ugyanúgy taszítja is a vevőt. Jövőre ugyanitt! Nélkülem... BS3BSB31 9 Kolozsvári utcakép-esőben
