Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-15 / 163. szám
1997. július 15., kedd Riport Föld-útón Európába Fekete Tibor-Lázár Zsolt (Új kelet) __ Nem volt jó a téesz(csé). Na nem mindenkinek, de a rendszerváltást követő első nekibuzdulásban a közös gazdaságokat áldozták fel a politika oltárán. Szétrúgták, mint tyúk a töre- ket. Akik hamarabb eszméltek és elég közel is voltak a tűzhöz, azoknak jutott valami a közösből, a legtöbben azonban vesztesei lettek az átalakulásnak. A géppark elöregedett és újra nincs pénz, de minek is, hisz a nadrágszíj- parcellákon nem lehet kigazdálkodni egy új erőgép árát. Sokszor még annyi se terem a földben, hogy egy családot eltartson, nemhogy befektetni való tőkét hozzon. Valóban, közös lónak túrós a háta, és a közös gazdaságokban sokan úgy gondolták, csak az osztozkodáskor kell jelen lenniük. A munkaegység-rendszer sem oldotta meg igazán az igazságos elszámolást, sok múlott a brigádvezető vagy az agronómus jóindulatán. A téesz- vezetők nem mindig voltak igazi gazdái a közösség által rájuk bízott javaknak, és a pártirányítás sajnos itt is érvényesült. Egy-egy rosszul sikerült év után a hiánypótlás mindig a járási, később a megyei tanács vagy a pártvezetők jóakaratán múlott. Ezt a jóakaratot ki kellett érdemelni, és ennek megvoltak a sajátos eszközei. Amikor jöttek az ELVTÁRSAK a KÖZPONTBÓL, olyankor eltört egy kisbika vagy néhány kisbárány lába, és a vendégek sohasem távoztak korgó gyomorral. Ha még fokozni is akarták a vendégszeretetet, akkor út- ravalót is csomagoltak a nem mindig kedves, ám annál fontosabb elöljáróknak. Az elosztás nagy összevisszaságának is megvolt a maga logikája. Akik benne voltak a kiskosárban, azoknak kipótolták a veszteségüket, akik nem álltak be a sorba, azok ellen felszámolást kezdeményeztek. Jaj volt annak a téeszelnöknek, aki nem akart a párt tagja lenni. Előbb-utóbb vagy megtört, vagy mehetett, ahová akart. A családos emberek, akiknek már volt mit veszíteniük, megbékéltek a gondolattal, párttagok lettek. A többiek meg... Mindezek már egy letűnt kor kellemetlen (másoknak kellemes) emlékei. Az idő begyógyítja a sebeket, és a fiatalabb téesztagok nosztalgiával mesélnek térdükön ülő unokájuknak. Most újra Európába igyekszünk. Jogrendszerünket harmonikusabbá tesszük, szabályozóinkat igyekszünk hozzáigazítani a befogadók már meglévő és bevált joggyakorlatához. Mindeközben mintha ötven évet csúsztunk volna vissza a lejtőn. Talán a „felszaba-dúlás” után lehetett ilyen mélyponton a mezőgazdaság. Láttam olyat, amikor Józsi bácsi elővette a jármot, és a két kis tehénkével fogott a szántáshoz. 1945 után nyugatnak legalább jutott egy Marsal-segély, nekünk csak a szakértőkből jutott, de abból jócskán. Talán ha feleannyi okoskodót küldenek a nyakunkra, és a másik felének az árát dollárban fejlesztésre fordíthatjuk, előrébb jutunk. Hallottam olyan szakmai előadást a csatlakozás előkészítéséről, ahol magasrangú brüsszeli szakértő profi szemináriumot tartott az újságíróknak úgy, hogy halvány fogalma sem volt az itteni viszonyokról és a hazai mezőgazdaság jelen állapotáról. Keleti piacaink feláldozódtak a nagypolitika oltárán, és a cseppet sem szemérmes nyugati gyártók azon nyomban elfoglalták helyünket. Őket nem zavarta a tény, hogy még akkor vörös lobogó lengett a Kreml csúcsán, és a rendszerváltásuknak még az előszele sem mutatkozott. Nekünk maradt a kétes dicsőség, aminek most nagy árát fizetjük. Lépegetünk, bandukolunk, csoszogunk Európába. Ki gyalog, biciklivel, tehénfogattal, és a legkevesebben John Deer traktorral. A