Új Kelet, 1997. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-13 / 214. szám
I > / i <4\ ÁJ A 4 -I \\ / K m i Félix óvodába megy Palotai lstvánJÚjJ<elet) Sötét az este. Ülök a fiam ágya mellett és őrzöm az álmát. Angyalka arca nyugodt, kicsiny lelke a nemrég hallott mesén merenghet. Mosolyog. Mellette kell lenni, amíg mélyen el nem alszik, mert ha feléb- || red és egyedül találja magát. megijed. Fél a Pomo- : gácstól. Ez azóta van, amióta az én testi-lelki, ámde kevés agyú költő- és szerkesztő cimborám egyszer maskarába öltözve megijesztette vele. Sokszor - úgy este fél tizenegy felé, amikor már majdhogy csak le nem fordulok a székről - mondogatom is magamban: hej, Jóska, Jóska, neked kéne itt gubbasztanod, hogy szomorodjál meg... Különben is, szegény Pomogáts Béla, ha tudná... Sötét az este. Ülök a fiam ágya mellett és őrzöm az álmát. Legjobb alkalom a 1! gondolkodásra... Uram Isten! Ez nem lehet igaz! Egy hét múlva már óvodába || megy. Éppen most „óvo- dáztuk be”... Pedig most volt, amikor első lélegzetét vette... Szinte karjaimban érzem még pici, meleg, puha testét, amint éjjelente etetem. Kornyadozó fejecskéjét és a rettegést, hogy amíg felemelem, „kibicsak- lik” a nyaka... Tipikus apukafélelmek, múlandók a gyakorlattal... Aztán az első mosolya, az első szava... I „virág”... Sötét az este. Ülök a fiam ágya mellett és őrzöm az álmát... Féltem őt a világtól... Az óvoda talán már maga az élet? Nem az, de mégis az első lépcső a felnőtté válás folyamatában... Ehhez már bizony pénz kell. Nem is kevés. Legalább tizenöt-húsz ezer forint... És ha nem lenne? És akinek nincs? A gyerekek szégyellik a szegénységet, mert nem tudják, hogy nem az ő, nem is a szüleik szégyene, hanem a világé, amelyben élnek... A gyermekek védtelenek. Pedig rengeteg a veszély... és inkubátorban nem tarthatjuk őket. Mindenki maga vívja meg küzdelmeit. A jó tanács mindig csak az marad, ami: ha nem is üres szóbeszéd, de csak egy jó tanács. Az életet sajnos mindenkinek tapasztalati úton kell megismernie. Vigyázz, fiam! A kályha süt! Ez a mondat is csak akkor eredményes, ha már egyszer megégette a kezét... „Forró kályha” pedig bizony jócskán akad az életben... És a vége? Elviselhetetlen! Mert az természetes és elfogadható, hogy mi meghalunk, de az, hogy gyermekeink is, az maga az iszonyat... Ugyan, hogy is halhat meg ez a drága kis szunnyadó csöppség - háborgók magamban egyre jobban szoruló torokkal! Miféle ocsmány igazságtalanság az egész élet?! Aztán eltévedt szemem a tükörre botlik, és sóhajtva veszem észre, hogy hajam dere már a félhomályban is látszik... Bizony, el- iramlik az élet... Aztán magamhoz térek, és a lelkem kihúzza magát. Ezt a csatát meg kell nyerni, ha már a háború sorsa úgyis eldöntetett. Akárhogy is, de a fiamat fel kell nevelnem. Ha kell, betegen, ha kell, tolószékben, nem játszik szerepet! De miért betegen és miért tolószékben? Egészségesen! A középkorú apák minden tapasztalatával és minden emberfeletti erejével. Úgy lesz, fiam. ígérem, úgy lesz... csak te ígérd meg nekem, hogy örökké fogsz élni... Sötét az este. Ülök a fiam ágya mellett és őrzöm az álmát... Jó lenne így maradni örökre. „Péter bácsi jó fej!” Kozma Ibolya (Uj Kelet) Szeptembertől huszonkét gyermeke van Faragóné Mátrai Zsuzsának és Faragó Péternek. Egy házaspárnak sok lenne ennyi gyermek, de Zsuzsa néni és Péter