Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-25 / 197. szám
Falujáró 1997. augusztus 25., hétfő Hamis volt a tízezres A vakító napfény miatt talán rejtve marad az olvasó előtt a nyírparasznyai főút állapota, de a kép mellé beszéljenek a szavak. A kerékpáros mellett biztonsággal már csak egy autó férne el az aszfalton, de tegyük hozzá: az is csak óvatosan, nehogy megdobja járművét egy kátyú, mert abból ütközés lehet. Keskeny, gödrös, kátyús, hullámos - így néz ki a Nyírparasznyára és az azon keresztül vezető út. Munkahelyek lesznek a volt varrodában? — Idén nem lesz szőlő, mutat rá a járda mellett húzódó szőlősorra Milka János, akit ügyes kezének munkája nyomán ismert meg a környék. Feleségével él Nyírparasznya főutcáján egy takaros kis házban. A faluban születtek mindketten, itt nőttek fel és laktak eddigi életük folyamán. Hat gyereket neveltek fel, először három lány, majd három fiú született. — Mégis csak kelten vagyunk - teszi hozzá szomorkás mosollyal Mariska nem. János bácsival 1943-ban házasodtak össze, aranylakodalmukon 32-en voltak, köztük 13 unoka és 6 dédunoka. János bácsi 1940-ben szerzett gépésztechnikusi bizonyítványt Miskolcon. Először önállóan gazdálkodtak, utána a téeszben dolgoztak, de vasárnap és hétfőn mindig moziba mentek. János bácsi volt a mozigépész, Mariska néni pedig a pénztáros! Emellett még háziasszony, sokgyerekes anya és 15 éven át tanácstag is! Ma már nehezebben mozog, ezért nem fúr-farag, szerel férje, aki látogatásunk előtt két nappal töltötte be 87. életévét. - Kéne két új láb - mondja, mikor egészségi állapotára terelődik a szó. Margit néni leküzdött egy agyérgörcs okozta bénulást, János bácsi pedig magas vérnyomással küszködik. Az élet által rájuk szabott munka derekát már elvégezték, inkább csak főznek, üldögélnek, a ház körül tesznek-vesznek. A kertben termelnek tengerit, krumplit, pa- szulyt, a hátsó udvaron kapir- gál néhány tyúk. Egy évvel ezelőttig mindig legalább 50 tyúkot és két disznót tartottak, de ennyi jószág ma már túl nagy gondot okozna. Korán fekszenek, szeretik a tévét nézni. különösen a Híradót, a Szerencsekereket és a népszerű filmsorozatokat. Csak a téltől félnek. A gáz be van ugyan vezetve, ezért a fűtés nem okozhat különösebb gondot, de a hideg, a jeges, csúszós utak veszélyt jelentenek. Úgy tervezik, Parasznya helyett inkább Mátészalkán egyik gyereküknél telelnek. Öregkorukra is jut néha egy kis izgalom. Egy helybeli férfinak eladták spórjukat, de az árát hamis tízezressel egyenlítette ki a vevő. Mikor kiderült, jelentették az ügyet, és végül visszakapták a sport. Ez az ügy hozott egy kis pezsgést nyugodt életükbe. Nyáron két unoka is jött hozzájuk nyaralni, de a postást is várják mindennap, mert egyik fiú unokájuk belépett a francia idegenlégióba, és Dzsibutiból ír leveleket nyírparasznyai nagyszüleinek. A szűk, kanyargós úton csak óvatosan lehet Nyírpa- rasznyát megközelíteni. A főutcán lassan hajtunk végig, keressük a 166-os házszámot, Pethő Sándor lakását. A polgármester mellékállásban látja el feladatát, és mivel aznap nem volt fogadóórája, inkább otthonában ültünk le beszélgetni. Pethő Sándor a falu elöljárója volt 1985-től 90-ig, utána polgármesterré választották, majd 1994-ben a falu lakossága megerősítette tisztségében. Ezt megelőzően dolgozott a húsipari vállalatnál Mátészalkán főkönyvelőként, és több évig végzett a téeszben is hasonló munkát. Pénzügyi végzettségének és tapasztalatainak polgármesterként is hasznát látta. Az első választás után két évig a főkönyvelőség mellett volt polgármester, utána leszázalékolták, így fő feladata a falu vezetése lett, de továbbra is társadalmi megbízatásban, mellékállásban. Az eltelt évek eredményeiről, a megoldásra váró feladatokról és a falu lehetőségeiről beszélgettünk.