Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-14 / 189. szám

1

Nem sorscsapás; különösen szép feladat

Egyhetes táborozás a kis „esőembereknek”

Sikli Tímea (Új Kelet)

Elcsendesül a nézőtér, minden szempár a színpad felé fordul. Kilenc-tíz év körüli fiúk sorakoznak fel a dobogón, s bár kicsit tagoltan, de érthetően, kedvesen éneklik az ismert gyermekdalokat. Itt nem számít, ha csak másodszorra sikerül megkötni az égszínkék tábori nyakkendőt, vagy ha csak kísérettel tud valaki leülni a helyére. Nem bámulják meg egymást, nem tesznek megjegyzéseket, mint azt sajnos egészséges társaiktól néha el kell viselniük. Végignézek a kipirult arcokon, s a csillogó szemekben látszik, kicsik és nagyok egyaránt jól érzik magukat.- Az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szervezetének (ÉFOÉSZ) egyhetes tábora immár hetedik alkalommal nyitotta meg kapuit az értelmi fogyatékos gyermekeket nevelő családok előtt - kezdte Gyene Piroska, aki nemcsak szervezője a találkozónak, melynek az idén Debrecen adott otthont, hanem maga is gyakorló, sérült gyermeket nevelő szülő és gyógypedagógus.- Milyen elgondolás keltette életre a tábort?- Nagyszerű dolognak tartom nyaranta ezt az egy hetet, melyet együtt tölthettünk. Az ország különböző pontjain működő ÉFOÉSZ-csoportok rendszeresen tartanak előadásokat, összejöveteleket, s a vezetők rendszerint arról számoltak be, hogy nagyon kevés a szülőknek és gyerekeknek az a néhány óra, amit ott együtt tölthetnek. Ezért született meg bennünk hét esztendővel ezelőtt a gondolat, hogy egy egyhetes tábor keretében bőven lenne idő a közös programokra, tapasztalatcserékre. Aztán olyan jól sikerült az első találkozó, hogy eldöntöttük, évente egyszer összehozzuk a kis csapatot.-Hányán érkeztek erre a találkozóra?- Egészen pontos adatot még nem tudok mondani, de nyolcszáz és ezer között van a résztvevők száma. Szabolcsból is jöttek vendégek, az ÉFOÉSZ vezetőin kívül kilenc család és tizenöt gyermek, fiatal érkezett. Nem azonos a korosztály sem, hiszen a legkisebbektől a legnagyobbakig sokan eljöttek hozzánk. Célunk az volt, hogy olyan családoknak nyújtsunk egyhetes kikapcsolódást, akik sérült gyermeket, illetve sérült és egészséges gyermekeket együtt nevelnek.- Mennyire lesz kötött a program?- Megpróbáltuk úgy összeállítani a „menüt”, hogy abban mindenki találjon kedvére- valót. A legkisebbeknek játékos vetélkedőket, mesés-bábos előadásokat gondoltunk, a fiataloknak pedig művészeti előadásokat, foglalkozásokat szerveztünk. így a szülőknek is jut majd idejük arra, hogy megosszák egymással és a szakemberekkel gondjaikat, örömüket, bánatukat. Természetesen nem tábláztunk be minden percet, így a családok maguk dönthetnek arról, hogy mivel töltik el a programokon kívüli időt.

