Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-15 / 190. szám
f 1997. augusztus 15., péntek Riport Szatmári barangolás Berki Antal (Új Kelet) Ha nehezen is, de legalább augusztus első napjaiban megérkezett a nyár. A jó idő nemcsak az írókat, költőket csalta Szatmárcsekére, de az újságíró is nekivágott egy kis szatmári kirándulásnak. Kisart elhagyva, Nagyarnál újabb Petőfi-emlékhelyen lett úrrá az enyészet. A Luby-kúria után elpusztult a több mint háromszázéves tölgyfa is (első képünk) A legenda szerint az országjáró költő ennek a faóriásnak árnyas lombjai alatt írta Tisza című versét. Hogy mennyi a legenda valóságtartalma, az mostanra talán már nem is érdekes. Fontosabb: volt egy élő emlék, amelyik még láthatta Petőfi Sándort. Ottjártunkkor nem találtuk az emléktáblát, pedig az még tavaly is hirdette a tölgy és Petőfi legendáját. Jó lenne, ha már a fa nem is, de egy emlékoszlop emlékeztetné az arra járót, milyen nevezetes helyen teszi tiszteletét. Szomorú szívvel mentünk tovább Tiszacsécse felé. Ismerjük a természet örök körforgását, de valahogy úgy hittük: ennek a fának sem az idő vasfoga, sem a viharok, sem az ember környezetpusztító munkálkodása nem árthat. Úgy gondoltuk, a matuzsálemi korú tölgyóriás örök időkig fogja hirdetni Petőfi emlékét. Szatmárcsekén átautózva, kísérőinkkel együtt még mindig a fa sorsán méláztunk. Tiszacsécsén kissé megvigasztalódtunk a szorgalmas templommentő munka láttán. Régóta javítják a szoknyás haranglábat. Mostanra elkészült a torony a négy kis toronnyal egyetemben. Sokáig állt a földön a több méter magas toronysüveg, de mára visszakerült a helyére (második képünk). Már csak a szoknya zsindelyezése van hátra, és nemsokára ismét teljes pompáját mutaja majd a csé- csei református templom. Még benéztünk a Móricz- házba, és indultunk vissza Szatmárcsekére. Útközben a tilalom ellenére csak lementünk a bukógáthoz. Javítják a monumentális vízialkalmatosságot, ezért a tilalom (harmadik képünk). A tiszakórodiak is nagy fába vágták fejszéjüket a gát melletti dióligettel kapcsolatban. Utat építenek, vizet, villanyt vezetnek a partra, hogy a későbbiekben összkomfortos kempinget, nyaralófalut létesítsenek a Tisza és a Túr-csatorna találkozásánál. A bukógát még így is vonzza a kirándulókat, horgászokat; negyedik képünk tanúsága szerint nem reménytelen errefelé eredményes fogásra várakozni. A képen látható ötkilós harcsa önmagáért beszél. Késő délután értünk vissza Szatmárcsekére, ahol éppen írók és költők tartottak négynapos összejövetelt. Az írók tanácskozásáról későbbi számainkban majd beszámolunk, most csak a konferenciának otthont adó Kölcsey-fogadót mutatjuk be azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kedvet csináljunk olvasóinknak a kényelmes szálláshoz (ötödik képünk). A fogadóhoz csárda is tartozik, ételei-italai messze földön híresek. Különösen a szatmári kötöttleves népszerű a vendégek körében. A pincében az ínycsiklandó falatok mellett jéghideg csapolt sörhöz is hozzájut a eltikkadt utazó. Szatmárcsekén járva az idegen nem mulaszthatja el megtekinteni a híres csekei műemlék temetőt (hatodik képünk), és azt se, hogy legalább egy szál virággal ne tisztelegjen a Himnusz költőjének síremléke előtt. Szatmárcsekén minden Kölcsey emlékét idézi. A szatmári falu hálás egykori lakójának. Kölcsey emléke, a gyönyörűségesen szép Tisza-part, a semmihez sem hasonlítható csónakos fejfák a temetőben jelenthetnek garanciát arra, hogy Szatmárcseke a mostani nehéz körülmények között is virágzó település marad. Kevés időt töltöttünk a Felső-Tisza vidékén. Csodáinak megismerésére hónapok, évek sem elegendők. Nem is ez volt a szándékunk. Egy kis csokrot kívántunk a látnivalókból átnyújtani abban a reményben, hogy ezzel segíthetünk a nyár hátralévő részére kellemes időtöltést ajánlani.
