Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19 / 167. szám
Hagyomány 1997. július 19., szombat között fafaragók cs ncmezkészí- tők, gyékény- és csuhéfonók, gyermekjátékkészítők és kővár csők. Ez utóbbiról külön szeretnék szólni, mivel az országban elsőként hoztam létre azt, ami pedig férfiember munkája volna: öszetereltem a kovácsokat, tábort szerveztem a számukra több nyáron át, és megalapítottuk a Magyarországi Kovácsműves Gébet. Mindezek mellett stúdiónk és egyesületünk a szülője és házigazdája a nemzetközi kézműves találkozóknak és kiállításnak, amelyet most augusztus 22- 23-án a Váci Mihály Művelődési Központban és a Kossuth téren már ötödik alkalommal rendezünk meg. Óriási a sikere a Mesterremek pályázatunknak, ennek a legközelebbi bemutatóját augusztus 31-én láthatja a nagyközönség a Sóstó-erdei Szabadidő Parkban. Az elsők között mi kezdhettük el a munkanélküli fiatalok számára kézművestanulók szakmunkásképzését az ország 32 szakiskolájával együtt, ugyanolyan oktatási jogokkal, mint amit a középfokú oktatási intézmények kaptak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült eljutnunk az állami nevelőotthonokba. Száztíz nevelőotthoni pedagógust képeztünk ki arra, hogy kézműves foglalkozásokat tudjanak vezetni az állami gondozott gyerekeknek, ezáltal lehetőséget kínálva egyfajta pályaorientációra. Ha sikerül ezeket az elhagyatott gyerekeket valamilyen mesterségre megtanítani, kevesebb lesz a csavargó, munkanélküli fiatal. I Nem szólt még a személyes I szakmai eredményekről... — Tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaság választmányának, mert megfelelőnek találták a szakmai „hátteremet”, és megkaptam minden lehetséges díjat a Gránátalmáig. Kétszer voltam nívódíjas,'77-ben és'87-ben, miniszteri kitüntetést kaptam, A Nyíregyháza városért kitüntetést, A szocialista kultúráért kitüntetést, az Életfa díjat. Ezt évente egy személynek ítélik oda, 1995-ben nekem adták Régen is megbecsültek, most is. Furcsa kettőség, hogy az e körben tevékenykedők egy személyben önálló alkotók, s ugyanakkor egy közösség tagjai is. Ez a közösség a saját kategóriájában jelenleg a legjobb az országban. Milyen vezetői magatartás mellett jöhetnek itt létre az egyéni és közösségi eredmények?- Valóban, ellentmondásosnak látszik a helyzet, mégis az a tény, hogy egyéni alkotókkal élünk el közösségi sikereket. Megérzem, ha valaki tehetséges. Aki nagy mellénnyel jár-kel, nagyon magabiztos, annak ezen a pályán nem sokáig terem babér. Inkább a szerényebb fellépésű, a szakmailag bizonytalanabb fiatalokban bújik meg a tehetség, őket kiemelem, s igyekszem megtudni, mivel van gondjuk. Engem kifejezetten vonzanak a problémás esetek, s ha azt sikerül megoldani, akkor élménnyel élem át az ő sikerüket. Boldog vagyok ettől, és nem engedem elvenni magamtól azt az örömöt, hogy én nem dolgozom, hanem élmény az, amit véghez viszek. Nekem nincs órám, nem nézem a mutatót, hogy jé, már este hét óra... Ehhez egy sztorit mondanék: a stúdió 15. éves ünnepségére megleptek egy karórával, mondván, Julika néni sosem tudja, mennyi az idő. S akkor elmondtam nekik: nem azért nincs órám, mert nem akarom megvenni, hanem azért, mert nézni nem akarom. Miként látja Ön, a szakember, hogy a Nemzeti Alaptantervben végre megjelenik valami a magyar népi kultúrából, a népművészetből?