A műsornak még mindig nincs vége, szavalok és táncoFotók: Lázár Zsolt

sok követik egymást a színpadon. A nézőtér első sorában izgatottan figyeli a szereplőket a tízesztendős Hajnalka, aki nemsokára maga is bemutathatja tudását. Szép hosszú szavalattal lepi meg pajtásait. Míg Hajni még egyszer átismétli a verset, édesanyja, Neuzerné Papp Erika - aki maga is sérült- az életükről és arról mesél, miért fontos számukra ez a tábor.- Kilencvenöt százalékos látássérült vagyok, mégis bátran vállaltam, hogy gyereket szüljek. Az előzetes vizsgálatok nem is mutattak ki gondol a terhesség alatt. Arra azonban számítani leheteti, hogy a baba szeme sem lesz tökéletes. Amikor megszületett, észrevettem, hogy nincs minden rendben vele. Később kiderült, nekem volt igazam. Hajni autista. Sokan nem tudják, mit jelent ez a betegség, pontosabban állapot. Az autisták nagyon magukba fordulók, szinte egyáltalán nem tartják a kapcsolatot a külvilággal. Az autisták sem egyformák, hiszen vannak köztük ép értelműek és fogyatékosok is. Hajnalka különleges képességekkel rendelkezik. Még csak nemrégiben múlt tízéves, de már több szavalóversenyen is igen szépen szerepelt. Nem anyai elfogultság, de úgy igazán csak a gyengénlátás látszik rajta. Persze ez nem mindig volt így. Kisebb korában annyira magába zárkózó volt, hogy szinte semmivel sem lehetett kizökkenteni ebből az egyhangúságból. Nagyon nehezen tanult meg járni, s hatévesen még csak úgy tudott rágni, ha a kezemmel összezártam az állkapcsát. Néha majd megszakadt a szívem érte, de csak úgy tudtunk eredményt elérni, ha kemény és következetes voltam. Bebizonyítottam, hogy a sérült gyerekekből is ki lehet hozni a maximumot. Sohasem gondoltam arra, hogy tragédia, ami velünk történt. Mindig az járt az eszembe, milyen szerencsés vagyok, hogy Hajni megszületett. Van egy kislányom, és ennél nem is kell több. Most már ott tartunk, hogy Hajnit sikerült annyira kizökkentenünk a közönyből, hogy most meg mintha már túl kíváncsi is lenne. Minden érdekli, ami körülötte történik, mindenről megvan a maga kis véleménye. Amikor megtudta,

hogy az idén is jövünk ebbe a táborba, már hetekkel korábban alig lehetett bírni vele. A nyíregyházi csoporthoz járunk egyébként, s az ott szerzett barátokat itt is megtaláltuk. Ez nemcsak a gyereknek, de nekem és a férjemnek is nagyon jó dolog. Könnyebb azokkal a szülőkkel megosztanunk gondjainkat és örömeinket, akik maguk is hasonló sorsú gyermeket nevelnek. Úgy érzem, számunkra mindenképpen hasznos és vidám lesz ez a hét.

Bár a résztvevők többsége a környező városokból, településekből jött, azért akadtak olyanok is, akik más országokból érkeztek a debreceni találkozóra. Nagy Abonyi Jenő és családja a Vajdaságból, Zentárói érkezett.- Hogyan vették fel a kapcsolatot a magyarországi értelmi fogyatékosokkal?- A mi történetünk 1995- ben kezdődött, amikor meghívást kaptunk a nyíregyházi ka- milliánus rendház alapkőletételére. Itt ismerkedtünk meg Tárnái Ottóval és feleségével, Zsóka nénivel, akik mindketten rendkívül sokat tettek és tesznek a sérült gyermekekért, fiatalokért. Ok hívtak meg először minket a huszonnyolc éves Down-kóros Jenő — vagy ahogy a családban hívjuk, Öcsi - nevű fiunkkal a Sóstón abban az évben megrendezett fogyatékos gyermekek találkozójára. Számunkra nagyon megható volt az a rendezvény, hiszen az volt az első alkalom, hogy sérült gyermekünkkel részt vehettünk egy tömeges találkozón. Itt volt lehetőségünk először arra is, hogy hasonló sorsú családokkal felvegyük a kapcsolatot. így tavaly már a Zánkán megtartott speciális olimpián is ott lehettünk.-A csalóid hogyan éli meg Öcsi másságát?- Elfogadtuk olyannak, amilyennek Isten adta őt. Öcsi a második gyerekünk, van egy néhány évvel idősebb lányunk is, aki teljesen egészséges. Már végzett okleveles építészmérnök, és saját családja van. Öcsit a lehető legnagyobb szeretet veszi körül otthon. Amikor megkaptuk a meghívást erre a táborra, az egész család lázas készülődésbe kezdett. Mindenki azért drukkolt, hogy Öcsinek sikerüljön itt nagyon jól éreznie magát. Úgy tűnik, ez az első nap nagyon tetszik neki. El sem hinné az ember, hogy egymás között ezek a fiatalok mi mindenre képesek. Teljesen megnyílnak, kitárulnak a maguk kis világában. Rengeteg a közös témájuk, s mikor beszélgetésüket hallgatom, úgy érzem, az én fiam is olyan, mint a többi huszonéves fiatal.