Új Kelet, 1997. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-15 / 215. szám
" ^ .......- ............................. ÖU fJÁÁLj No, akkor majd mi! Vélemény 1997. szeptember 15., hétfő A NATO-ba egy hátraarccal Rákosi kitalálta és mi megcsináltuk! Igaz, egy kicsit aszott volt, kicsit savanyú, de a „miénk”. Magyar narancs. Az már más kérdés, hogy a „termésből” Manónak nem mertek adni, és egy, a GYSEV-nél dolgozó vasutast kértek meg, hogy hozzon Ausztriából a kopasznak kóstolót... A fő, hogy megcsináltuk. Ugyanígy „láttuk el magunkat” kaucsukkal is (hadd termeljen a magyar gumiipar), amikor a fél országot bevetettük kutyatejjel - azaz gumipitypanggal. Majd mi! Meg is lett az „eredménye”. Nem ügy. Egy-két pacákot felkötöttek szabotázsért, és el is volt kapálva a dolog: azaz nem a vezetők voltak alkalmatlanok. A „majd mi” valamiféle speciális magyar betegség. Talán bizonyítási kényszer, hogy mi mindenre képesek vagyunk, mindenhez értünk és mindent meg tudunk csinálni. Hogy aztán ebbe belerokkan az ország, dugába dőlnek a fellegjáró álmok, az már más kérdés. Nem jött be és passz. A lényeg, hogy erre „objektív okokat” találjunk, nehogy már a vezetőkről kiderüljön, hogy hülyék voltak... Majd mi! Harsogjuk nap mint nap, és nem vesszük észre, hogy eredménytelenek vagyunk, ami nem is csoda, hiszen a világ szakosodása és integrációja eleve ellehetetlenít minden egyénieskedő törekvést. Nézzünk csak körül a magunk háza táján! Megyénk és Nyíregyháza lassan olyan már, mint egy átjáróház. Egyik küldöttség a másikat éri. Szinte egymásnak adja a kilincset George Pataki, Tom Lantos és a többiek. Elmennek Záhonyba, bólogatnak, hümmögnek egy kicsit, majd zengő hangon kijelentik, hogy óriási fejlődési lehetőséget látnak a térségben, a különleges ipari övezetben és a nyíregyházi Ipari Parkban is. Megígérik, hogy mindenütt ajánlani fognak minket a befektetőknek... Aztán pedig semmi. A nagy nulla. Legfeljebb itt-ott egykét, szigorúan egyéni érdeket érintő aprócska fejlesztés vagy beruházgatás. Nagy pénz azonban sehol. ígérettel persze teli a padlás, de ebből nem lehet megélni... A legegyszerűbb „válasz” erre a jelenségre az, hogy nincs infrastruktúra, és a befektetőjelöltek fele „link, mint a véreshurka”. Persze, nyilván ilyen is akad, de a probléma gyökere ettől mégis olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől! Tudniillik az nem más, mint a hagyományos magyar „majd mi” kövekezménye... Majd mi megcsináljuk! Levezényeljük. Minek ide külföldi koordinátor? Minek külföldi befektetőkonzorcium, amikor mi is tudunk ilyet létrehozni!? Igaz, aszott, savanyú is egy kicsit, de a miénk. Persze pénz az nincs, viszont vannak remek ötletei. Csőstül. Kiépült külföldi kapcsolatai sincsenek, legfeljebb haveri vagy „testvérvárosi” szinten, de nem számít, majd lesznek. A Ba- csevics Bubu és a Szép Ilonka az idén leteszi a felsőfokú nyelvvizsgát. Majd ők! A Pecsovics Józsiné veje Ohat- pusztakócsról, az majd rendet csinál Brüsszelben. Álmok, vágyak és amatőrizmus. Eny- nyi. Ez jellemzi menedzsmentünket. Azt hiszem, nem árulok el vele el túl nagy titkot, hogy így ebben a büdös életben nem érjük el azt a pezsgő fejlődési szintet, amire szükségünk volna! A záhonyi Különleges Gazdasági Övezet ha alakulgat, fejlődget is, így soha sem lesz a magyar ipar, a magyar kereskedelem és a logisztika legerősebb fellegvára. A nyíregyházi Ipari Park is csak úgy növöget majd, mint a púpos gyerek a prés alatt, de a nagy világcégek soha sem állnak majd sorba, hogy helyet kapjanak benne. Pedig minden valóra válhatna. Méghozzá szinte „pillanatok alatt”! Ehhez viszont be kéne látni, hogy a „majd mi” módszerrel felsültünk, és sürgősen keresni kéne egy olyan nyugati (vagy nagyon is keleti) befektetőcsoportot, amely ebben profi, amelynek ez a szakterülete. Ha az övezet és a park az ő kezükbe kerülne, az ő anyagi érdekeiket (is) szolgálná, akkor megtörténne a várva várt „csoda”! Igaz, ehhez az is szükségeltetik, hogy a város és a megye, valamint a gazdaságilag érintett személyek és cégek belássák: ha azt akarják, hogy a terveik valóra váljanak, le kell mondaniuk a tervezett haszon bizonyos hányadáról. Vesztenivalójuk semmi sincs, hiszen ha ezt a lépést nem teszik meg és nem vonnak be a szervezésbe professzionális nyugati fejlesztőket, akkor örülhetnek majd, ha a pénzüknél maradnak. (Nem viselkedhetnek úgy, mint az abszolút irigy ember, aki azért nem szeretkezik, nehogy a másiknak jó legyen!) Egy - mondjuk - angol szervezésű és résztulajdonosú ipari park vagy „övezetgondnokság” a maga multinacionális kapcsolataival, prefinanszírozási lehetőségeivel, óriási gyakorlatával azonnal lendületbe hozhatná a ma még szunyókáló monstrumot, és ezzel egy csapásra felvirágoztathatná a megye és Nyíregyháza gazdaságát. Munkahelyek tízezrei létesülnének, és megyénk megszűnne a többi után kullogni, csupán merni kéne kimondani: egyedül nem megy, mert nem értünk hozzá! Az egész helyzetről egy hajdani vicc jut az eszembe: A hetvenes években Moszkvában elhatározzák, hogy megnyitják az első sztriptízbárt. Egy küldöttség utazik Párizsba, hogy megnézze, hogy is kell az ilyesmit csinálni. Ott töltenek egy hónapot, majd hazamennek, és megnyitják a szovjet sztriptízbárt. Eltelik egynéhány hét, és az elvtársak szomorúan konstatálják, hogy a műintézmény kong az ürességtől... Táviratoznak Párizsba, hogy tanácsot kérjenek: „Mindent úgy csináltunk, ahogy maguk. A sztriptízbár mégis üres. Mitévők legyünk?” A franciák azonnal jelentkeznek: „Ha mindent úgy csináltak, mint ahogy mi, akkor a sztriptíztáncosnővel lehet probléma”. Mire az orosz válasz: „Az lehetetlen! Már negyvenhárom éve párttag”... Palotai István Valamennyiünk előtt ismert annak a 45 évnek a hátránya, amit keleti szomszédunk vászonszárú csizmás haseregének jelenléte okozott ennek az országnak. Felszabadítóként kellett őket számon tartani, dicsőíteni. A valóság azonban az, felszabadított minket a némettől, viszont itt maradt ő. Vagyis csöbörből vödörbe estünk valamennyien. Nehéz lenne leírni, ami itt 45 évig történt, miért állunk így, mint jelenleg. Vagyis mibe került nekünk ez a felszabadulás, pénzben és magyarságunkban mérve. Nem kell messzire menni, csak a szomszéd Ausztriára kell átnézni, mennyit jelentett az, hogy nem voltak ott gödörbe taszító dirigensek náluk. Idejében megszabadultak tőlük, mert ismerték keleti szomszédunk stílusát. Vagy olvasták Zrínyi Miklós könyvét, a Török Áfium elleni orvosság-ot, amelyben a keleti szomszédunkat minősíti Zrínyi. Csak a mi vezetőink lehet, hogy ezt a könyvet nem olvasták el 45 évig, így nem is csoda, hogy nem tudták, kivel van dolguk. Arra viszont jó volt sokaknak ez a felszabadító barátság, hogy a hatalmat, a bársonyszéket 140 ezer gimnasztrojkás tartsa alatta, hadisarc fejében. Nem volt itt lényeg már a magyarságnak a határzsugorodásunk, az emigrációba menekültek száma és az itthon maradottak üldözése. Egy volt a lényeg, a KGB és az orosz katonák védelmében a hatalmat megtartani, és hirdetni, terjeszteni azt az ideológiát, amit maguk se hittek el. Óriási pénzeket fizetni a „Varsói Szerződésbe való részvételünk címén, fegyverekért, országunk