- A népművészetnek akkor van jövője, ha államunk eldönti, miként kívánja állami vagy önkonnányzati támogatásból fenntartani a nemzeti kultúrát. A NAT behozza a kézműves népművészetet és a szellemi néprajzot, ez részben feladatot ró az iskolákra a játszóházi foglalkozások keretében, részben pedig a Váci Mihály Művelődési Központ, illetve a Megyei Pedagógiai Intézet szervezésében készülnek fel a pedagógusok a speciális iskolai oktatásra. Örömmel kell üdvözölnünk ezeket a változásokat, hiszen 1945. olyan következményekkel járt, melyek között az emberek jó része elfelejtette, hogy magyar. Meg kell jelenniük ezeknek az alapértékeknek az alapfokú oktatásban, azzal a kodályi eszmével, amelyet én ars poeticámnak tartok: „A nemzet létét, fennmaradásának esélyét kultúrája határozza meg.” Ebbe a nemzeti kultúrába beletartozik minden: a néptánc, a népszokás, a viselet, a ballada, a házak megjelenése, együttesen mindaz, amit otthonunknak mondunk. Ezt az otthont kell jól belaknunk és tisztán átadni gyermekeinknek, unokáinknak, a jövendőnek. Tovább élő népművészet H uszonöt éves a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Népművészeti Stúdió, amely húsz éven át volt szervezője és házigazdája a szakma legrangosabb bemutatójának, az Országos Népművészeti Kiállításnak. Tizenöt éves a megyei Népművészeti Egyesület, amely a legutóbbi minősítés alapján elnyerte az ország legszínvonalasabban működő együttese címet. Mindkét csoportot a népművészet országos szinten is az elsők között jegyzett, kiemelkedő egyénisége, dr. Puskásáé Oláh Júlia népi iparművész vezeti, aki harminc esztendeje kezdte el ezt a tevékenységét. E hármas jubileum és az előttünk álló jeles, ünnepi rendezvények adták az alkalmat a beszélgetésre. Baraksó Erzsébet (Új Kelet) Amikor Ön hozzákezdett a népművészetet átmenteni a népi iparművészetbe, nagyon különböző véleményeket lehetett hallani pro és kontra: vajon a népművészetnek van-e létjogosultsága tovább élni...- Valóban nehéz volt annak idején eligazodni, mivel a néprajztudomány az 1945-ös évet úgy tekinti, amellyel lezárult egy korszak, vége van a hagyományos paraszti kultúrának, hiszen megszűntek olyan tevékenységek, szokások, mint például a kendertermelés, -áztatás, -tilolás, szövés-fonás, amely a népi textíliák készítésével, hímzésével, díszítésével is összefüggött. Azt vitatták, van-e egyáltalán értelme a népművészetet népi iparművészetként továbbvinni, vagy pedig fogadjuk el azt, hogy vonuljon be a népművészet a múzeumokba. Akkor a Magyarországon élő néprajzosok közül csak kevesen mondták azt, hogy folytatni kell az ősi hagyományt. íme, kiderült, az élet őket igazolta, a ma embere is körülveszi magát olyan tárgyakkal, melyek a hagyományos magyar népi kultúra és népművészet örökségét őrzik, egy mai fiatal is szívesen visel például paraszti eredetű kékfestő inget, blúzt, a farmernadrághoz hófehér parasztinget, s hogy ne csak a szűkén vett mesterségemből, a népi textíliák területéről vegyem a példát, említhetem a táncházmozgalmat, ami igen erősen tartja magát a diszkós világban is, s a táncházakban népviseletben megjelenő fiatalok magatartása egyfajta hovatartozást is kifejez. Ha jól sejtem, a múzeumi népművészet és a továbbélő népművészet, azaz a népi iparművészet ellentmondásosságáról lehetett szó...