bácsi nemcsak férj és feleség, hanem az orosi Hermann Ottó Általános Iskola 1. b. osztályának tanítói. Az orosi elsősök a délelőtt- jüket és a délutánjukat is az iskolában töltik. Azt mondják, estére kicsit fáradtak, de a világért se mennének vissza az óvodába. A legfontosabb indok, hogy ott aludni kell, pedig ők már nagyok, és nincs szükségük pihenőre ebéd után. Péter bácsi azonban nagyon jól tudja, mikor igénylik a játékot a kisdiákok. írás közben megmozgatják néhány percre vékony kis ujjaikat a nebulók, majd újra folytatják a munkát. Nagy út áll előttük, hiszen írni, olvasni nekik kell megtanulni, a tanítók csak segítenek benne. Mosolygó almát rajzol a táblára Péter bácsi. Mindenki tudja, hogy az „a” hangot jelenti. Elé sziszegő kígyót képét rakja, az „sz” betű jelét. Bátran olvassák a tanítványok: „sza”, a mackó-alma jelet: „ma”. Hosszan, elnyújtva hangoztatják, mintha úgy akarnák emlékezetükbe vésni, hogy soha, egyetlen pillanatra se felejtsék el. Egyhetes iskolai munka után jelekből olvassák: zár, csap és még sok-sok más szót. Sikerélményük van, otthon büszkén mesélik: már tudok olvasni! Nem sejtik, mennyi feladat vár még rájuk, míg ez valóban így lesz. Matematika-országba naponta utaznak. Gombákat, virágokat számolnak közösen, majd hozzárendelik a számokhoz a meghatározott mennyiségeket. Közben beszélgetnek az őszről, a madárfiókákról, a természetről. Pálcikát, korongokat veszHogyan tanultam meg írni? Már nem is emlékszem. A tanító néni mosolya azonban még ma is elevenen él bennem. Olyan szandált szerettem vglna, amilyet ő viselt, csodáltam ápoltságát, kedvességét. Éveken át utánoztuk a barátnőimmel. A tábla előtt állva kezünket lazán a derekunkra tettük, mint ahogyan ő. A legjobb tanulók neve decemberben a tanító néni festette télapó kalapjára kerülhetett, a kevésbé jobbaké csak a puttonya alá. Mindig azt mondta, a beszélgetőket „megbúbolja” a méterrúddal. Soha nem fordult elő, pedig ugyancsak sugdolóztunk a hátsó padokban. Év végén arról beszélt, a legjobb osztályát engedi el. Aztán újabb és újabb gyerekeket tanított, szebbeket, okosabbakat is. Mégis mindenkire emlékezett, s emlékszik még ma is. Arcát, mozdulatait most is látom magam előtt, csak azt nem tudom, hogyan tudott annyi kis nebulót a legnehezebb dolgokra megtanítani: betűt vetni, olvasni, számolni. nek el, annyit raknak ki, amennyit Péter bácsi tapsol, azt is megmondják, az öt vagy a hat korong-e a több. Figyelnek, a feltett kérdések után rögtön jelentkeznek, ezzel is mutatják, ők tudják a választ. Felállnak, frissülnek. Nyújtózkodnak, susogó fákká válnak, jobbra-balra döntik a karjukat, majd leguggolva kicsi törpék lesznek. Újra megnőnek, aztán kis emberekké válnak. Közben mosolyognak, jólesik a mozgás tanulás után. Nem lehet könnyű megszokni az ülést, s hogy figyelni kell az iskolában. Az óvodában soksok játékban, vidámságban volt részük. Tudásra vágynak, de az életmód-változtatás, a betűvetés még sok nehézséget rejt. Rajzlapot vesznek elő, zsírkrétával és színes ceruzával rajzolnak. A Vadasparkban szerzett élményeiket elevenítik fel. Ki nagy barna medvét, ki krokodilt rajzol, de elsőként szinte valamennyien napsugarat festenek a lap felső sarkába, utána néhány kék felhőcskét, majd az állatokat. Lecsukják a szemüket, fejüket a padra fektetik. Péter bácsi mesél:- Erdőben járunk, fák között. Egyre