kárára. Hadseregünket mint elkötelezettet állandóan fegyverben, készenlétben tartani és intésre várni.” Mint ’62-ben Kuba, ’68-ban Csehszlovákia. Ezt ma már mindenki tudja, végre nem titok. Ezekből a dolgokból lehet következtetni, mit jelentett a Varsói Szerződésben lenni országunknak, katonáinknak. Végre eljött az ideje, megszabadultunk, és a változás utáni orosz vezetés elfogadta igényünket, kivonultak innen is, és feloszlatta a Varsói Szerződést. Fellélegeztünk. Még öt év telt el, hogy függetlenségben élünk, amit annyira vártunk, egyesek már sokallják, de kik? Pontosan azok és tanulóik, akik eddig Záhony felé álltak arccal, most csináltak egy hát- raarcot, és az oly sokat emlegetett „felszabadult” Nemes- medves felé néznek, könnyes szemmel könyörögve a NATO felé: „engedj be”. Nincs már szükség a vászonszárú csizmásokra nekik, szebben öltöznek a bőmyakúak, a tengerészgyalogosok, akik Grenadán próbálták ki a magasszárú, kétcsatos surranót. Most márTaszáron tapossák a magyar földet azok a surranok, amelyekben a grena- dai hegyekbe üldözték Fidel Castro gerilláit a reptérről a bőmyakúak. Ide érkezett Ta- szárra Clinton elnök üdvözölni katonáit, ide siettek üdvözölni első számú vezetőink Clintont, de mire megérkeztek, Clinton már nem volt ott Taszáron. Hát erre a szekérre akar felszállítani minket ez a kabinet, és ha felszállít, kérdem én, milyen minőségben leszünk mi a szekéren a leírtak után. De mi szükségünk van nekünk egy újabb koloncra, amikor már helyreállt a gazdasági, pénzügyi helyzetünk? Legalábbis ezt mondja a nagy szakértő vezetőnk, ha pedig ő mondja, el kell hinni neki, mert ő már csak tudja, világéletében a pénzvilágban dolgozott. Ha pedig helyreállt a gazdaság, nekünk nem egy kolonc- nak kell a NATO, hanem illő lenne arra gondolni, hogy nélkülözés után ideje lenne gondtalanul jól élni. Vagy talán a NATO fog megvédeni a szomszédainktól? Vajon ez mennyibe fog nekünk újra kerülni? Ennél nem lenne jobb egy barátsági és meg nem támadási szerződést kötni a szomszédainkkal. Mert amíg az előző rengeteg áldozattal járna, addig az utóbbi elég olcsó lenne áldozat nélkül. Vagy ha az előzőt vesz- szük figyelembe, és belépünk a NATO-ba azzal, hogy majd ő megvéd minket a szomszédainktól, ez csak illúzió és félrevezetés. Azon még nem gondolkodtak el első számú vezetőink, hogy van egy közeli szomszéd, az orosz, aki nagy atomhatalom. Ebből adódik az a veszély, hogy ő rögtön fenyegetve érzi majd magát, és biztonsága érdekében atomrakétáit ránk fogja irányítani. Amikor pedig valaki kutyaszorítóba kerül, mindent elkövet, hogy bőrét mentse, elindítja rakétáit. Aki ismeri az orosz stílust, az ezt tudja. így volt ez az egyiptomi-izraeli háborúban is, amikor az izraeli hadsereg rossz pozícióba került, az izraeli miniszterelnök asszony 13 böm- bát beélesített. Csak azért nem került bevetésre, mert az izraeli hadsereg magas fölénybe került. Hát ezekből kellene kiindulni, mert Oroszországban kerülhet hatalomra egy szélsőséges csoport, aki nem teketóriázik és volt magyar - nincs magyar tovább. Vagy úgy gondolja ez a vezetés, hogy ők már benne vannak a korban, nekik mindegy. Hogy az utókorral, az ifjúsággal, a nemzettel mi lesz, másodlagos. De ha már a gazdaság rendben van, amit lassan négy éve bőrünkön és gyomrunkon tettek rendbe, miért kell nekünk ez a NATO? Ugyanis ez sok pénzbe fog kerülni, így a ’98-as választás után a következő kormány újra igénybe fogja venni a bőrünket, a gyomrunkat, mert kell a pénz a NATO-ra. Kérdem én, mikor fogunk már élni, mert 50 éve mindig azt halljuk, csak még egy kicsit várjunk, még