- Egy 950 lelkes faluban nem feltélenül szükséges főállásban dolgozni polgár- mesterként, ha megfelelő apparátus áll rendelkezésre. Előfordul, hogy sok a munka, de többnyire megbirkózunk vele. A falu korábban társközségként tartozott Nagydoboshoz, Ópályihoz, a nyolcvanas években pedig Vajához, ez pedig azzal járt, hogy csak azt kaptuk meg, ami az anyaközség számára már nem volt igazán fontos. Ez is oka volt az 1990-es önállósodásnak. Három évvel azt megelőzően kaptunk vezetékes vizet, de az igazi fejlődés 1990-től indult meg. Sikerül gázhálózatot építeni, a belső útjainkat leburkolni, de a legnagyobb gondunk továbbra is megmaradt, s ez a faluba vezető utak problémája. Szűk, kátyús, szinte járhatatlan utak ezek, a Közúti Igazgatóság kezelésében vannak. A Vaja felé vezető még tűrhető, de az Opályi olyan szűk, hogy ha két kocsi találkozik, az egyik mindenképpen padkára szorul. Nekem is törték már le így a tükrömet. Két éve próbálunk a Közúttal közös megoldást találni, de a felújítás-bővítés olyan drága, hogy a szükséges önrész is 130 millió forintra — azaz szinte az egész költségvetésünk összegére - rúgna. Vannak persze kisebb gondjaink is. Szeretnénk megfelelő ravatalozót a pici kápolna helyett, amit most erre a célra használunk. Az út azonban mindenekelőtt való, még engedetlenségre, útlezárásra is gondoltunk a megoldás kikényszerítése érdekében. Persze ez sem lenne megoldás, hiszen csak saját magunk előtt zárnánk le az utat.- Milyen az önkormányzat anyagi helyzete?- Intézményeink működőképesek, hitelünk nincs. Évente hárommillió forint maradványunk szokott lenni, ez persze nagyobb beruházás önrészéhez nem elegendő. A két egyház bejelentette igényét a két iskolaépületre, ha ezeknek árát megkapjuk a központi költségvetésből, akkor új iskolát szeretnénk építeni.- A forgalomból kieső, eldugott helyen fekvő falvak nagy problémája az elnéptelenedés. Parasznyán is gond ez?- A lélekszám 950 fő körül stabilizálódott, évek óta itt tartunk. Az iskolások létszáma 110 körül mozog. Házak is épülnek, azt mondhatom, nálunk nem jellemző az elnéptelenedés. Igyekszünk felzárkózni fejlettebb településekhez, hogy megfelelő életkörülményeket nyújthassunk az itt élőknek. Az óvodában berendeztünk egy napközis konyhát, itt főznek az isko- lának-óvodának, de lehetőség van a faluban élőknek is az ebédhordásra. Új orvosi rendelőt építettünk szolgálati lakással 1993-ban a korábbi, nem igazán megfelelő rendelő helyett. A falunak most már saját, itt élő háziorvosa van. Történtek más dolgok is, az iskolában a cserépkályhákat gázfűtésre cseréltük, és az erre felvett kölcsönt a gázprivatizációból befolyt pénzből kifizettük. Bevezették a cross-bar rendszerű telefonvonalakat is.- Mi a helyzet a munkanélküliséggel, van-e lehetőségük az itt élőknek az elhelyezkedésre?- Mintegy 60 százalékos munkanélküliséggel számolhatunk, ami az országos átlag többszöröse. A faluban nincsenek munkahelyek, és amíg az infrastruktúránk ilyen, nem is lesznek. Néhány an járnak Vajára és Mátészalkára dolgozni, más lehetőség a téesz felszámolása óta nincs. Közel 100 főnek kell jövedelempótló támogatást adnunk, ami ilyen kis községben óriási szám! Sajnos nincs saját földterületünk, nem tudunk szociális földprogramba kezdeni. Mindenképpen valamilyen beruházást szeretnénk a faluba hozni, hogy a hatvan- hetven munkanélküli családja ne kényszergazdálkodásból legyen kénytelen vegetálni, hanem helyben munkát találjon. A volt varroda épületét lehetne használni beruházásra, most keressük az épület tulajdonosait, hogy hozzájáruljanak egy könnyűipari vállalkozás elindításához az üres varrodában. Kedvező ajánlatot kaptunk egy beruházótól, aki 30-50 nőnek adna munkát. Szeretnénk bérbe venni vagy megvásárolni az épületet, pillanatnyilag úgy néz ki, ezen múlik a munkahelyek sorsa. Az orvos szenvedélye