téeszmajorokban az amerikai liberátorok nehézbombázása tehetett volna hasonló kárt, mint a mostani gazdátlanság. Beszakadt tetőszerkezetek, lógó elektromos hálózatok, egymás vállára borult ajtók jelzik a jelen állapotokat. A privatizált, sőt néha eltocsikolt vagyonok sem mindig a megfelelő kezekbe kerültek. A hozzá nem értés, a vagyonfelélés, a dilettantizmus megtette a magáét, és most megint majdnem ott vagyunk, ahol a part szakad. A becsült termésmennyiség attól függően gyenge, közepes vagy jó-közepes, hogy ki mondja és neki mi az érdeke. A felvásárló természetesen rekordtermést emleget, hisz a túlkínálat látszata lenyomja az árakat. A termelők érdekszövetsége éppen ellenkezőleg látja a dolgokat, míg a szaktárca vezetői óvatosságból a középutat választják. Csak azt nem tudom, honnan tudják, mennyi gabona terem az idén, ha még a termőterület nagyságával sincsenek tisztában, ha nem tudják, miből mennyit vetettek, de mindenki okos, vagy legalábbis megpróbál annak látszani. Amurt verő hetyke potyka És íme a címben említett hetyke potyka és kackiás vadásza, Szabó József. Ezt a 8 kiló 15 dekás nyúrgát kell fölülmúlni! Fotók: Iglai János Én, kérem szépen, megannyi sorstársammal egyetemben normálisnak érzem magam, így-természetesen csak a poén kedvéért - kikérem magamnak a menő üdítőitalgyártó világcég legújabb reklámját, amely szerint ha az éjszakáimat egy szórakozóhelyen töltöm, akkor épeszűnek nyilvánítanak, de ha a csendes Balaton partján horgászbotjaim mögött halakra lesek, akkor telejesen őrült vagyok. Kérem szépen, nem igaz, hogy MINDIG a horgászaton jár az eszem. Csak a nap huszonnégy órájában. Tapolcai Zoltán ________ S ha már az őrületnél tartunk, nem kell a Balatonig utazni. A császárszállási tó partján július elseje óta vérben forog a horgászok szeme. Ugyanis egy hónapos versenyt hirdetett a tóparti Csali Csemege, amelyben a legnagyobb hal zsákmányolója értékes ajándékot vehet át, de nyer az is, aki valamelyik halfajban akaszt egy méretes példányt. Annak idején völgyvidéken és hegygerincen át törtek előre az amúri partizánok, most pedig az amúr névre hallgató halak indultak a horgok felé. Másodikán Horváth Pál büszkén vitte elsőként 3 kiló negyven dekás amúrját regisztrálásra a Csali Csemegébe, de nem örülhetett sokáig, mert két napra rá Antal Sándor egy 6,7 kilóssal pipálta le. Másnap Bodnár Zoltán 7,4 kilóst fogott! Gombos Csaba a nagy izgalomban cápányinak mérte a 8-án fogott halát, de a mérleg kérlelhetetlenül megállt a 6,8 kilónál, így nem törhetett az élre. Azóta az amúrok háza táján már csak az óriásokra utaznak a horgászok a szokásos üveges Cukk kukoricával, és a part menti híradó szerint egy 11 kilóst vettek célba. De erről az a bizonyos példány még nem tud! S mit tesz a versenyláz! Hosszú évek óta nem akadt compó horogra. Perecsi Sán- dorné most egy közel félkilós példányt rántott ki a vízből. Iglai Zsanett születésnapján meglepte magát egy 70 dekás kapitális kárásszal, míg a csukák közül egyelőre egy karcsú nádszálka kapott a ficánkoló kishalcsalira, az ifi korosztályú Bajkó Tamás horgára. Súlya alig volt több, mint egy kiló. És a végére hagytam az eddig fogott legnagyobb halat. Ez végre ponty. Szabó Józsefi kiló 15 dekás nyurgája áll a rekordlista élén, amelyet szintén a vaníliás Cukk kukorica cukkolt fel. Egyelőre, hiszen július végéig még akárki kategóriagyőztes lehet egy szép törpeharcsával vagy vörösszárnyú keszeggel, de megunhatja az életét az a bizonyos 11 kilós amúr is! Jelszó? Horogra fel! Vajon ki lesz a császári császár? A ritkán látható compó az unoka kezében