egy kis áldozatot. Meddig? Uraim, a NATO-val való cim- borálás, belépés a magyarság végét jelenti, eldalolhatjuk a belépés után a bolsevik nótát: „ez a harc lesz a végső”. Ezen kell mindenkinek elgondolkodni. Két-három ember már az aláírás körül sündörög, de még az ország tulajdonosát, a népet senki sem kérdezte meg. Úgy látszik, megint ott tartunk, hogy ez az ország népestül 2-3 emberé, a többi pedig örüljön, hogy állampolgár lehet saját hazájában. Magam és környezetem részéről nem fogjuk megszavazni a NATO-t, mert a függetlenség nem préda, és erre kérek mindenkit. Mert ha belépünk a NATO- ba, utána már olyan nincs, hogy nem megyünk, ha szólnak, mint tavasszal Albániába. Utána már menni kell, mint '68-ban Dubcek ellen. Ui.: De mi szükségünk van nekünk a NATO-ra? Semmi! Ennek a magyar nemzetnek semmi. Ránk van szüksége a Nyugatnak, hogy mi legyünk az ugródeszka, az ütközőpont, ne náluk, az ő területükön legyen konfliktus, hanem itt. De ezt csinálta az orosz is, úgy látszik, nem tanultak ebből egyesek. Tisztelettel: Halász Csaba polgármester, Olcsvaapáti Tüntetésesdi Székelyben Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni a szövevényes székelyi tüntetések mögötti sanda csatározások között. Mostanra csak annyi a biztos, hogy állóháborúvá nemesedett a székelyi iskola ügye. Innentől kezdve nincs tovább. A falu megérdemli a sorsát, de megérdemli az úgynevezett demokrácia is a magáét. Churchill valami olyasmit mondott, hogy a demokráciánál nincs undorítóbb, de sajnos nem találtak ki jobbat helyette. A churchilli mondat lényegét szenvedik most Székely község lakosai is. Úgy kell nekik. Sorozatos választásaikkal igencsak sikerült olyan fickókat választani a falu élére, akik tévedésből sem a közösség érdekeit képviselik. Való igaz, a műemlék kastély magánprivatizációja megér egy misét, de annyit talán nem, hogy immáron több mint két esztendeje működés- képtelenné varázsoljon egy választott testületet. Székelyben akkor járnának jól, ha lebontanák a polgár- mesteri hivatalt, és a csupaszon maradt területet sóval vetnék be. Ezt sajnos nem lehet. Demokrácia van, a megválasztott képviselők a következő önkormányzati választásig azt csinálnak, amit akarnak. Ehhez még jön a falu fejlesztésére létrehozott akármi. Márpedig tudnivaló, hogy egy társadalmi egyesület, ha ilyen hangzatos névvel rendelkezik, hogy fejlesztés, meg ilyesmi, akkor tuti, hogy Isten után az első. Sikerült is az egyesület tagjainak megbénítani a falu életét. Most ott tartunk, hogy Székely községben megszűnt az önkormányzás lehetősége. Az ötök nem mondanak le, a fejlesztési micsoda hajtja a magáét, és a falu szép lassan az ebek harmincadjára kerül. A közös érdek egyik háborúzó fél számára sem fontos. Mindenki a maga vélt vagy valós hasznának megszerzésével van elfoglalva. Mennyit lehet kaszálni, mit lehet profitálni a nem túl hosszúra szabott önkormányzati ciklus alatt? Vezetői, önkormányzati testületé, elképesztő falufejlesztési micsodája miatt Székely község lakossága mindenről lemarad. Európai főútvonal mellett, fényévnyire a civilizációtól. A demokrácia felelősséggel jár, általában a felnőtt népek játékszere. Kiskorúak kezében iszonytató károkat képes okozni. Valahogy így van ez a Nyíregyházától nem túl messze fekvő településen is. A jövendő érdekében be kellene fejezni ezt az ostoba marakodást. Fortinbras mondja a Hamletben: „Valami bűzlik Dániában.” Shakespeare ebből az egyetlen mondatból örök időkig érvényes drámát kerekített. Ami Székelyben mostanság történik, az sajnos nem dráma, egyszerűen kutyakomédia. Berki Antal