Dr. Szabó Ákos szatmári származású, családjával együtt költözött át Erdélyből 1988- ban Magyarországra. Nyírpa- rasznyán telepedtek le, felesége a védőnői, ő pedig a háziorvosi teendőket látja el a faluban. Két gyerekük van, a nagyobbik negyedikes gimnazista, a kisebbik hetedik osztályos. Áttelepülésük után hamar sikerült beilleszkedni, szerény körülmények között kezdtek dolgozni, de azután községi összefogással 1993- ban felépült az új, modern rendelő és szolgálati lakás. Szabó Ákos Nagyváradon nőtt fel, a festészet és általában a képzőművészet régi szenvedélye. Édesanyja rajztanár volt, otthon találkozhatott festményekkel, és rengeteg művészeti album akadt kezébe a családi könyvtárban. Szeretett volna festő lenni, de úgy érezte, nincs elég tehetsége hozzá, ezért nem alkotóként, inkább gyűjtőként, kutatóként kapcsolódik a művészetekhez. A közelmúltban jelent meg első kötete, a Magyar Festők és Grafikusok Kézikönyve. A könyv az 1300- as évektől napjainkig mintegy 7200 magyar művészt mutat be, köztük a határon túli magyar művészeket is. Az író kedvence a nagybányai festészet, az ahhoz kapcsolódó művészek és alkotások. A nagybányai festők kéDr. Szabó Ákos pei alkotják saját gyűjteményének magvát, de más stílusú alkotóktól is őriz képeket. Leginkább az impresszionista stílust érzi közel magához, a hipermodern, kortárs festészet kevésbé ragadja meg. Kisebbik fia jól rajzol, nyolcadik után művészeti gimnáziumba készül. Testvére reál beállítottságú, jó számítástechnikai érzékkel, de a művészetek sem hagyják hidegen, ez már a génjeiben van a Szabó család tagjainak. Dr. Szabó Ákos új könyvön nem dolgozik, de a régi adatokat folyamatosan újabbakkal egészíti ki. A kézikönyv megjelenése óta becslése szerint mintegy 800-1000 kortárs alkotó lépett színre, akiknek ott lenne a helye a következő kiadásban. Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Dojcsák Tibor NyírparasznyaNyírkölesd A falut írott források először 1336-ban említik, mint a Káta nembeli Csa- holyiak kezén levő Paraz- nya nevű települést. Neve szláv eredetű, a proso /köles/ szóra vezethető vissza, magyar jelentése Kölesd. A Nyír előtag a tájegységre utal, és elkülöníti a falut a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Parasznyától. A család központi birtoktesttől távol eső falva volt, amit 1387-ben Csaholvi Sebestyén fiai átengedtek unokatestvérüknek, Czu- dar Kis Péter országbíró özvegyének. Az özvegy azonban 1403-ban a Zsig- mond király ellen fellázadt bárók oldalára állt, ezért 1406-ban a király elkoboz- tatta birtokait, és Felcsebi Orosz Mihály fiainak adományozta. Hosszú pereskedés után 1429-ben a birtokok ismét a Csaholyiak tulajdonába kerültek. Parasznya a XVH. században, egészen 1696-ig, a szatmári várhoz tartozott. A XVIII. században, a XIX. század közepéig a gróf Teleki, Csáki, Pogány, Sulyok, Bay, Irinyi és más családok birtokolták. Bogcha Ádáni tulajdonába került 1885- ben, majd lánya révén Vár- konyi Ignácé, akinek itt várszerű kastélya volt. Ezt 1704-ben építették, 1914- ben a Lubyaké lett, és 1924- ben rombolták le. A falu alapítói valószínűleg szlávok voltak, akik később beleolvadtak az ide települő nagyobb tömegű magyarságba. Később újra változott a lakosság összetétele, a XIX. század elején 54,5 százaléka rutén volt. Vallásilag sem volt homogén közösség, reformátusok, római és görög katolikusok és izraeliták egyaránt éltek itt, a vallási és nemzetiségi elkülönülés még a XX. század elején is tapasztalható volt. Kápolna a dombon A ravatalozóként használatos kis kápolnát Nagy Miklós úr építtette 1895- ben családi nyughelynek - hirdeti a bejárat fölölti felirat. A kápolna annyira kicsi, hogy a ravatal mellett szinte már a hozzátartozók sem férnek el, ezért a falu vezetői szeretnének egy igazi ravatalozót építtetni.
