Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-12 / 187. szám
1997. augusztus 12.,kedd Háttér A filmek mindig a legjobb pillanatban érnek véget. A szerelmesek hosszú harc és szenvedés után egymáséi lesznek. Kilátástalan nyomozás és a tárgyalások végén aztán fény derül az igazságra, lehull a bilincs az ártatlanról, s kattan a bűnösön. Igen, a filmek itt érnek véget. Ahol az élet kezdődik. Az élet, amelyben a rég várt szerelem is megkeseredhet, ahol a szabadult rab élete is szürke semmivé válhat. A Mencsik család tragédiájától volt hangos a magyar sajtó 1995 augusztusától kezdve heteken át. A hatéves Attila egy felelőtlen hajigá- lónak lett az áldozata. 0, igen, új szavunk született ekkor, a magyar nyelvben és közéletben megjelentek a „vonatdobálók”. Akik addig is voltak, csak... A sajtóhurrikán után aztán csupán néhányan voltak olyanok, akik nem felejtkeztek meg a tragédiával holtomiglan házasságot kötő családról. Véget ért a film, a dráma, és a többi már szinte senkit sem érdekel? Hányán tudják az egykori sajnálkozók közül, hogy a fiatal házaspár és két lánygyermekük egy félkész házban húzza meg magát napról napra, ahol csak egy gázcsonk jelzi az udvaron, hogy télire esetleg fűtés is lehet a család otthonában? Ki tudja, hogy vízmelegítő bojler hiányában a palackos tűzhely lángján melegítik maguknak fürdéshez a vizet? Jó, jó, nem az övék az egyedüli, az életnek döcögősen nekiinduló házasság. De a velük egykorú szülőknek nem kell testükhöz és lelkükhöz nőtt gyermeküket odaadni a hideg, rideg földnek. És nem kell százezreket temetésért fizetni ahelyett, hogy kisbicikli, majd tankönyv, farmemaci, egy jó hifitorony legyen a gyorsan guruló forintokból a mosolyáért, a boldogságáért... Nem, ne haragudjanak, nem tudok rideg külső szemlélő lenni! Átrágtam kétszáz oldalnyi aktát és jegyzőkönyvet, átolvastam egy könyvet, amely az Attila halála apropóján csokorba gyűjtötte a hasonló tragédiákat. így mondhatom azt: nem értem, miért nem érzi kötelességének a MÁV, hogy fizessen. Mondjuk méltányosságból. Mert akkor talán elindul egy lavina...? A Magyar Államvasutak statisztikája szerint (!) 1992- től 1995. augusztus 11-ig, Mencsik Attila tragédiájáig 1137 dobálást regisztráltak. A kelenföldi szakaszon korábban is volt hasonló incidens, akkor egy vadászpusA halálkavics lavinája (l. rész) „Nem akarom hallani a göröngyök kopogását” A vonatkupé ablakánál álló kisfiú egyszer csak hangos jajkiáltással hátrahanyatlott a nagymamája ölébe, aki rémülten vette észre, hogy a gyerek orrán, száján folyik a vér, homlokán seb tátong, a koponya résén az agy velő úgy türemkedik lüktetve előre, mint tubusból a fogkrém. Tapolcai Zoltán __________ ká val adtak le célzott lövést egy nemzetközi gyorsvonatra. Azaz egy fokozottan veszélyes szakaszon történt a tragédia. A látványra mindenki kimenekült a kocsiból, csupán egyetlen férfinak maradt any- nyi lélekjelenléte, hogy meghúzza a vészféket, és a sokkos állapotba került nagymama és a haldokló gyermek mellett maradjon. Mert Attila haldoklóit, de a vonaton semmiféle olyan mentőeszköz nem volt, amelylyel elláthatták volna, és telefon sem, amelyen segítségért kiálthattak volna. A vasutasok nem rendelkeztek a legalapvetőbb elsősegély-nyújtási ismeretekkel sem. Ezt január- ban még cáfolta a MÁV illetékese, de a bírósági tárgyaláson egyetlen szó sem esett róla. A szakértői vélemény szerint a gyors elsősegélynyújtás sem menthette volna meg a gyerek életét. A megfelelő orvosi segítség 40-50 perccel később érkezett. Senki sem vett fel a vasút részéről baleseti jegyzőkönyvet. Egy hét múlva Nyíregyházán, az anya kérésére aztán végre készült egy. A vasútnál a létszámleépítések miatt már nincsenek vonatvezetők, jegyvizsgálókká változtak. így a pályát és környékét egyedül a mozdonyvezetők tarthatják szemmel, ezzel nagyon sokkal csökkent az utasok biztonsága. Ezért a biztonságért a MÁV a felelős. Nem