beljebb megyünk a sűrűben, egy kicsi házikó felé. Találkozunk egy gyönyörű tündérrel. Megkérdezik: ki vagy te?, hogy hívnak? Jársz már iskolába? Mi történik veled az iskolában?... A rövid meditáció után beszámolnak „álmaikról”. Judit kis „tót” látót, akkorát, mint a ceruzája hegye, s benne rengeteg halat. Egy kisfiú azt mondja, autóversenyen volt, egy másik törpékkel találkozott. Az osztály segítségével el is mondja a hét törpe nevét. A tanító bácsi által rajzolt plakátról nem nehéz felsorolni. Gyönyörűen fest, rajzol Faragó Péter. Talán még meseköny veket is illusztrálhatna. Nap mint nap kedves, mosolygós rajzaiban gyönyörködhetnek a gyerekek. A tízórai szünetben csöndesen kivonulnak. Mire végeztek a kézmosással, Péter bácsi már behozza a bundás zsömlét és a teát. Kis műanyag tányérokat vesznek elő, poharat, szalvétát. Közben beszélgetünk az iskoláról, a családról, Katona Tamás nevetve jelenti ki: Péter bácsi jó fej! Talán ez a legnagyobb elismerés, amit egy pedagógus kaphat. Azt is elárulják, ki mi szeretne lenni, ha felnő. Autóversenyző, motorversenyző akad bőven, de énekesnőnek és katonának, fogorvosnak is jelentkeznek. Egyik gyerek azt mondja: gazdag szeretne lenni. A telitalálatos lottószelvényt szeretné kitölteni, reméljük, egyszer sikerül is neki. Faragó Péter tavaly a nevelőtestület szavazatai alapján az Év pedagógusa címet kapta. Tizenöt éve tanít. Mindig is szerette a gyerekeket. Leginkább a kicsiket, mert ők még őszinték. Nyíltak, kedvesek, hálásak. Feleségével, Zsuzsával mindent megbeszélnek, ami az iskolában történik. Sokszor még esténként is az osztályról társalognak. Közös az életük, közös a munkájuk. Ők így alkotnak egy családot, melynek tagja még huszonkét orosi kisdiák, kiket nemcsak az írás és a számolás tudományára tanítanak, hanem az életre is. 1 Rejtvény Mostani rejtvényünk helyes megfejtői egy mesehős nevét olvashatják a vastagon bekeretezett függőleges sorban. Küldjétek be a megfejtést, és rajzoljátok le, milyennek képzelitek el ezt a bizonyos mesehőst. Az ügyesebb gyerekek kis történetet is írhatnak róla! 1. víziállat, halféle, 2. nincs benne semmi, 3. az elmúlt évben, 4. kétpúpú állat, 5. napraforgóból készítik, a háztartásban használják, 6. gaz, 7. sziszegő állat, hüllő, 8. ősszel érő gyümölcs, megyénkben sokan termesztik, 9. medve játékosan, 10. Isten ostoraként emlegetik, 11. tésztát készít, 12. a meleg ellentéte. A rajzokat, történeteket és a megfejtéseket Az Új Kelet szerkesztőségének címére küldjétek. Cím: 4400 Nyíregyháza, Árok utca 15. A borítékra írjátok rá: Gyerekeknek. Megfejtések Köszönjük, hogy nagyon sokan beküldtétek az előző havi rejtvények megfejtéseit. Könyvjutalmat Miklovicz Anitának (Pap, Táncsics út 1.) és Kocsis Ferencnek (Fehérgyarmat, Árpád u. 18.) küldünk. Ok nemcsak a helyes megfejtéssel örvendeztettek meg minket, hanem ügyes rajzaikat is berakták a nekünk szóló borítékba. Jó válaszokat küldött még be Fegyver Linda Piricséről, Pintye Anett Nyírmihálydiból, Papp Edina Nyírbogából. Győrffy Zsuzsa Tarpáról, CzompaGizella Bujról, Kaklócs Bernadett Nagykállóból, Dojcsák Erzsébet Gyüréből és Márton Tünde Kisvárdáról. A helyes megfejtés: Egy hét van az iskoláig. ( - ’■ * t I 'ÍÍS? rt’Á’jrgft . V i'y | j/ ßtl Jr*'.’!: Íj 1 ' i ■ ° . V » :lv jjr J| Jv* .fűt ' /"'% tk<J2 ö? , ' ’■/. /p oíí / JF < 11 p| Kocsis Ferenc, Fehérgyarmat