- Nem ellentmondás ez, hiszen a múzeumok végzik a maguk dolgát, elvileg a mai napig gyűjtik a terepen található archaikus anyagot, mindent megvásárolnak, ami megvásárolható, és azt a szemléletet képviselik, hogy majd az idő, majd az utókor dönt arról, mi a begyűjtött tárgyak között az érték. A Néprajzi Múzeum és a hozzá tartozó múzeumfaluk a gazdái ezeknek a népművészeti anyagoknak, illetve megyénként egyes múzeumoknak is vannak gazdag gyűjteményei. Egymás mellett, és nem egymás ellen dolgozunk, a kapcsolatunk folyamatos és jó, bár az nem érintett bennünket valami kedvezően, hogy egy óriási érvágással elvették és a Néprajzi Múzeum kezelésébe adták az Országos Népművészeti Kiállítás megrendezésének jogát. Nem esett jól, hiszen itt, nálunk, a mi kezelésünkben húsz éven át virágzott, és akkor a múzeum nem törődött vele. El kell ismerni viszont a múzeumok áldozat- készségét, amiért megnyitották előttünk féltve őrzött táraikat, hogy ott kutató- és gyűjtőmunkát folytathassunk, segítettek a feldolgozásban, és szaktudásukat átadva lehetővé tették ismereteink gyarapítását, ezáltal a mai ember számára is használható, korszerű és mégis a hagyományokra épülő tárgyak, eszközök kerülhetnek ki mestereink, művészeink keze alól. Itt, a Népművészeti Stúdió különféle szakképzésein, a szakkörökben, a kézműves iskolában is tanítanak a Sóstói Múzeumfalu néprajzos szakemberei, s kapcsolatunk oda-vissza kölcsönös, hiszen a múzeumfalu úgy tudja élővé tenni az ott felépített házakat, műhelyeket, ha a mi kézműveseink dolgoznak ott, s tartanak bemutatókat. Harminc év munkája van ebben, egy életmű. Kérhetem, hogy ugorjunk vissza harminc évet a kezdetekhez? — Nem hannincat, többet kell visszatekintenünk, egészen a gyennekkoromig. Soknemzeúsé- gű településen nőttem fel, Gara, Vaskút szerb, német, bunyevác, sokác, magyar közösségében. A Vujicsics együttes zenéjével együtt nőttem, zeneiskolában tanultam Bartók és Kodály szellemében, csak úszta fonásból. Édesapám, aki gyógyszerész volt, azt tanította, hogy minden nemzet tagjait tisztelni kell, ő maga is megtanult oroszul — azt a hadifogságban -, beszélte a németet és a bunyevácot is. Olyan pedagógusaim voltak, akik a kezdetektől felkeltették az érdeklődésünket a népi kultúra, a néprajz, a népművészet iránt, ennek talán egyenes következménye is, hogy Magyarországon én voltam az első elfogadott népművészeti szakelőadó. Hatvanban jöttem ide férjhez Nyíregyházára, előbb gyógyszertári asszisztensként dolgoztam, az volt a tanult szakmám, majd az erdőgazdaságnál lettem a talajkutató laboratórium vezetője. Menet közben már sokat foglalkoztam azzal, ami később a mindenem lett, munka mellett folytattam a népművészeti tanulmányokat, megkaptam A népművészet ifjú mestere címet, és tagja lettem az Ifjú Népművészek Stúdiójának. Éz akkoriban, a hatvanas évek végétől egy olyan szellemi műhelyként működött, amely a magyarság értékeiről, a hagyományőrzésről hasonlóan gondolkodó alkotókat gyűjtötte össze, oda járt például Csele György építész, Csoóri Sándor író, Faragó Laura népdalénekes. Pályám egyik legszebb emléke fűződik ehhez a társasághoz. A házasságkötő termek országos pályázatán rangos társaságban textiltervezőként első díjat nyertem — a kivitelezők a stúdió tagjai voltak s ugyanazon a pályázaton a ház-terem kategóriában Makovecz Imre, a bútor kategóriában Nagy Kristóf kapta az első díjat. Akkor már működött a stúdió, vagy legalábbis annak az elődje. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, miért vállalta évtizedeken át ezt a sok fáradoílHKt *Í ív >um izzással járó mozgósító, szervező, oktató, rendezőstb. munkát, amikor jónevű orvos férje oldalán élhette volna az orvosfeleség kényelmes életét is...- Sőt, az erdőgazdaságnál is kifejezetten jó munkahelyem volt, vezetői állás jó fizetés, a tenyerükön hordtak, és akkor én átjöttem a művelődési központhoz ezernyolcszáz forintért. Úgy döntöttem; elhivatottságom van, és úgy éreztem, a hazámnak tartozom azzal, hogy amire elhivatottságot érzek, azt továbbadjam. Egy kicsit belejátszott a döntésbe a kisfiam megszületése, akivel egy ideig otthon kellett maradni, viszont a napokat úgy szerveztem meg és úgy töltöttem ki, hogy minden nap két órát a szakköröseimmel foglalkozhassak. Kezdetben egy-két közeli ismerőssel beszélgettünk csupán erről a dologról, aztán egyszer csak jönni kezdtek az asszonyok. Akkoriban a subázás volt a nagy divat, és elmondhatatlan, hogy milyen rettenetes munkákra pocsékolta sok nő a drága idejét meg az anyagot. így indult, a csomózott technikától vagy subázástól, és voltak, akik mindjárt az elején szép, úszta varrottasokat, keresztszemeseket mutattak be. Amikor már tíz-tizenöt tagja lett a szakkörnek, akkor bekéredzkedtünk a TIT-hez, és ott folytattuk, előadásokat tartottam a különböző néprajzi tájegységek népművészetéről. Ekkor segítséget kaptunk a konzervgyártól, mégpedig alkalmanként egy kocsit, amivel olykor-olykor el tudtunk menni azokra a tájegységekre a helyszínen gyűjteni, amelyekről a 1 f f-előadásokon szó volt. Minden évben más-más tájegységre jutottunk el. Fő támogatóink a konzervgyár részéről Rudi Béla igazgató és Csabai Lászlóné voltak, a fő támaszom pedig Mazák György né, aki a konzervgyári munkásnőket mozgósította, közülük sokan voltak alapító tagjai a csoportunknak. A harminc évről már szóltunk, beszéljünk most a 25. és a 15. évfordulóról. Mit ért el ez idő alatt a stúdió és az egyesület, s személy szerint a vezetőjük? — A stúdiónak jelenleg százötven - kétszáz tagja van, ők a szak- körökben dolgoznak, illetve szakmai továbbképzéseken vesznek részt. Az egyesület ötvenhatvan alkotója részben vagy főállásban ebből él, vagy nyugdíjasként ezt a tevékenységet folytatja. A legszívesebben személy szerint felsorolnék mindenkit, aki az eltelt idő alatt jelentős szakmai sikereket ért el, de még egy-egy nevet sem emelek ki, nehogy valaki véletlenül is kimaradjon. Mindent elmond az a tény, hogy az egész stúdiót, beleértve azokat az alkotókat, akik minden díjat megkaptak, s azokat is, akik még csak most lesik el valamelyik szakma fogásait, tehát a kollektívát háromszor tüntették ki a Kiváló együttes címmel, s a harmadik után a cím már véglegesen a birtokunkban maradhatott. Nagyon erős volt a textilesek mezőnye, akik az első hullámmal jelentkeztek, a hímzők és a szövők az országos kiállításokon mindig az élmezőnyben végeztek, többen szerezték meg a szakma legrangosabb elismerését, a Gránátalma nívódíjat. Különösen nagyra értékeli a zsűri azt a folyamatos alkotómunkát, amellyel az eredeti motívumokat áttervezve, a mai ízléskultúrának megfelelően átdolgozva adják közre a mai kor emberének. Jelentős tevékenységet folytatnak a népi fazekasság művelői, az itteni műhelyekben készülő kerámiákat országos szinten jegyzik, sok alkalommal részesültek komoly díjazásban. Az idők folyamán a népi kézművesség szinte minden ágának képviselői megjelentek a stúdióban, többek