elháríthatatlan az akadály, nem lehetetlen megvédeni a vonatokat, illetve biztonságossá tenni. Tehát fizetnie kellene — mondja a család ügyvédje. Attilát többszöri újraélesztés után sem tudták megmenteni, 1995. augusztus 11-én, a kő becsapódása után 48 perccel, 17.45-kor meghalt. A család a házépítésre felvett kölcsönből temette el elsőszülöttjét, hiszen a jegy alapján a biztosító csak a költségek tört részét fizette. A kis Áttila egyszer azt mondta, hogyha meghal, nem akarja, hogy földet dobáljanak rá, nem akarja hallani a göröngyök kopogását. Az összeomlott család ezt mint egy végakaratot parancsnak vette, és sírboltot építtetett. A gyereket ideiglenesen a nagyapa mellé temették. Beláthatatlan, mennyi lesz a költsége a sírboltnak és az újratemetésnek. A MÁV peren kívül tárgyalni akart 1996 januárjában a család kárigényét elismerve, de az összeget, az 5 millió forintot sokalva. Ha ezt a család nem fogadja el, akkor ő sem ismeri el a kárigény jogalapját. A bíróság azonban felszólította a MÁV-ot, hogy nyilatkozzon arról, mit tett a vonat- dobálások visszaszorítása és az adott pályaszakasz biztonsága érdekében. Egy 1995 augusztusi levél másolata volt a válasz. Semmi mást nem tudott a MÁV fél év alatt a nyári szabadságolásokra hivatkozva felhozni mentségéül. Ez a levél épp egy héttel Attila tragédiája után íródott. Ebben együttesen intézkedik a további esetek megelőzéséről a MÁV és az Országos Rendőr-főkapitányság. Egyetlen érdekes része, amelyben az elkövetőkről szól. Gyermek- és fiatalkorúakról van szó a jelentés szerint, akik a közelben laknak, vagy arra járnak iskolába, és így általában délután kettő és négy, illetve este 6 és 8 között dobálóznak. Ha a baleset után már egy héttel ezt ilyen jól tudták a két szervezet vezetői, akkor...? Végül azt sem tudták pontosan megállapítani, hol történt a végzetes mozdulat, amikor útjára indult a kő, és már tudjuk, hol állt meg. De azt sem találták meg a rendőrök. Az újságok híradása alapján több száz méteres szakasz bármelyik pontján lehet. A kulcskérdés az adott esetben, hogy a MÁV mint egy veszélyes üzemet működtető cég meg tudta-e volna előzni a balesetet. Akkor százharminc milliójába - vagy egy kis parlamenti lobbizásba - került volna, hogy 1770 kocsiját ellássa ablakvédő fóliával. A kihajolni veszélyes feliratok helyett pedig a vasútállomáson bemondhatták volna, melyik szakasz számít veszélyesnek. „De akkor az ablak melletti helyeket el sem lenne szabad adnunk!” - kesergett a MÁV jogi képviselője az egyik tárgyaláson. Hát jó néhányat valóban felesleges, mert úgysem látunk ki az ablakon. Egyszóval nem képtelenség a fennálló technikai színvonal mellett megelőzni a hasonló eseményeket. Ha meg lehet előzni, akkor a MÁV-nak meg kellett volna, miután évek óta egyre többször koppant kő a vonatokon. Az pedig felháborító, hogy a peres anyagok szerint a MÁV alkalmazottai azért nem próbáltak elsősegélyt nyújtani, mert úgy látták, már az sem segíthetett volna Mencsik Attilán. Négyen Velemben táboroztunk 1997. augusztus 2-án, egy esős reggelen indultunk el Velembe az Első Nyírségi Fejlesztési Társaság jóvoltából. A hosz- szú és fárasztó utazás után késő délután érkeztünk meg a Hotel Avar szállodába. Sokat kirándultunk, túráztunk, és érdekes dolgokat tanítottak nekünk a csoport- vezetők, Tisza Gabriella, Gurály Edina és Hüse Lajos. Polgármestert, alpolgármestert és jegyzőt választottunk, és megalapítottuk Napsugár Város- t. Ellátogattunk Kőszegre és Szombathelyre, ahol Bartha Tamás jóvoltából sokat hallhattunk e két város történetéről, építészeti érdekességeiről. Kirándulásaink során eljutottunk a Szent-Vid kápolnához, megismertük, hogyan készülnek az agyagedények, és utolsó este tábortüzet gyújtottunk. Augusztus 6-án késő este érkeztünk a nyíregyházi állomásra. Szomorúan, mert véget ért ez a néhány vidám nap, de bízva abban, hogy jövő nyáron újra együtt táborozhatunk! rn j Hárman
